Balassagyarmat

Az jó palócok városának méltatása annak dicső múltja jogán

Mielőtt tévé költözött minden magyar nappaliba – egy csapásra parányivá téve a világot és egyformává az egész országot – Balassagyarmat egy különc nép fővárosa volt. A Nógrád megyében elterülő Palócföld nagyrészt magyar, kisrészt szlovák kultúrája sokáig saját birodalmat alkotott a hegyek által körbevett völgyekben. Elszigeteltsége okán kevéssé érdeklődött iránta a külvilág, ügyet sem vetvén rájuk, nem nagyon befolyásolván az ott folyó dolgokat.

Nógrád megyét járva egyre csak úgy tapasztalom, hogy ha valami megmaradt a "jó palócok" vonásaiból, akkor az mindenképpen a békét és tisztaságot kedvelő természet, meg a páratlan vendégszeretet. Ez igaz a legnagyobb palóc városban, a régi megyeszékhelyen is.

Néhány rézkori család és a rómaiakkal kereskedő kvád nép után a honfoglaló gyarmat törzs telepedhetett le a közelben. Rajtuk kívül a 15. században a környék legnagyobb birtokosainak, a Balassáknak a nevét is megörökölte a fiatal mezőváros, ami egy tatárjárás után épült kis vár köré települt, és az Ipoly fontos átkelőhelyének védelme volt a feladata. Hiába az északi fekvés, a törökök töbször is eljutottak idáig, és legalább kétszer felgyújtották a várat és vele a várost. A teljes pusztulás után csak az 1600-as évek végén kezdett újra benépesülni a vidék, viszont szélsebesen. Főleg kereskedők, köztük szerbek, németek, zsidók költöztek Balassagyarmatra, hála annak, hogy több út is keresztezte itt egymást.

Se előtte, se azóta nem jutott olyan rangos szerep a városnak, mint az 1800-as években. Ekkor több mint hétezren lakták, és az egyébként nem túl népes és nem túl fontos Nógrád vármegye székhelye volt. Az nem meglepő, hogy Petőfi is megfordult erre (hol nem járt, kérdem én), de a város arra is büszke lehet, hogy Madách Imre majd Miszáth Kálmán is a megyeházán dolgozott.

Civitas Fortissima - az bátraknak városa


Balassagyarmat mindig is afféle kapuja volt a folyókon s hegyeken túl fekvő Felvidéknek. Ez a képzeletbeli szerep az első világháború végén vált kézzel fogható és szomorú valósággá. A cseh csapatok 1918 végén az Ipolyon átkelve bevonultak a városba, s pozícióikat védve innen remélték a békeszerződés rájuk nézve kedvező eredményét. A város lakói azonban – a frontról hazatért, fáradt de még lelkes katonák vezetésével – 1919 januárjában kiverték a cseheket az Ipolyon túlra. E hőstettért cserébe, előbb a szóbeszédben, aztán az országgyűlés által is hitelesítve, a város megkapta a civitas fortissima, azaz legbátrabb város kitüntetést. Egy modern, sárkánnyal viaskodó istennőt ábrázoló szobor is tanúsítja ezt a megyeháza előtti terecskén.

Miután a város a magyar-csehszlovák határra került, szép lassan elveszítette a fényét, majd 1950-ben, Salgótarján ipari központtá emelésével, elvették tőle a megyeszékhelyi rangot is. Alig települt ide ipar, és alig épültek lakótelepek. Ennek köszönhető, hogy még ma is szokatlanul nagy területet foglalnak el a belváros környékén a régi épületek. Már szinte meg is feledkeztek Balassagyarmatról, mikor 1973-ban hirtelen minden híradás a nevével kezdőtött. Egy a magyar történelemben azóta is páratlan fegyveres középiskolai túszdráma révén a népnyelv jó ideig Balassadallasz vagy Dallasszagyarmat néven illette a várost. (Nyilván azt gondolták akkor a texasi olajvárosról, hogy az még mindig maga a vadnyugat, ahol naponta lőnek.) Nem is mesélem el a történetet, mert aki már élt akkor, az úgyis emlékszik, aki meg nem, az egy összefoglaló helyett inkább olvassa el ezt az írást. Nem rövid, de érdemes!

Megyeházákrul s más hivatali épületekrül

Barangoló-szemmel nézve a város legnagyobb baja, hogy a főutca és a főtér egyben főútvonal is. A Szlovákiába tartó kamionforgalmat ugyan elterelték, de a Szécsény és Salgótarján felé vezető 22-es út végigmegy a belvároson. Pedig a Rákóczi fejedelem út (és a rajta lévő Civitas Fortissima, régebben Köztársaság tér) klasszicista középületei és kis szecessziós palotái mind sétálóutca után kiáltanak, hogy a nézelődő gondtalanul elmerenghessen a homlokzatokon a buszok és teherautók között való rémült ugrándozás helyett.

Balassagyarmat legjobb állapotú belvárosi épülete a városháza, ami bár barokknak néz ki, nem is olyan öreg: 1914-re épült fel. A város hatalmas címere alatt a civitas fortissima felirat díszeleg, az épület bal oldalán pedig a cseheket kihajtó hősökre emlékező táblát helyeztek el. A tábla szövege némi idegenellenességről és haragról is tanúskodik, és remélem, ha ma tennék ki, mást írnának rá. A két háború közötti hangulatban azonban ez volt indokolt...

A szerény városháza mellett terpeszkedik a túlméretesnek tetsző vármegyeháza, melyet 1835-ben adtak át. Sajnos hétvége lévén zárva találtam a kaput, pedig állítólag érdemes megnézni a dísztermét. Az udvarán van az ország legrégebben működő börtöne, egy kerek alaprajzú főépülettel, amit 1845 óta használnak e célra. A jobb oldalon nyíló mellékutcából látszik csak egy kicsi a börtönből (magas kerítés mögött, hátulról), és nem jöttem rá, hogyan lehetne jobban megközelíteni. Az épület utcafronti részében viszont iskola működik. Elképzeltem, ahogy a tanárok a kezelhetetlen diákokat azzal fenyegetik, hogy "ha nem hagyod abba, hátramész az udvarba". Régen persze ez nem volt különleges: az országban majd' minden börtön a vármegyeházak mögött kapott helyet.

A díszes középső homlokzaton számos tábla állít emléket a megyeházához kötődő számos neves történelmi szereplőnek. Közülük Madách szobrot is kapott az épülettől balra található kis parkban. A parkon túl pedig a város legmagasabb középülete áll, a régi törvényszék, ahol furcsa módon még ma is a megyei bíróság és ügyészség működik. Ez az egy intézmény valahogy itt ragadt, és sosem vitték Salgótarjánba

Az jó palócoknak kiváló múzeumjárul

Ha a megyeszékhely nem is, de a megye kultúrája itt maradt: a főutcán és közelében egy rakás múzeum és kiállítóhely várja a látogatókat. Helytörténeti múzeum, képtár és Pannónia motorok múzeuma is van, szóval aki keres, talál valami ízlésének megfelelőt. Érdemes megnézni a Vendégváró listáját. Itt felsorolják a többi régi középületet és a templokat is.

Mi viszont most menjünk tovább a Palóc ligetbe. A főút bírósággal átellenes oldalán nyílik egy kis utca, az vezet oda. A liget százéves fái között bújik meg a Palóc Múzeum különleges épülete.

A egyedi, historizáló stílusú múzeum minden oldalról másként fest. 1915-re épült fel, Wälder Gyula tervei alapján. A múzeum keddtől szombatig egész évben nyitva van, és májustól októberig vasárnap is. Az év nyári felében ráadásként meg lehet nézni az épület mögött felállított kis skanzent, ami egy módos palóc paraszt portát mutat be.

Az állandó kiállítás a "Bölcsőtől a sírig" nevet viseli, és az biztos, hogy az ország legjobb néprajzi kiálításai között van. Nagyszerű és egyszerű ötlet az ember életútja szerint bemutatni a régi palóc világból megmaradt tárgyakat: a gyerekek játékai után jön a tanterem, majd az esküvő, a dolgos hétköznapok és az öregkor. Sajnos az élet természetéből adódóan szomorúan, a temetéssel és a gyásszal ér véget a kiállítás.

Hiába az érdekes gyűjtemény, hagyományos múzeumba járni nem divat, és Balassagyarmatra kirándulni még kevésbé az. Egy napsütéses tavaszi szombat délután én voltam az egyetlen vendég, és ilyenkor a több poszton álldogáló teremőrök helyett egyszemélyzetes követő mozgással oldják meg a tárlatmegtekintő polgár felügyeletét. Hiába volt kedves az engem kísérő lány, zavaros élmény volt egyedül álldogálni a kiállított tárgyak előtt úgy, hogy szótlanul, árnyékként követett. Gondolom neki is, nem csak nekem. Persze magára vessen az a bolond, aki egymagában vetemedik múzeumba menni.

Végezetül Nyírjesnek tavárul s fenyvesérül

Miután megfáradt a vándor a város zajában, feltétlenül keresse fel a Nyírjes nevű pihenőhelyet. A központtól négy és fél kilométert kell megtenni autózva vagy biciklizve. Utóbbi módszert szemlátomást helybéliek százai választják, ha szép az idő. A főútról a Kossuth Lajos utcán kell dél felé fordulni (ez két sarokra van a városházától Szécsény/Salgótarján felé, vagyis keletre), majd nem sokkal a vasúti sínek keresztezése után egy körforgalomban a Nyírjes táblát követve jobbra kell fordulni. Az aszfaltozott út végén van egy kis parkoló (48° 3'14.37"N, 19°16'25.07"E).

A fő attrakció a hat mesterséges tó, ahol pecázni és fürdeni is szoktak. A partot szegélyező nyírfák között kiderül, miről kapta a nevét ez a pompás pihenőhely.

Az én kedvencem viszont a tavak déli oldalán elterülő vadregényes fenyőerdő. A fenyvest sűrűn szövik át az avartól puha ösvények, és itt a legnagyobb nyári tömeg idején is el lehet bújni az emberek elől. A tavak keleti végében egy gyógyító erejűként tisztelt zarándokhelyet is találunk, a Segítő Szűz-forrást.

 

Szarvas

A száz évvel ezelőtti Magyarországnak éppen a kellős közepén fekvő Szarvasra vándor lélek általában csak a messze földön híres arborétum miatt vetődik. (De amiatt legalább sokan.) Ők többnyire rá se néznek semmi másra, pedig az ország első mérnökileg tervezett városa sokkal többet érdemel.

A viszonylag gyorsan járható 44-es úton Kecskemét vagy Békéscsaba felől hamar el lehet érni Szarvast, és ezen kívül másik négy út is vezet ide minden irányból. Ebből is látszik, hogy valamiféle középpontnak szánták a várost. Mivel Szarvas a jól termő Alföld kellős közepén fekszik, afféle mezőgazdaság-tudományi központnak szemelték ki. A város meg is kapta a szerepet, sőt mi több, be is vált. Születése után alig néhány évtized alatt Szarvas máris a fák, mezők, vizek, és nem mellesleg az ízléses, emberléptékű épületek nagyszerű kisvárosa lett.

Szarvashalom néven már a tizenharmadik században is volt itt egy jelentéktelen falu, de a hóditó oszmánok által is sújtott hely sosem lett népszerű, és az 1600-as évek végére minden család elköltözött vagy kihalt. Helyükön óriási üres, mocsarasodó terület tátongott az Alföld közepén. A város újjáalapítója a tehetséges és emberséges uraság hírében álló Harruckern báró volt, aki 1722-ben háromszáz, többségében szlovák telepest hívott Szarvasra. A célja az volt velük, hogy egy életképes települést teremtsen tetemes birtokainak eme elhanyagolt, ám pompás termőképességű szegletében.

Legszebb virágkorát a XIX. század első felében élte a város, amikor a lelkész létére roppant gyakorlatias és felvilágosult, szlovák származású Tessedik Sámuel iskolát alapított Szarvason. Az iskolák sok fiatalt csábítottak ide a szomszédos, szegénységben sínylődő falvakból és kisvárosokból. Közülük sokan Szarvason is maradtak, jócskán az átlag fölé emelve a város szellemi színvonalát. Mivel Békéscsaba (a megyeszékhely) meglehetősen távol van, szükség volt egy nyugat-békési központra is, és e szerepet Szarvas boldogan magára vállalta. Ennek nyomai ma is szembe ötlenek: nem nagyon látni ennyi régi középületet máshol olyan városban, ami sosem volt megyeszékhely.

Kezdjük a sétát kelet felől, mintha Békéscsabáról érkeznénk Szarvas városába. (Már csak azért is, mert így találtam beszámozni a fenti térképet.) A Szabadság út névre hallgató főutcától északra nem éppen sakktábla elrendezésű, de a látszat ellenére rajztáblán tervezett városrész fekszik. Általában régiek a házak, a kertek pedig kicsik, mert kétszáz éve, amikor az utcákat először beépítették, szándékosan a városias küllem volt a cél. Bár majd' mindenki mezőgazdaságból élt, a kerteket a város szélén művelték, nem a ház körül.

Itt bújik meg (az Ady Endre utca 1. szám alatt) a szarvasi szárazmalom (1). Az 1836-ból származó épülethez hasonló csak kettő van az országban, és mindkettő Szatmárban született: egyikük Tarpán áll most is, a másik pedig a szentendrei skanzenben (ezt Vámosorosziból cipeltek oda). A szárazmalomban úgy őrölték a gabonát, hogy befogtak két-három lovat egy jó nagy kerengőbe, és hozzákötözték őket egy vízszintes kerékhez. Nem baj, ha nem élvezték a dolgot a lovak, mert minél jobban menekülni próbáltak, annál gyorsabban pörgették a malomkereket... Így ment ez gészen 1962-ig, aztán jó tíz évvel később múzeumnak rendezték be a malmot. Most is meg lehet nézni, feltéve, hogy nyitva van. Keddtől vasárnapig erre jó esély van délutánonként, de nem árt felhívni a 66/216-608-as számot, mert én például zárva találtam.

Nem messze innen, a néhány házból álló Kálvin utcában (régebbi térképeken: Hoffman János utca) áll egy szlovák nemzetiségi tájház (2). Könnyű felismerni, mert egy szokásos, ragyogó fehérre meszelt, tornácos parasztházról van szó. Néhány értékes darabot leszámítva a berendezés általában legfeljebb száz éves, de minden hiteles és eredeti, a parányi jegyárban pedig egy nagyon barátságos idegenvezetés is benne foglaltatik. Sokáig lehet bámészkodni: valaki egyszer állítólag megszámolta, hogy összesen 936 berendezési tárgy van itt bezsúfolva.

Aki többször is járt már magyar skanzenben vagy tájházban, az látni fogja a finom különbségeket a magyar és a szlovák paraszti házbelső között, de persze sokban hasonlít is a kettő. Nekem főleg a falak és a mennyezet festése volt szokatlan, és akadtak olyan eszközök a konyhában, amiket máshol még nem láttam.

Szarvas nem létezne szlovákok nélül, így szerintem ha valaki errefelé jár, és őszintén kíváncsi a városra, annak a tájházat nem szabad kihagyni. Állítólag nagyon kevés a vendég, jobbára Szarvasról elszármazott szlovák turisták és mindenféle iskoláscsoportok fordulnak meg a házban. A nyitva tartás szerencsére épp a szomszédos szárazmalomhoz igazodik: itt is kedd és vasárnap között, délutánonként érdemes próbálkozni, a telefonszám pedig 66/312-492.

Innen a város főutcájára, a Szabadság út felé érdemes venni az irányt. A Béke úttal közös sarkon áll a város keleti felének legdíszesebb polgárháza, az 1895-ben épült Lengyel-palota (3). Egy jól kereső ügyvéd építtette magának 1895-ben ezt a földszintes, de minden részletében hivalkodó hajlékot.

Sajnos épp a város főutcáján tombol a Békés megyét az ország többi részével összekötő 44-es főút. Így aztán idilli hangulatról ezen a részen nem igazán számolhatok be, de ha sikerül pár percre kikapcsolni a kamionok zakatolását, kellemes meglepetést okozhatnak az út két oldalán álló építmények. Ilyen például a virágos Fő tér, rajta több szoborral, és az 1920-ra elkészült Árvaházzal (4). A helyiek még mindig így hívják ezt a klasszikus alföldi stílusú palotát, pedig 1948 óta iskola van benne.

A Fő tér végénél, az utca túlsó felén sárgállig fényesen a szerénytelenül szecessziós Árpád Szálló (5), ami alighanem már 1896-os építésekor is nagyobb volt, mint amit a város gazdaságosan el bírt volna tartani. Stukkós, tükrös díszterme a második világháborúig a gazdag helyi iparosok és értelmiségiek kedvenc bálterme volt. A szálloda már rég nem üzemel, de a viszonylag újonnan felújított épületben még mostanában is tartanak rendezvényeket. A homlokzat közepén, az építés évszáma felett, egy szarvassal ékesített címert vettem észre.

A városnak is nevet adó címerállatnak persze nem ez az utolsó szereplése a barangolás során. A legnagyobb agancsos az Árpád Szálló után pár lépésnyire, szokatlanul csúnya betonházak előtti kis parkban áll. Ez a Szarvas-szobor (6) a modern időkben a város jelképévé vált, de nem volt ez mindig így, mert eredetileg magánterületen volt a helye, méghozzá a Körös-parti Bolza-kastély kertjében. Állítólag Bolza Pál gróf 1912-ben egyetlen éjszaka állíttatta fel, hogy szülinapos feleségét meglepje vele. Mikor a negyvenes évek végén a kastélyt elkommunizálták tulajdonosától, a szobrot is elkobozta a kertből a város. Szerencsére a Bolza család mai örökösei már nem neheztelnek ezért, így Szarvas központjában maradhatott a nemes vad bronzszobra.

Az emlegetett Bolza család volt a leggazdagabb nemesi klán a környéken, de nem ők voltak az egyetlenek, akik megengedhették maguknak, hogy kastélyban lakjanak. A főutcán tovább sétálva a város kastélyai közül elsőként Mittrovszky Wladimir földszintes, de igen hosszú palotája bukkan fel. A Mittrovszky-kastélyt (7) 1835 körül fejezték be, és oszlopos timpanonjaival egységes klasszicista stílust mutat. A család még az 1800-as évek közepén eladta a házat az önkormányzatnak, így majd' 100 évig itt működött a városháza. A szépen gondozott virágágyások és bokrok mögött lapuló kastélyban most könyvtár és zeneiskola van.

A szarvasi főiskola két hatalmas épülete után, a Szabadság út és a Vajda Péter utca sarkán van a mai Tessedik Sámuel Múzeum (8) nem túl jellegzetes, ám történelmi szempontból nagyon fontos épülete. Ez az épület adott otthont a bevezetésben már emlegetett Tessedik Sámuel első iskolájának. Az iskola nélkül Szarvas talán sosem emelkedett volna ki a számtalan álmos alföldi mezőváros közül. Az 1791 óta álló épületben leginkább avar régészeti leleteket és néprajzi kiállítást lehet látni. A belépés majdhogynem ingyen van, és általában keddtől vasárnapig 10 és 16 óra között (nyáron 18 óráig) tart nyitva a múzeum (a telefonszám: 66/216-608).

A múzeum bejáratától már jól látszik a város legnagyobb temploma, a magasra tornyosuló evangélikus Ótemplom (9). A hatalmas hajóban 3500 hívő fér el egyszerre, híres orgonájának pedig 2484 sípja van. Szarvas lakosai közül a szlovákok jártak ide, náluk szinte mindenki evangélikus volt. Az építkezéshez Pozsonyból rendelték a terveket, és 1788-ra fejezték be a hatalmas építményt.

A templom oldalában balra fordulva egy rövid utca már a Holt-Körös partjára vezet. Miután kigyönyörködtük magunkat az árnyas vízfelület pazar látványában, érdemes jobbra fordulni a magas fák közé vezető kis gyalogútra. Hamarosan egy parkoló mögött álló székelykapu előtt találjuk magunkat, ami a különleges történelmi emlékút (10) bejárata. A 2000-es millennium augusztus huszadikai ünnepségére alakították ki a sétányt.

Az 1100 méter hosszú gyalogút inkább ötletes, mint látványos. Nekem mindenesetre nagyon tetszik az alapgondolat, miszerint a honfoglalás és a 2000-es ezredforduló közötti történelem minden egyes évét az útvonal egy-egy métere jelképezi. Remélem, lesz majd ötlet és energia a továbbfejlesztésére. A szép parkban kezdődő ösvény végig kényelmes faforgáccsal van kirakva, és hamar egy árvízi töltésre kapaszkodik fel. A töltés egyik oldalán kertváros nyúlik ki, másik oldalán a Körös-part hétvégi telkei sorakoznak. A magyar történelem korszakait vagy fordulópontjait egy-egy fából készült alkotás mutatja, valamilyen irodalmi idézettel fűszerezve. Ezek az állomások az évek múlásának arányában állnak az út mentén. Mivel a töltésen csak egyetlen árnyékos pihenőhely van, kánikulában ajánlott inkább elkerülni az emlékutat...

A sétautat teljesítő vándor az útvonal végén nem akármilyen pont felett találja magát. A Körös partján álló dísz-szélmalom pontosan a történelmi Magyarország középpontjában (11) áll. A helyet már 1880-ban kimérte egy helyi gimnáziumi tanár, de a nevezetes pont az ő számításai szerint egy akkor még működő szélmalom helyére esett. Ettől fogva büszkén hirdették a szarvasiak, hogy ők az ország közepe. Aztán 1932-ben már komolyabb módszerrel is kimérték a középpontot, ami pontosan 500 méterrel északkeletre találtatott az eredetihez képest. Itt már nem állta útját semmi egy emlékhely állításának, és a korábbi helyszín szélmalma által ihletve egy műmalmot alkottak ide 1940-ben. Az irredentának ítélt emlékművet aztán a szocializmus idején megcsonkították, majd a rendszerváltás után az eredetihez képest mértéktartóbb, a szomszédos országok (és a szarvasi szlovákok) előtt is nyugodtan vállalható szöveg került az emlékpont mellé.

A Holt-Körösön nyaranta sétahajó közlekedik, és a malom mellett van is egy kikötője neki. A menetrendről viszont sem itt, sem a többi kikötőben nem lehet megtudni semmit, és a világhálón sem találtam nyomát, hogy hol és mikor lehetne felszállni a hajóra. Azt hiszem, vagy sok türelem, vagy nagy szerencse kell hozzá, hogy az ember hajókázzon egyet Szarvason.

Hajó híján gyalog kell visszabandukolni egészen a Szabadság útig. Sajnos a vízpartra épült nyaralók miatt a folyóparton nincs sétány, így marad visszafelé is a történelmi emlékút. A város főútja egy hídon folytatódik. A belváros látnivalóit kimerítve a túlsó parton lehet folytatni a sétát. Jobb oldalon, a hídról, a vízben a szárnyas-koronás oszlopot formázó 2000-es millenniumi emlékmű, a parton pedig a szarvas-szobor okán már emlegetett Bolza-kastély (12) látható.

A legszebb kilátás a kastéllyal szembeni parkból, egy étterem kerthelyisége mellől mutatkozik. A mesés fekvésű, vízben tükröződő klasszicista kastélyt sok részletben építették a XIX. század közepéig, de még 1910-ben is alakítgattak rajta. Ekkor épült a folyópart felőli díszlépcső, rajta a Bolza család olasz származását hirdető, Róma születését jelképező capitoliumi farkas-szobor másolatával. A házban most az Öntözési Kutatóintézet működik, és hétköznap, a portaszolgálat jóindulatától függően, talán közelről is körbe lehet sétálni.

Ha az épületek után van még erőnk az arborétum mellett a város többi parkjába is látogatást tenni, akkor érdemes felkeresni (persze nem gyalog, hanem autózva vagy biciklivel), a város délnyugati szélén fekvő Anna-ligetet (13). A ligethez ott kell dél felé fordulni a 44-es útról, ahol észak felé az arborétumot jelzi egy tábla.

A XIX. század végén volt egy Csáky Albin nevű közoktatási miniszter, aki ügyesen házasodva Bolza lányt vett feleségül, megörökölve a család külvárosi kúriáját. A lányt Annának hívták, így a kastély mellett frissen kialakított parkot Anna-ligetnek nevezték el.

A kastélyból ma a Körös-Maros Nemzeti Parkot igazgatják, a kertjéből pedig nem is igazi parkot, hanem inkább az Alföld növényvilágát bemutató természetesnek ható tájat rendeztek be. A kastély mögött induló tanösvényen van fűszernövény-gyűjtemény, rétek, erdőfoltok és árnyas sétányok is. Helyenként ismeretterjesztő táblákat is kitettek, a leglátványosabb rész pedig mindenképpen a Körös-parti cölöpös szakasz.

A Szabadság útra visszatérve, a Körös-parton újabb park terpeszkedik. Az Erzsébet-liget (14) az arborétumhoz képest persze jóval kevésbé érdekes, de ebben is vannak látványos faóriások, nem beszélve a folyóban álló mocsárciprusokról. Más magyar parkokban egyet-egyet láttam csak ebből a rendkívül elegáns és egzotikus teremtményből, itt viszont több mint egy tucat ciprus áll a vízben.

A ligetből egy vadonatúj, gyalogos fahíd vezet az idén tavasszal még csak épülő, várat utánzó szabadtéri színpadhoz. Azóta már meg is nyílt ott a Szarvasi Vízi Színház, ahol szeptember elejéig vannak előadások.

A hatalmas szarvasi séta végére remélem maradt még erő és idő a város leghíresebb attrakciójára. Az arborétum (15) bejárata a belvárostól messze esik, gyalog nem érdemes nekiindulni. Autó vagy bicikli híján a buszpályaudvarról helyijárattal is lehet próbálkozni, vagy ha sikerül valahogy kinyomozni a hajójárat menetrendjét, akkor azzal is el lehet érni a kertet. A szellemesen kialakított bejárat azonnal mutatja, hogy a fák birodalmába érkeztünk.

Senki ne számítson virágágyás-költeményekre vagy hullámosra nyírt bukszusokra, de kanyargósra kiképzett dísztóra sem. A Szarvasi Arborétum nem kertel, hanem egyszerűen hatalmas területén megmutat annyi féle fát, amennyit csak lehet. Ha választani kellene, az amerikai mamutfenyő lenne a kedvencem. Akkora ez a park, hogy ha az ember megpróbálja, akár el is lehet tévedni benne. Aki céltudatos, követheti az ajánlott útvonalat is, amit táblák jeleznek végig.

Az 1890 óta folyamatosan betelepített fáskert területe 82 hektár (vagyis nagyjából 150 focipálya), és 1600 fafajt találni benne. A növények között rengeteg madár is csiripel, és az arborétum északi szegletében még hatalmas nyulakat is láttam kergetőzni a fűben.

Indulás előtti virtuális séta gyanánt érdemes bekukkantani a hivatalos honlap térképes galériájába. Aligha van olyan napja az évnek, amikor nem érdemes ellátogatni ide. Szerencsére nem is zárják be sosem: az arborétum az év minden napján nyitva van reggel nyolctól sötétedésig (belépni utoljára sötétedés előtt egy órával, nyáron legkésőbb fél hétig lehet). Nekem most egy borongós tavaszi nap jutott, de a sötétségért kárpótoltak a fák virágai.

Mivel a mindenfelé megművelt Alföld kellős közepén járunk, a folyópartokon kívül a természet nem sok érdekességet tartogat a környéken. A táj minden irányban teljesen sík, és ha helyenként alacsony, szabályos formájú dombokat látunk, az is az ember műve. Az Alföld telis-tele van a népnyelv által kunhalomnak elnevezett mesterséges dombokkal. A kőkorszak végétől a népvándorlás koráig sok nép építette ezeket különböző okokból: hol sírhalomnak, hol kultikus imádkozó helynek, hol pedig a árvízzel sújtott síkságból kiemelkedő biztonságos lakóhelynek.

Úgy becsülik, hogy összesen negyvenezer ilyen halom épült az ország mai területén. A Kárpát-medencén kívül leginkább Lengyelországban, Ukrajnában és Oroszország délnyugati részén lehet találkozni még velük. Mára úgy kétezer maradt a magyar Alföldön belőlük, a többit elhordták, vagy letarolták, mert a földművelésnek nem kedveznek a hepehupák. Ebből a kétezerből alig százat tártak fel alaposan a régészek. Persze lehet, hogy a halmok alá temetett kincseket már évszázadokkal ezelőtt kilopták.

Az ország legnyagobb kunhalma Szarvas közelében, Békésszentandrás területén, Békés és Csongrád megye határvidékén magasodik. A fenti térképen Békésszentandrásról indul dél felé egy szürke út. Hajdanában aszfaltos lehetett, de most akkora gödrök vannak rajta, hogy miközben elszántan zakatoltam 15 km/órás átlagsebességgel a cél felé, komolyan aggódtam autóm épségéért. Különösen az utolsó 4-5 kilométer az, ahol jóérzésű ember csak lépésben halad. Vagy visszafordul. Kerekezve is érdemes lehet ellátogatni a rekordmagas kunhalomhoz, ami a 46°48'48.97"N, 20°26'40.45"E koordináták metszésében fekszik.

A Wikipedia szerint a Gödény-halom 12,26 méter magas, kerülete pedig kb. 160 méter. (A gödény persze nem más, mint a pelikán, ami ma már egzotikus madárnak számít, holott a XIX. századig nyaranta gyakori vendég volt Magyarországon is. Az utóbbi évtizedekben viszont legfeljebb Görögországig költözik el az afrikai száraz évszak elől.) Ez a tizenként méteres magasság nem is olyan kevés. Egyrész jó támpont a néhány legelő tehén mérete, másrészt meg fentről olyan a kilátás az a tükörsima Alföldre, mintha az egekből tekintenénk alá.

Simontornya és Ozora

Arrul, hogy mivégre állanak magos várak az országnak közepin

Tolna megye határai úgy hullámzanak, mintha egy részeg térképész szédítette volna őket egy rázkódó papírosra. Eme ingatag megyehatár északi fodrai közé szorult be két régi várkastély, mintha a becsípett geográfus munkájának gyümölcsét – ha már egyszer úgy alakult, ahogy – védeni kéne a szomszédós Fejér megye lakóinak buzgó rohamaitól.

Az igazság az lehet, hogy a harcokra való felkészülés helyett eme magasra falazott várak gőgös birtokosai inkább vagyonukat s hatalmukat kívánták jelezni erődszerű kastélyaik tekintélyes méretével. Mert minek is építettek volna végvárakat az ország közepére...

Az Simontornyán emelkedő sárkányos várrul

Simontornya akár egy eldugott, csendes kisváros is lehetne, de nem az. Sajnos épp a központban találkozik egymással két dübörgő főút, a Balaton sarkát megcélzó 65-ös, és az ország egész déli felét egyedüliként átszelő 61-es. Utóbbi szinte autópályához méltó kamionforgalommal büszkélkedhet. A nyugalmat a városközpont helyett a helybéliek és a látogatók egyaránt az itt kezdődő Tolnai-hegyhát lankáin, a rengeteg borospince között kóstolhatják meg. A "hegyhát" szótól nem kell megijedni, lévén innentől Szekszárdig még a háromszáz métert sem érik el a szelíd domborulatok.

Simontornya várát viszont ne a dombok tetején keressük, hanem pont hogy a lapályon. Ha valami, hát egy mocsár védte a várat, na meg körben a várárok. A vizesárkoknak annak idején az ellenség elsüllyesztése mellett volt még egy fontos funkciója: oda ürítették egy emeleti helyiségből a latrinát. Ez jól látszik a következő képen – keresd az égbeszökő lakótorony hónaljában lévő, boltív által tartott egyablakos kiszögellést. Na az ott a középkori megoldás a szükség szobájára.

A részben újjáépített várat a 61-es útról a 64-es út torkolatával szemben kezdődő Petőfi utcán lehet megközelíteni (koordináták: N46°45'9", E18°33'8"). Ez itt a régi városközpont, de sajnos hangulata az nincs neki. A csúnya szürkére festett barokk templomon és a hozzá tapasztott kolostoron kívül nem nagyon vannak említésre méltó épületek. Ha autóval érkezünk, nem is feltétlenül érdemes sétálgatni, hanem le lehet parkolni a közvetlenül a vár bejárata előtt kialakított parkolóban.

Belépés előtt érdemes magát a várat körbebandukolni, mert minden irányból egész más arcukat mutatják a maradványok. Viszonylag épségben vészelte át a történelmet a palota legmagasabb része, amit én lakótoronynak hívok, és az egyik hozzá kapcsolódó épületszárny is. Itt sem mondanám, hogy a kövek nagy része eredeti, de ezeket legalább ki tudták úgy pótolni, hogy fedél alá kerüljenek.

Először 1277-ben épített itt a Sió árterébe egy kis mocsári vártornyot egy alországbírói tisztséggel kitüntetett nemes, aki a Döröcskei család Simon nevű sarja volt – így lett a hely neve Simontornya. A követekző kétszáz évben a birtok és vele a vár legalább négyszer cserélt gazdát. Az itt lakó Lackfi, Kanizsai és Garai család is nagy hatalmú nemesi klánnak számított, de a legnevesebb középkori tulajdonos a talján Ozorai Pipó volt, akiről hosszabban értekezek majd Ozora várának ürügyén.

1500 körül egy Gergelylaki Buzlay Mózes nevű úriember tulajdonába szállt a vár, aki igazi reneszánsz palotát alakított belőle. Beatrix királyné barátja volt ő, és Mátyás diplomatájaként sokszor megfordult a fejlett nyugaton, ahol irigykedve figyelte a külhoni urak árkádos-tornyos reneszánsz kastélyait. Ő tapaszttatta a meglévő falakhoz a legnagyobb tornyot és mellette a kaputornyot, közben pedig a régi szárnyak is új külsőt kaptak, hogy korszerűbb legyen a megjelenésük. A ma is látható eredeti falrészek szinte mind ebből a korból valók.

Bár az átépítéskor a törökök már a spájzban voltak (alig húsz év volt hátra Mohácsig), Mózest nem foglalkoztatta a keleti veszedelem, és inkább a stílust meg a kényelmet tartotta szem előtt, mint a várvédelmet. Nem is volt nehéz dolguk az oszmán hadaknak, mikor 1545-ben bevették a várkastélyt. Visszafoglalni csak 1686-ban sikerült, méghozzá harc nélkül, mert a törökök sem hagytak itt túl nagy véderőt.

Az első nagy pusztítást a Rákóczi-szabadságharc okozta, de nem ágyútűz által, hanem azzal, hogy a forradalmároknak szélsebesen erődítményt kellett varázsolniuk a palotából. Aztán jött az osztrák ostrom, majd a Habsburg-közeli Styrum Limburg família, akik újra kastélynak használták a várat, és saját ízlésükre alakították azt. 1764-től még rosszabb lett a helyzet, mert a család új kastélyba költözött, és így Simontornya büszke vára magtárként, majd a huszadik század elejétől bőrgyári raktárként folytatta szomorúra fordult pályafutását. Végül ami maradt belőle, azt 1964 és '75 között elég igényesen felújították és kipótolták.

Belépvén a hatalmas, sárkánykilincses főkapun, mindjárt a várudvaron találjuk magunkat. (Az ajtó nagyon nehéz, szóval csak akkor hidd el, hogy zárva van, ha teljes testsúllyal rárontva sem nyílik.) Bár nem túl erősen, de árad némi reneszánsz hangulat a megmaradt boltívekből és a szépen faragott (de persze nem eredeti) fa erkélyről. Jobbra fordulva már látszik a múzeum csúnya bejárati ajtaja. Mögötte barátságos belépőjegy-árakkal és megfelelően hosszú nyitvatartással fogadják a barangolót. Indulás előtt érdemes megnézni a hivatalos vagy a nem hivatalos honlapot.

A múzeum két részből áll. A bejárat mögött szabadon lézengve meg lehet nézni egy vártörténeti kiállítást, majd egy kívülről fantasztikusan ronda üveg-bádog építménnyel fedett részben találjuk a szerintem legérdekesebb helyiséget, a kőtárat. Egy remek ötlet nyomán a leomlott várrészek maradványait nem egymás mellé pakolva állították itt ki, hanem egy gótikus szobát állították össze belőlük, mindent a helyére illesztve. Így kevés kőből is jól kirajzolódik a kép.

A vár emeleti szobáiba, a gyülekező látogatók számától függően, szabálytalan időközönként indul vezetett túra. Sajnos a belső teret nagyon átváltoztatták az évszázadok, így kevés olyan részletet látni fent, mint a kőtárban. Azért akad néhány érdekesség, például egy középkori ajtókeret, egy reneszánsz kályha és egy fantasztikus, sárkánycímeres kandalló a tizennegyedik századból. A kevésbé látványos szobákban pedig festők képeit lehet nézegetni.

Nem véletlen, hogy mindenfelé sárkányokat lehet látni a várban, ráadásul eme izgalmas szörnyetegek Ozorán is visszatérnek majd. Történt ugyanis, hogy 1408-ban Zsigmond király (és becses neje, Borbála királyné) lovagrendet alapított hadisikerei örömére, amolyan hűségajándékként barátai számára. Sárkány Lovagrend lett a nevük, mert jelképül a bátor, önmagát is feláldozni kész sárkányt választották. Ehhez a rendhez tartozott, így minden bizonnyal nagyon fontos embernek számított Simontornya akkori lakója, Lackfi Imre nádor is. Büszkeségében otthona minden szegletébe sárkányfigurákat vésetett.

Az kicsiny Ozorának fényes uradalmárul

Alig tizenkét kilométernyi kanyargós tekergésre van Simontornyától egy ezerhétszáz lélek lakta falu, mely szüntelenül igyekszik kihozni valamit nehéz jelenéből, hogy méltó legyen egykori rangjához. Ozora község állandó pályázója a "Virágos Magyarországért" mozgalomnak, képzőművész tábort szerveznek, sorra újítják fel a közösségi épületeket, hangulatos kis főteret rittyentettek ki, és nem mellesleg itt rendezik minden nyáron azt a zenei fesztivált, ami annyira nemzetközi, hogy csak angol nyelvű honlapja van, és "pszichedelikus törzsi gyűlés" a neve...

Mi viszont most nem fesztiválozni megyünk, hanem Ozorai Pipó reneszánsz várához. A négyszögletes várkastélyhoz vezető utat nem lehet eltéveszteni, mert azt a főtér felett tornyosuló dombra építették. A hivatalos, ingyenes parkoló a Simontornyára vezető Hunyadi utcából nyílik. Innen már látszik is a vár:

Különös látvány a nagyrészt nyomorúságos dél-dunántúli tájban ez a reneszánsz itáliai palota, melynek idegen stílusát éppíttetője hozta magával messzi földről. Az egykori várúr 1369-ben még Filippo Scolari néven látta meg a napfényt Toszkánában, de 1399-ben már magyarosodva, Ozorai Pipóként vett el egy Ozorai Borbála nevű magyar leányt.

A dolog úgy eshetett meg, hogy a kis Filippo családja elég rosszul állt anyagilag, és már tizenhárom évesen el kellett szegődnie inasnak egy firenzei kereskedő mellé. Vele véletlenül egészen Zsigmond magyar király udvaráig jutott. Ha már erre járt, beállt a hadseregbe zsoldosnak, de hamar feltűnt mindenkinek, hogy sötét középkori mércével nézve bámulatos tehetséggel igazodik el a számok világában. Pipo így aztán fényes pénzügyi pályafutást érdemelt ki, és hamarosan ő felügyelte a bányák meg a királyi kincstár minden vagyonát. Közben a csatározásokkal sem hagyott fel, hadjáratokat vezetett, végvárrendszert szervezett és felfedezte Hunyadi János remek képességeit. Itt lehet olvasni róla száraz tényeket bőségesen.

Bár Pipó rengeteget járta az országot, felesége öröksége révén Ozorán telepedett le. Mivel a kincstári jutalomból és a hadisarcokból futotta rá bőven, nem restellett fényűző kastélyt rendelni magának olasz építészektől. Az építéshez nem sokkal az esküvő után fogtak hozzá, és 1423-ban már a kész palotában látták vendégül Zsigmond királyt. Abban az időben persze inkább gótikus volt az épület, mert a reneszánszra még várni kellett egy kicsit. Mivel a kor harcias szelleméből adódóan inkább a vár volt divat, mint a kastély, a most látható négyzet alaprajzű főépület körül annak idején egy külső várfal is magasodott, négy saroktoronnyal.

A reneszánsz oszlopos-erkélyes külsőt a Hédervári család adta a palotának, talán 1510 körül. Ők aztán kihaltak, közben néha erőszakkal is gazdát cserélt a kastély, meg persze jöttek a törökök is, akik 1545-től 140 évig Ozorán állomásoztattak egy sereget. Az 1700-as évek elején az Esterházy család alakított ki birtokközpontot, de inkább irodának használták a várat, mint lakhelynek. Hogy nem becsülték sokra, azt az is jelzi, hogy száz évvel később magtárrá alakították... Ozorai Pipó kastélya romokban hevert egészen 2007-ig, amikor az új tulajdonos, a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága befejezte a felújítást, és remek reneszánsz illúzió-kiállítást rendezett be benne.

A cél az volt, hogy minden 500 évnél fiatalabb átalakítást visszabontsanak, és a megmaradt reneszánsz részletek felhasználásával visszahozzák a török idők előtti virágkor hangulatát. A dolog elég jól sikerült, mert alaposan körülnézve jól látható, hogy mi a régi és mi új, de az összképet látva egyáltalán nem zavaró a beton födém és a korabeli íveket utánzó álmennyezet.

Dicséretes módon Pipó várkastélya egész évben látogatható, péntektől vasárnapig még januárban is nyitva áll a kapu. Március közepétől november elejéig pedig hétfő kivételével minden nap kinyitnak. A belépő viszonylag drága (felnőtteknek most 980 Ft), de ez érthető, mert sokba került a felújítás. A hivatalos honlap mindig frissen mutatja a nyitva tartást és a jegyárakat.

Nem tudom, honnan hallott annyi ember Ozoráról, de a vezetés óránként indul, és már egy áprilisi szombat délutánon is annyian voltunk, hogy alig fértünk be a kastély szobáiba. Előbb egy másolatokkal berendezett reneszánsz hálószobát, lovagtermet és tróntermet láthatunk. Itt van a legértékesebb mai tárgy, egy fehér márvány, dúsan faragott kandalló. A legrégibb darab pedig egy német reneszánsz cserépkályha a következő szobában.

Egy olyan terem is van, amit ókori szobormásolatokkal töltöttek meg. Manapság már a másolatok is régiek, a klasszicista korszakból származnak egy itáliai művésziskolából.

A kastély legfiatalabb sztárhelyisége a reneszánsz konyha, amit a túra végén mutatnak meg. Érdemes még megnézni azt a vészjóslóan ágaskodó, kitömött jegesmedvét is, amit az udvarról nyíló pincében tartanak. Odalent esküvői vacsorákat szoktak tartani. Az ifjú pár – és persze bárki más is – akár rögtön meg is szállhat a várban, ugyanis a felső emeleten vendégszobákat is kiadnak. Úgy reklámozzák a dolgot, hogy az ember rövid időre a vár ura lehet, mert éjszakára odaadják a hatalmas kulcsot.

Az eredeti műalkotások kedvelői lehet, hogy kicsit csalódni fognak Ozorán járva, de aki azért megy oda, hogy a családdal hiteles környezetben szippantson magába egy kis lovagkori hangulatot, az jól fogja érezni magát.