Csenger és Csengersima

Bár eddig sem ültünk egy helyben, most olyan messzire merészkedünk az ország középpontjától, amilyenre a Magyar Barangoló történetében eddig nem volt példa. Csengertől ugyanis már csak egy kisebb ugrásra van magyarhon legtávolabbi zuga, a magyar-román-ukrán hármashatár. Innen a mai megyeszékhely, Nyíregyháza, nyolcvan kilométerre van. Nem volt ez a környék mindig ilyen félreeső, hiszen Szatmárnémeti – Szatmár vármegye régi székhelye – egészen közel van, csak az a bökkenő, hogy a román határ túloldalán.

Az ország legkeletibb falva egyébként Garbolc, a fővárostól közúton legtávolabbi település pedig Kishódos (legrövidebb úton is 340 km). Ha Kishódosról el akarunk menni a tőle legtávolabb eső magyarországi településre, akkor az őrségi Felsőszölnök felé kell venni az irányt. E két, egymástól legtávolabbi magyar település között a legrövidebb útvonalon is 602 km a táv – és még vannak, akik azt állítjak, kis országban élünk! Kishódoson e kuriózum miatt magam is megfordultam (tudok is ajánlani a szomszédban egy kiváló vendégházat), de nem írok róla semmit, mert Moldova György sokkal jobban ért hozzá, és hát megtette már ő is:

Kishódos az ország legkeletibb csücskének számít, ezt a helység határában leszúrt kopjafa jelzi, innen csak befelé vezetnek az utak.

Kiesett a világból: vasútja nincs, ritka autóbuszjáratok kötik össze a szomszédos településekkel és a régió központjával, Fehérgyarmattal. Az általános iskolája megszűnt, a gyerekeket Méhtelekre hordják be, ott lakik a körzeti orvos is, az állatorvos pedig Gacsályon. Ha valaki megbetegedne, a 40 kilométerre fekvő fehérgyarmati kórházba kell beszállítani. Bolt sincs már a faluban, a jánkmajtisi pék hozza ki a kenyeret, lerakja két szélső portán, oda mennek el érte az emberek.

A 34 házból öt már üresen tátong, csak egyet tudott eladni a tulajdonosa 300 ezer forintért.

A faluban három új ház épült, valamennyi szociálpolitikai támogatással cigány családok számára. Itt is megnőtt a cigányok részaránya, jelenleg mintegy 25 százalékot tesz ki, de folyamatosan áramlanak ide a közeli Méhtelekről is. A nyolc iskoláskorú gyerekből öt az ő soraikból került ki. Megalapozottnak látszik az a feltevés, hogy 20-30 év múlva Kishódos is nagyjából homogén cigány településsé válik.

A lakosság javarésze nyugdíjból és más járadékokból él, emellett önellátó gazdaságokat tart fenn. A termelőszövetkezetek felosztásánál Kishódosra nem jutott a közös tulajdonú gépekből, nagyhódosi vállalkozók járnak ki megművelni a földeket.

Úgy néz ki, minden magyar faluról külön bejegyzés szólhatna, de itt és most ideje végre megérkeznünk a címben forgó Csengerre, amely – legalábbis kellemes külleméből ítélve – szerencsésebb sorsot fogott ki.

Csenger egy igen takaros kisváros, néhány értékes emlékkel a régmúltból és feltűnő, vadonatúj középületekkel a központjában. Építészetileg ugyanis Makovecz Imre és csapata vette kezelésbe a várost a '90-es években. Ennyi girbe-gurba modern vonalat és organikus fa-tégla kombinációt nem láttam még máshol egy kupacban. A belváros tisztára olyan, mintha egy élő Makovecz-skanzent rendeztek volna ott be...

Az Ady Endre utca/Hősök tere/Kossuth Lajos utca környékén érdemes letáborozni, és onnan pár perc sétával elérhető minden, ami érdekes a múltból vagy a jelenből. Az általános iskola épülete például már kívülről is egyedi...

...de még jobb belül, mert az aula olyan, mintha fehér törzsű fákat ültettek volna bele:

A suli mellett ott van a sportcsarnok/tornaterem meg valami másik középület, aminek a tetején akár síugróversenyt is lehetne rendezni.

Innen csak egy kicsit kell kifele sétálni az Ady Endre utcán, és máris a városháza előtti parknál vagyunk. A városháza épületébe is érdemes benézni. Amúgy általában igaz az egész megyére, hogy mindenhová érdemes benézni. Ha másért nem, hát azért, mert az itt élők páratlan kedvességgel fogadják a vendéget, és mindent megmutatnak ott és akkor is, ahol ez nem is volna elvárható.

Ha itt elfáradtál, pihenj meg egy padon a 2000-ben átadott István-szobor előtt a Hősök terén.

Ezzel nincs vége, mert még csak most jönnek a templomok. Belőlük három is van a Kossuth utca elején, és a görög katolikusok – ki gondolta volna – épp Makoveczet kérték meg, hogy építsen nekik egyet:

Csenger igazi büszkesége viszont a gótikus református templom, ami ritka mint a fehér holló, hiszen a XIV. században nem kőből, hanem téglából épült igen nagyra, nyolcszögű tornya pedig a reneszánsz korát idézi.

A templom persze katolikusként kezdte pályafutását, de a Csengeri hitvallás 1574-es elfogadása miatt a reformátusoknak fontos emlékhely. Tulajdonképpen ez a szervezett magyar református egyház születésnapja, és ekkortól számítható máig tartó uralkodása a történelmi Magyarország keleti részén. A kálvinisták tehetnek arról a sok szépről is, amit bent találunk.

A mennyezet ugyanúgy festett és kazettás, mint az Ormánság református templomaiban, vagy mint oly sok más imaházban Szabolcs-Szatmár-Beregben és Borsodban. Itt is naív népies motívumok borítják a plafont, de, talán a méretek miatt is, profibb mestermű benyomását keltik. Vannak régebbi fakazetták is a megyében (az itteniek 1745-ből valók), de finomabban kidolgozottak és monumentálisabbak aligha.

A várfal vastagságú falak és a gótikus ablakívek között remek középkori hangulat lakik, csak kár azért a jellegében nem éppen kortalan küllemű rokokó orgonáért.

Nem messze innen van egy kis falu, Csengersima, közepén egy XIII. századi református templomocskával.

A kőből készült falak román stílusúak és majd' 800 évesek, a furcsán nyúlánk tető és a torony viszont megtévesztő: az 1700-as években készültek, de különös bátorsággal és figyelemre méltó esztétikai érzékkel, szembe menvén az akkori divattal, nem barokkizálni akarták velük a templomot, hanem középkori stílusban toldották meg. Nyilván nem sok fogalmuk volt a mestereknek a középkorról, azért lett ilyen egyedi.

A templom körüli tavacska fényképen tán jól mutat, mert nem jönnek át a szagok, de a valóságban ráférne már erre a kacsaúsztatóra egy alapos pucolás. Sajnos bejutni nem sikerült, de akiknek igen, azok azt írták róla, hogy érdemes volt, mert itt is szépen pingált az 56 kazettából álló mennyezet.

Doboz

Nyugodt szívvel átugorható felesleges fejezet az Békés vármegyének helyzetérül

Bár a történelmi Magyarország földrajzi középpontja éppen Békésben volt – ezt hirdeti is Szarvason egy szélmalommal felturbózott emlékhely –, a megye valahogy mégis mindig a világtól távol eső határvidéknek számított Erdély és az ország központi része között. Nevéhez méltóan békés e táj, a végtelen rónaság egyhangú unalmát viszont helyenként megtöri egy-egy régi mezőváros vagy hajdanvolt uradalmi központ.

E tájékon egyetlen helyen fordul elő tömeges turizmus, természetesen Gyulán, leginkább a várfürdőnek köszönhetően. Egy többnapos gyulai pihenés közben, két mártózás között jól eshet az embernek egy rövid környékbeli barangolás, mondjuk Dobozra.

Melyben arról lészen szó, kik s mit végeztek Dobozon

Az 1800-as években szinte az egész megye a Wenckheim család birtokában volt, így Doboz is. A tekintélyes értelmiségi családból rövid időre még miniszterelnök is sarjadt, gazdagságukat pedig főleg a kitűnő békési termésre jó üzleti érzékkel alapozott iparnak (malmok, szeszgyár) köszönhették. Dobozon is volt egy kastélyuk, ami ma iskola. Ezt nem is érdemes megkeresni a faluban, mert már annyira átalakították, hogy aki nem tudja mi volt, észre sem veszi. Helyette ajánlott a Vésztői utca felé venni az irányt, ami valóban Vésztőre vezet.

Az fényűző dobozi magtárnak az hányattatott sorsárul

Amit először megpillantuk az utcában, az egy Ybl Miklós-féle százötven éves magtár. Ő tervezte a kastélyt is az itteni Wenckheim-birtokon. A várpalotai Zichy-kastélynál már írtam arról, hogy képtelenség, amit egy emberöltőn belül művelt ez az alak.

A gigantikus épület sajnos siralmas állapotban van, és hogy mennyire nem tudnak mit kezdeni vele, azt bizonyítja az is, hogy egy hatalmas helyszíni hirdetőtábla szerint eladósorban van. Az országot járva azt látom, hogy minden második régi magtárra igaz ez. Sokszor látványos épületekről van szó, amik kiválóan alkalmasak lennének szálláshelynek, loft-lakásoknak, művésztelepnek, kulturális központnak, bárminek, csak hát annyit kéne rájuk költeni, hogy a legjobban az éri meg, ha semmit nem kezdenek velük.

Az dicsőséges Wenckheim családnak szemkápráztató igénnyel megépített templomárul s kriptájárul

A magtárral átellenben látható a falu két igazi csodája: a neoromán kastélykerti kápolnából lett plábániatemplom meg kistestvére, a Wenckheim család tágas kriptája.

A két épület az egykori kastélykert szélén áll, ami közepes méretével (6 hektár) még ma is alkalmas egy rövidke árnyas sétára. (Én itt láttam életemben először szarvasbogarat repülni. Ijesztő dongóhangja van, és a legtöbb rovartól eltérően nem vízszintesen, hanem függőlegesen tartja magát közben.) A templom és a kripta 1897-1902 között épült, és furcsa elegye a szecessziós cifraságnak meg a román stílust utánzó vonalvezetésnek.

A templom és a kripta is kívül-belül tele van apró finomságokkal. A kripta bejárata feletti timpanonon a koporsójából feltámadó Jézus, mellette a két oroszlánnal akár horrorfilmes temetői jelenetnek is beillik, a templomban lévő előkelőségeknek szánt ülőhelyek pedig elképesztő aprólékossággal vannak kifaragva.

A korai kereszténység díszítési szokásait idézi a leglátványosabb elem: a kupolákat borító rengeteg mozaik.

A templom belsejében egyébként már eltűnik a kinti romantika, és átadja a helyét a bizánci-kora középkori hangulatnak. Nagy kupola, széles belső tér, lekerekített ívek látszanak.

A lényeg: ami bent van, az izgalmasabb, mint ami kintről látszik, szóval ha épp nincs is nyitva a templom, mindenképp vegyük a fáradságot egy telefonhívásra (szám az ajtón), és kéredzkedjünk be mindkét helyre.

Fáj

Miskolctól északra, merre már a madár se jár, van egy táj, ahová nemigen teszi be a lábát olyan, kinek nincs ott se rokona, se ismerőse: a Cserehát. (Nem keverendő a Váctól Salgótarjánig tartó Cserháttal. Bár mindkettő ugyanarról a fafajtáról kapta a nevét, ezen kívül semmi közük egymáshoz.) Messze elkerülik e vidéket a főutak, még egy aprócska város sincs a közelben, Edelényre vagy Encsre is csak hosszú kanyargás után lehet eljutni a dombok közt tekergő, keskeny kis utakon. Pedig szép vidék ez, csak hát túlságosan néptelen és szegény ahhoz, hogy hallasson magáról – minden statisztika azt mutatja, hogy az Ormánság mellett a Cserehát az ország legelmaradottabb tája.

Hol volt hol nem volt, élt egyszer itt egy család, kinek mesebeli gazdagsága megengedte, hogy szerencsés sarjai bármit megvegyenek, amit megkívántak. Ők voltak a Fáyak, és ők építtettek Fájban páratlan pompával bíró hajlékot maguknak. A kastélyt még az 1700-as évek közepén kezdték építeni, aztán a XX. század elejéig többször is átalakították a korszellemnek megfelelve, hogy mindig divatos maradjon. Így végül L alakú lett, és minden oldalról felettébb különböző képet fest. Ez nem csak azért van így, mert a különböző homlokzatokat különböző korokban alakították ki, hanem azért is, mert a domboldalon fekvő kastély hol egyszintes, hol emeletes, pedig a tető végig egy vonalban van.

A kastély most a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága tulajdonában van, ami hosszú távon azt jelenti, hogy előbb-utóbb eredeti ragyogásában láthatjuk majd viszont – csak győzzük kivárni. A jószándék úgy látom, megvan, és csurran-cseppen némi pénz is az államkasszából a felújításokra. Ugyanakkor az állami műemlékkezelés szabályai nehezen és költségesen beszerezhető engedélyhez kötik azt, hogy ki dolgozhat egy nemzeti műemlék helyreállításán, és hát ahogy az lenni szokott, ezek a kedves vállalkozó bácsik és nénik bizony, ha már egyszer elnyerték a jogot, tízszeres áron dolgoznak a helyi mesteremberek tarifáihoz képest. Mer' miért is ne, ha már lehet, ugye. Az eredmény itt Fájban az, hogy 13 év állami munka után fura összevisszaságban váltják egymást a felújított és roskadozó részek. Nem sietik el a dolgot, de amit csinálnak, azt legalább jó drágán, s nem mellesleg tényleg igényesen csinálják. Megint más kérdés, hogy vajon mihez kezdenek majd ezzel a világvégi gyöngyszemmel, ha egyszer befejezik, mert hát igény, az itt, nem nagyon lesz rá.

Na de miért emlegettem az elején páratlan pompát? Ehhez előbb közelebb kell mennünk a falakhoz, aztán be is kell lépnünk a kastélyba. A pompa alkotóját úgy hívták, hogy Marco Casagrande, aki egy Magyarországon élő és dolgozó, ünnepelt olasz szobrász volt a maga korában, az 1800-as évek derekán. Ő faragta például a főbejárat feletti domborműveket:

Szerencsére nem kell megállnunk az ajtóban, mert mint minden nemzeti műemlék, a Fáy-kastély is látogatható a felújítás közben is. Belépődíj nincs, de illik hagyni a perselyben egy kis támogatást. A kastély mindenese egy középkorú úriember, aki az alagsori szinten lakik egy kis szolgálati lakásban. Minden kérdésünkre válaszolni tudott, és az összes rejtett zugot megmutatta nekünk. Házigazdánkon látszott, hogy ritka kincs errefelé a vendég, és őszintén tudott örülni nekünk.

Egy szobát sikerült eddig teljesen felújítani és berendezni. A többiben azt lehet látni, hogy milyen komoly fantáziára van szüksége egy restaurátornak, ha újra elő akarja csalni a régi mintákat a falfestésből: a szobák nagy részében csak a későbbi vakolat alól kiszabadított néhány kopott foszlány látszik a régi díszítésből.

Nem így a díszteremben. Ott Kelet-Magyarországon egyedülálló módon nem csak festés volt és van a falakon, hanem Casagrande mester ókori domborműveket idéző olaszosan harsány, egzotikus faragványai is. Fáy István gróf az 1800-as évek közepén ugyanis országos hírű koncerteket rendezett a teremben. Kellett hát a méltó környezet, ahol egyrészt nem volt szégyen rangos vendégeket fogadni, másrészt meg a közönség soraiban helyet foglaló előkelő hölgyek és urak tudtak nézelődni egy jót, ha unták már a muzsikaszót.

Ami a kastélykertből megmaradt, az sajnos nagyjából ráfér egy fényképre. A már most is kellemes küllemű tavacska körüli tájkép, a tervek szerint japános szépségű kertté változik majd, ha elkészül a kastély.

A többség akkor fogja csak megnézni ezt a palotát, és még pár tucatnyi felújítás alatt álló társát szerte az országban, amikor úgy 2015 táján mindenütt új lesz rajta a festék, kiépül a büfé meg a "museum shop", és beszámol róla az [origo] meg a Fókusz (remélem, így lesz!). Eljövök ide majd akkor is, és örülni fogok, hogy láttam egykor, honnan jutottak el odáig.

Igazán elvetemült gyaloglóknak feltétlenül ajánlott pár nap alatt végigjárni a számításaim szerint kb. 60 km hosszú "Cserehát turistája" körutat, amit a piros turistajelzés mutat, és Fájon is keresztülhalad. Bár valamelyik irányba mindig lejt az út, könnyen járható, nincsenek nagy szintkülönbségek. Már maga a változatosan hullámzó táj is sétára hívja a barangolót, ráadásul olyan látnivalók esnek útba, mint Szanticska, az élő skanzen, Abaújszolnok görög katolikus temploma, a felsővadászi Rákóczi-kastély, Tomor parasztházai, kúriái és közékori református temploma, vagy a szemerei Szemere-kastély.

Ócsa

Érd után nem sokkal jöjjön egy másik fővárosközeli, és hasonlóan kevéssé romantikusan csengő névvel rendelkező célpont: a Pesttől kicsit délre fekvő Ócsa. A faluból lett kisvárosba érkezvén a helységnévtábla mellett azonnal egy büszkén berzenkedő tábla fogadja a vándort: "Üdvözöljük Árpád-kori településünkön" (vagy valami ilyesmi).

Ócsának az vén templomárul, melyben avval egykorú falfestés is lakik

Ha Pest felől érkezünk, az egész városon egyenesen áthajtva, az Ófalu központjában (Hősök tere) kell jobbra fordulni, hogy pár száz méteren belül kiderüljön, mire fel tették ki a fent említett táblát. Hamarosan megpillantjuk ugyanis az ország egyik legépebben, és ami épp olyan fontos, leginkább eredeti formájában megmaradt Árpádház-kori templomát. (Tudom, azt szokták mondani, hogy "Árpád-kori", de azzal az a bajom, hogy már többen is visszakérdeztek olyankor – csúnyán kötöszködve, viszont vitathatatlanul joggal – hogy "Vagyis a tizedik században már állt?")

A román-koragótikus templom mellett álló kolostor meg a templom 1235-ben már biztosan létezett, és francia premontrei szerzetesek építették. Még meg sem száradt a vakolat, mikor az épp erre lovagló tatárok felgyújtották az egészet. Ennek ellenére a ma is látható templom 1300 körül már biztosan kész volt. Az építéséről, történetéről, sőt, minden egyes téglájáról roppant lelkesen és nagyon részletesen tud beszélni az az építésznek látszó hölgy, aki az ide érkezőket kalauzolja végig a templomon. Mesélt ő jónéhány érdekes dolgot is – ezeket most nem lövöm le, hogy legyen miért végighallgatni az amúgy elég hoszzú előadást.

A katolikusnak épült templomot itt is elfoglalták a reformátusok, ami persze – az általuk felesleges evilági csicsának számító – freskók pusztításával is járt. Ezek közül viszont meglepően sokat sikerült az 1920-as években előkaparni a fehér mészréteg alól. Ezeken a freskókon a Szent László legenda részletei látszanak.

Kevés olyan templom van, aminek szinte minden oldala jobban mutat, mint a főhomlokzat. Az ócsai viszont épp ilyen. A főhomlokzaton ugyanis nincs főbejárat (az építkezés viszontagsáagi közben ez valahogy lemaradt), ellenben szép bélletes kaput találni a déli oldalon, ahol időtlen idők óta a falu népe jár be a templomba (az északi ajtó a szerzeteseké volt). Mókás dolog, és ugyanakkor félelmetes, hogy az építtetők tulajdonképpen amatőrök voltak, és annak megfelelően rajzolták át évről évre a terveket, hogy éppen melyik irányba dőltek a falak vagy milyen fajta követ lehetett kapni. Hihetetlen, hogy ilyen körülmények között olyan épületet hoztak létre, ami hatalmas mérete ellenére még hétszáz év múltával is stabilan áll.

A templom alatt nemrég egy öt-hat házból álló falumúzeumot is berendeztek, ami sokkal hangulatosabbá tette a környéket.

Az sejtelmes ócsai mocsárvilágrul

Ócsa másik nevezetessége a határában lévő jókora erdő, amiben hangulatos mocsárvilág bújkál. A mocsarat a falut Bugyi felé elhagyva lehet megközelíteni, és egy tanösvény vezet rajta végig. (A tanösvény fogalom elég szabadon kezeltetik hazánkban – hol csak néhány magyarázat nélküli, számmal ellátott táblát jelent, mint esetünkben, hol viszont komoly szemléltető eszközökkel terjesztik valóban az ismeretet.) Van egy nagyon eldugott kis parkoló a N 47°16,071'; E 19°13,857' koordináták környékén. A Bugyiba vezető út mentén egy-két kilométerrel a falu után van egy éles jobbkanyar, majd pár száz méterrel később bal oldalon lesz a fák közé rejtett parkoló.

A tanösvényen haladva az ember hamar elkezdi forgatni a fejét, mert hol jobbra, hol balra tűnik fel egy darabka mocsár. Vízisiklóval és egyéb vízparti kisállatokkal nagyon könnyű találkozni errefelé, de ha hajnalban érkezik az ember, a többi kiránduló előtt, akkor akár még nagyvadak is felbukkanhatnak. A kisállatok táborának legnagyobb létszámban megfigyelhető tagjai viszont a szúnyogok, ezért védekezés gyanánt valamiféle szúnyogriasztó alkalmatosság és/vagy kora tavaszi, netán késő őszi időszakk javallott.

Az utóbbi években szép és rendezett lett a tanösvény környéke, amitől sajnos egyre többen látogatnak el ide. A családi programot szervezőknek mindenképpen ajánlott elbandukolni a parkolótól kb. 40-45 perc sétára lévő nagy tisztásra, ahol játszótér, tűzrakóhely meg efélék épültek.

A tanösvényről több helyen is hosszú erdészeti utak ágaznak ki, végükkel az erdő sűrű horizontjába olvadva. Ezek remekül alkalmasak egy kis síkvidéki andalgós mendegélésre (esetleg jót lehet biciklizni rajtuk, ha valaki effélékre vágyik), mert olyan környezetben lehet barangolni rajtuk, ahol ritkán fordul meg emberfia. A mocsár igazán látványos részei viszont mind a tanösvény mentén vannak.

Grábóc

Grábóc, mivel dombvidéki zsákfalu, úgy el van dugva, hogy tényleg csak az jár arra, aki épp oda akart menni. Ilyenből meg nem sok van. Talán épp a rejtőzködő természete miatt választották ezt a helyet azok a szerb családok, akik a XVI. században ide menekültek a törökök elől, na meg az ortodox szerzetesek, akik egyenesen a napsütötte dalmát tengerpartról költöztek át a faluba.

A nyugalom száz évig sem tartott, mert az oszmán birodalom katonái még ide, az érintetlen szekszárdi dombvidék közepére is benéztek, és ha már erre jártak, jó középkori szokás szerint feldúlták a kolostort és a templomot, a falu pedig elnéptelenedett. Később aztán visszatértek a szerbek, akik 1736 és '87 között felépítették az új kolostort és a szédítően gazdag berendezésű templomot.

Azt mondják, az egész kárpát-medencei szerbség szellemi központja volt Grábóc. Ma pedig itt van az ország egyetlen fennmaradt szerb ortodox kolostortemploma. A szellemi központnak persze már nyomát sem látjuk, de nem hagyták el teljesen a helyet: két apáca, Krisztina és Mária nővér laknak itt ma is. Mi velük nem találkoztunk, de a gondnok bácsi profi idegenvezetést tartott a baksisnak is alacsony belépti díj fejében.

Kívül teljes nyugalom fogadja az embert, amolyan igazi monostori hangulat. Szerencsére az sem jellemző, hogy turisták áradata zavarná meg ezt az ünnepélyes csendet. A templom ránézésre nem túl nagy, inkább falusi imaháznak néz ki, mint egykor komoly egyházi központnak. A vidéki hangulat viszont egy csapásra eltűnik, ahogy belépünk az ajtón:

Látványos és mifelénk egzotikus az arannyal vakító cifra ikonosztáz. Érdekes és különleges a lekerekített kocka formájú kupola. Méginkább szédítő a látvány, hogyha a falu szegénységéhez hasonlítjuk az itteni gazdagságot. Igazi időutazás ez az egész abba a nagy templomépítő korba, amikor az emberek többsége komolyan küzdött azért, hogy minden nap ehessen valamicskét, ugyanakkor az egyházaknak minden eszközük megvolt ahhoz, hogy elkápráztató és meghunyászkodásra késztető külsőségek mellett tartsa kordában, sőt, térden hunyászkodva a jónépet.

Ha Grábócot Szekszárd felől közelítenéd meg vagy hagynád el, ne a hatos út felé indulj, hanem a Mőcsényen és Szálkán át vezető mellékúton haladj. Így olyan látványosságok fogadnak majd útközben, mint a szépen hullámzó dombok között hosszan kanyargó Szálkai-víztároló, vagy az égszínkék Mausz-kápolna.

A tiszta vizű tó partján nyáron strand és büfé is van, és a tőle északra lévő dombról nézve remekül fest, a kápolnától pedig jó a kilátás a szekszárdi szőlőkre és az épp alatta kezdődő végtelen Alföldre.

Érd

Ne, ne, ne! Ne lapozz tovább Érd nevének láttán! Bármily hihetetlen, van ott több olyan dolog is, ami kitűnően alkalmassá teszi eme legfiatalabb megyei jogú várost egy félnapos kiruccanásra, főleg ha Pesten vagy a környékén élsz.

Beismerem, a városkép nem túl csábító, amolyan igazi alvóvárosos: családi házak végtelen sora meg néhány szocreál középület a belvárosban, kiegészítve pár darab tízemeletes panellal... Szóval ezt inkább hagyjuk, keressük meg helyette az izgalmas részleteket.

Az Földrajzi Múzeumrul, mely méltó emléket állíta vala az nevezetes magyar utazóknak

A mai városközpont gyakorlatilag egyetlen látnivalója a Szabadság téren lévő Magyar Földrajzi Múzeum, ami egy XIX. század elején épült egykori vendégfogadóban kapott méltó helyet. A klasszicista épület azóta volt családi kúria, tiszti lak, főiskola és tanácsháza is, végül 1983-ban beköltözött oda a földrajzi gyűjtemény.

Maga az épület tipikusan olyan, mint egy régi városháza valamelyik közepes méretű egykori mezővárosban. A ház mögött kicsi, de kedves parkot találtam, ahol földrajztudósok és utazók szobrait állították fel. A szobrok között kiemelt helyre került a múzeumalapító Balázs Dénes, akit stílusosan gyaloglás közben, hátizsákkal és fotómasinával öntöttek bronzba. Szerintem jól sikerült a szobor, ami egy lelkes, jókedélyű, kimondottan jó fejnek látszó, és ami a legfontosabb, örökké barangolni vágyó embert ábrázol.

Kora őszi szombat volt, de a múzeumot mégis teljesen üresen találtam, így váratlan bónuszként egyszemélyes tárlatvezetést is kaptam a személyzettől. Az állandó kiállítás egész látványosra sikeredett, mert a magyar világutazók útvonalának bemutatásán kívül sok olyan tárgyat is vitrinbe tettek, amit ők hoztak haza a világ minden szegletéből. Bennszülött fegyverek, egzotikus hangszerek, távol-keleti dísztárgyak vannak mindenfelé. Na meg egy kis barlangkutató és térképészeti szeglet is helyet kapott az egyik szárnyban ezzel a hatalmas földmérő micsodával...

Végül de nem utolsó sorban meg kell említenem a múzeummal szemben található pékséget, ahol zavarba ejtő választékban, remek áron lehet nagyon finomat enni.

Innen érdemes Érd-Ófalu felé venni az irányt, a Felső utcán délnek fordulva.

Érd-Ófalu titka, melybül csak három van az magyar országban

Érd-Ófalu nem meglepő módon a város legrégebbi része, és még a Duna-partra épült, nem pedig a régi balatoni út mentén. Itt, a Mecset utcában látható, sőt, mászható az ország három máig álló középkori török minaretje közül az egyik. Az érdi minaret 23 méter magas, és alapja 12 szögű.

Néha nyitva van az ajtó, de ha nem, egy papíroson ott áll, hogy a kulcsot bármikor el lehet kérni egy közeli házban. Mivel ez a minaret jóval kisebb az egrinél, a lépcső még a vártnál is keskenyebb. Egy kövérebb müezzinnek esélye sem volt felmászni, hogy elkiáltsa az imát. Felkapaszkodni itt is inkább az élmény, mint a kilátás miatt érdemes, bár fentről jól látható az Ófalu és a Duna melletti sűrű ártéri erdővel borított Beliczay-sziget, miként az a fennsík is, amiről alant szólok majd. A lépcsőház amellett, hogy szűk, sötét is, mert apró nyílásokon szűrődik csak be a fény, és azokon is ritkán. Emellett a csigalépcső nagy része még eredeti, vagyis olyan korból származik, amikor nem volt szempont a müezzin kényelme mellett az sem, hogy legalább nagyjából egyenlő magasságúak legyenek a lépcsőfokok.

Az érdi magaspartrul

Ha Érden északról dél felé haladunk, a kertvárost jellemző dombság szép lassan átadja a helyet a Duna alföldjének. Ebből emelkedik ki nyolcvan méterrel a Mezőföld északi peremét jelentő Kakukk-hegy, ami valójában nem hegy, hanem egy meredek falú fennsík. A "hegy" leglátványosabb része az Érdi magaspart, ahol 50 méteres függőleges löszfalat mosott ki a vén Duna.

A falat nem csak azért nem érdemes extrém kihívásokra vágyóknak sem alulról mászva meghódítani, mert természetileg védett, hanem azért sem, mert a lösz omlós, és könnyen le lehet zuhanni a fal darabjaival együtt, ahogy néhány szerencsétlen bolonddal ez meg is történt már.

A fal tetejét e két út valamelyikén érdemes megközelíteni:

1. Gyalog fel lehet mászni az ófalui Molnár utca végében lévő téglagyár felől.
2. Autóval (nagyobb eső után inkább terepjáróval...) az ófalui Mély utcán fel lehet kaptatni a fennsíkra, majd ott rögtön balra kell fordulni egy földúton. Másfél kilométer után érdemes leparkolni, és gyalog balra indulni a kiskertek között a Duna-partig.

Észak, vagyis Érd és Buda felé ilyen a kilátás:

A táj nem olyan változatos, mint a nagyobbik Dunakanyarban, viszont itt tényleg a folyó felett állunk, egy függőleges fal tetején. Pár száz méteren át, amíg egy kiskert kerítéséhez nem érünk (nem tudom, mit keres ott egy kerítés...), kitaposott ösvényen sétálhatunk a parton, jobban mondva a part felett...

Ha még nem akarod, hogy véget érjen itt a nap, érdemes folytatni az utat, akár a fennsík tetjén lévő föüldúton is, Százhalombatta felé, ahol megnézheted az őskori régészeti parkot.