Balassagyarmat

Az jó palócok városának méltatása annak dicső múltja jogán

Mielőtt tévé költözött minden magyar nappaliba – egy csapásra parányivá téve a világot és egyformává az egész országot – Balassagyarmat egy különc nép fővárosa volt. A Nógrád megyében elterülő Palócföld nagyrészt magyar, kisrészt szlovák kultúrája sokáig saját birodalmat alkotott a hegyek által körbevett völgyekben. Elszigeteltsége okán kevéssé érdeklődött iránta a külvilág, ügyet sem vetvén rájuk, nem nagyon befolyásolván az ott folyó dolgokat.

Nógrád megyét járva egyre csak úgy tapasztalom, hogy ha valami megmaradt a "jó palócok" vonásaiból, akkor az mindenképpen a békét és tisztaságot kedvelő természet, meg a páratlan vendégszeretet. Ez igaz a legnagyobb palóc városban, a régi megyeszékhelyen is.

Néhány rézkori család és a rómaiakkal kereskedő kvád nép után a honfoglaló gyarmat törzs telepedhetett le a közelben. Rajtuk kívül a 15. században a környék legnagyobb birtokosainak, a Balassáknak a nevét is megörökölte a fiatal mezőváros, ami egy tatárjárás után épült kis vár köré települt, és az Ipoly fontos átkelőhelyének védelme volt a feladata. Hiába az északi fekvés, a törökök töbször is eljutottak idáig, és legalább kétszer felgyújtották a várat és vele a várost. A teljes pusztulás után csak az 1600-as évek végén kezdett újra benépesülni a vidék, viszont szélsebesen. Főleg kereskedők, köztük szerbek, németek, zsidók költöztek Balassagyarmatra, hála annak, hogy több út is keresztezte itt egymást.

Se előtte, se azóta nem jutott olyan rangos szerep a városnak, mint az 1800-as években. Ekkor több mint hétezren lakták, és az egyébként nem túl népes és nem túl fontos Nógrád vármegye székhelye volt. Az nem meglepő, hogy Petőfi is megfordult erre (hol nem járt, kérdem én), de a város arra is büszke lehet, hogy Madách Imre majd Miszáth Kálmán is a megyeházán dolgozott.

Civitas Fortissima - az bátraknak városa


Balassagyarmat mindig is afféle kapuja volt a folyókon s hegyeken túl fekvő Felvidéknek. Ez a képzeletbeli szerep az első világháború végén vált kézzel fogható és szomorú valósággá. A cseh csapatok 1918 végén az Ipolyon átkelve bevonultak a városba, s pozícióikat védve innen remélték a békeszerződés rájuk nézve kedvező eredményét. A város lakói azonban – a frontról hazatért, fáradt de még lelkes katonák vezetésével – 1919 januárjában kiverték a cseheket az Ipolyon túlra. E hőstettért cserébe, előbb a szóbeszédben, aztán az országgyűlés által is hitelesítve, a város megkapta a civitas fortissima, azaz legbátrabb város kitüntetést. Egy modern, sárkánnyal viaskodó istennőt ábrázoló szobor is tanúsítja ezt a megyeháza előtti terecskén.

Miután a város a magyar-csehszlovák határra került, szép lassan elveszítette a fényét, majd 1950-ben, Salgótarján ipari központtá emelésével, elvették tőle a megyeszékhelyi rangot is. Alig települt ide ipar, és alig épültek lakótelepek. Ennek köszönhető, hogy még ma is szokatlanul nagy területet foglalnak el a belváros környékén a régi épületek. Már szinte meg is feledkeztek Balassagyarmatról, mikor 1973-ban hirtelen minden híradás a nevével kezdőtött. Egy a magyar történelemben azóta is páratlan fegyveres középiskolai túszdráma révén a népnyelv jó ideig Balassadallasz vagy Dallasszagyarmat néven illette a várost. (Nyilván azt gondolták akkor a texasi olajvárosról, hogy az még mindig maga a vadnyugat, ahol naponta lőnek.) Nem is mesélem el a történetet, mert aki már élt akkor, az úgyis emlékszik, aki meg nem, az egy összefoglaló helyett inkább olvassa el ezt az írást. Nem rövid, de érdemes!

Megyeházákrul s más hivatali épületekrül

Barangoló-szemmel nézve a város legnagyobb baja, hogy a főutca és a főtér egyben főútvonal is. A Szlovákiába tartó kamionforgalmat ugyan elterelték, de a Szécsény és Salgótarján felé vezető 22-es út végigmegy a belvároson. Pedig a Rákóczi fejedelem út (és a rajta lévő Civitas Fortissima, régebben Köztársaság tér) klasszicista középületei és kis szecessziós palotái mind sétálóutca után kiáltanak, hogy a nézelődő gondtalanul elmerenghessen a homlokzatokon a buszok és teherautók között való rémült ugrándozás helyett.

Balassagyarmat legjobb állapotú belvárosi épülete a városháza, ami bár barokknak néz ki, nem is olyan öreg: 1914-re épült fel. A város hatalmas címere alatt a civitas fortissima felirat díszeleg, az épület bal oldalán pedig a cseheket kihajtó hősökre emlékező táblát helyeztek el. A tábla szövege némi idegenellenességről és haragról is tanúskodik, és remélem, ha ma tennék ki, mást írnának rá. A két háború közötti hangulatban azonban ez volt indokolt...

A szerény városháza mellett terpeszkedik a túlméretesnek tetsző vármegyeháza, melyet 1835-ben adtak át. Sajnos hétvége lévén zárva találtam a kaput, pedig állítólag érdemes megnézni a dísztermét. Az udvarán van az ország legrégebben működő börtöne, egy kerek alaprajzú főépülettel, amit 1845 óta használnak e célra. A jobb oldalon nyíló mellékutcából látszik csak egy kicsi a börtönből (magas kerítés mögött, hátulról), és nem jöttem rá, hogyan lehetne jobban megközelíteni. Az épület utcafronti részében viszont iskola működik. Elképzeltem, ahogy a tanárok a kezelhetetlen diákokat azzal fenyegetik, hogy "ha nem hagyod abba, hátramész az udvarba". Régen persze ez nem volt különleges: az országban majd' minden börtön a vármegyeházak mögött kapott helyet.

A díszes középső homlokzaton számos tábla állít emléket a megyeházához kötődő számos neves történelmi szereplőnek. Közülük Madách szobrot is kapott az épülettől balra található kis parkban. A parkon túl pedig a város legmagasabb középülete áll, a régi törvényszék, ahol furcsa módon még ma is a megyei bíróság és ügyészség működik. Ez az egy intézmény valahogy itt ragadt, és sosem vitték Salgótarjánba

Az jó palócoknak kiváló múzeumjárul

Ha a megyeszékhely nem is, de a megye kultúrája itt maradt: a főutcán és közelében egy rakás múzeum és kiállítóhely várja a látogatókat. Helytörténeti múzeum, képtár és Pannónia motorok múzeuma is van, szóval aki keres, talál valami ízlésének megfelelőt. Érdemes megnézni a Vendégváró listáját. Itt felsorolják a többi régi középületet és a templokat is.

Mi viszont most menjünk tovább a Palóc ligetbe. A főút bírósággal átellenes oldalán nyílik egy kis utca, az vezet oda. A liget százéves fái között bújik meg a Palóc Múzeum különleges épülete.

A egyedi, historizáló stílusú múzeum minden oldalról másként fest. 1915-re épült fel, Wälder Gyula tervei alapján. A múzeum keddtől szombatig egész évben nyitva van, és májustól októberig vasárnap is. Az év nyári felében ráadásként meg lehet nézni az épület mögött felállított kis skanzent, ami egy módos palóc paraszt portát mutat be.

Az állandó kiállítás a "Bölcsőtől a sírig" nevet viseli, és az biztos, hogy az ország legjobb néprajzi kiálításai között van. Nagyszerű és egyszerű ötlet az ember életútja szerint bemutatni a régi palóc világból megmaradt tárgyakat: a gyerekek játékai után jön a tanterem, majd az esküvő, a dolgos hétköznapok és az öregkor. Sajnos az élet természetéből adódóan szomorúan, a temetéssel és a gyásszal ér véget a kiállítás.

Hiába az érdekes gyűjtemény, hagyományos múzeumba járni nem divat, és Balassagyarmatra kirándulni még kevésbé az. Egy napsütéses tavaszi szombat délután én voltam az egyetlen vendég, és ilyenkor a több poszton álldogáló teremőrök helyett egyszemélyzetes követő mozgással oldják meg a tárlatmegtekintő polgár felügyeletét. Hiába volt kedves az engem kísérő lány, zavaros élmény volt egyedül álldogálni a kiállított tárgyak előtt úgy, hogy szótlanul, árnyékként követett. Gondolom neki is, nem csak nekem. Persze magára vessen az a bolond, aki egymagában vetemedik múzeumba menni.

Végezetül Nyírjesnek tavárul s fenyvesérül

Miután megfáradt a vándor a város zajában, feltétlenül keresse fel a Nyírjes nevű pihenőhelyet. A központtól négy és fél kilométert kell megtenni autózva vagy biciklizve. Utóbbi módszert szemlátomást helybéliek százai választják, ha szép az idő. A főútról a Kossuth Lajos utcán kell dél felé fordulni (ez két sarokra van a városházától Szécsény/Salgótarján felé, vagyis keletre), majd nem sokkal a vasúti sínek keresztezése után egy körforgalomban a Nyírjes táblát követve jobbra kell fordulni. Az aszfaltozott út végén van egy kis parkoló (48° 3'14.37"N, 19°16'25.07"E).

A fő attrakció a hat mesterséges tó, ahol pecázni és fürdeni is szoktak. A partot szegélyező nyírfák között kiderül, miről kapta a nevét ez a pompás pihenőhely.

Az én kedvencem viszont a tavak déli oldalán elterülő vadregényes fenyőerdő. A fenyvest sűrűn szövik át az avartól puha ösvények, és itt a legnagyobb nyári tömeg idején is el lehet bújni az emberek elől. A tavak keleti végében egy gyógyító erejűként tisztelt zarándokhelyet is találunk, a Segítő Szűz-forrást.

 

Szécsény

Bevezetésül való gondoltatok az Palócországnak hatalmas kisvárosárul

A végtelenül kedves emberek lakta Palócföld szívében járva, a két legnagyobb város – Balassagyarmat és Salgótarján – között épp félúton, egy parányi, de jelentőségében hatalmas kisvárost találunk.

Szécsény, hűen a szó gyökeréhez, valóban várból lett város: az Ipoly ártere fölé magasodó lankán talán már a tatárjárás előtt, a XIII. század elején is állt egy rejtélyes eredetű vár, melyet egyesek szerint a templomos lovagok, mások kutatásai alapján a cseh husziták építettek fel. Akárhogy is történt, a vár köré sok család települt, és már 1334-ben városi rangot kapott Szécsény.

A Balassagyarmatot Salgótarjánnal összekötő 22-es főút (Rákóczi út néven) keresztüldübörög az egész városon. Ha Salgótarján felől érkezünk, egy ferde tűztorony tűnik fel először a belvárosból, ha pedig Balassagyarmat felől közelítünk, akkor bal oldalon, egy park mögött, templomtorony magasodik. Ha ezek környékén leparkolunk, közel lesz minden látnivaló. A buszpályaudvar a közelben, a vasútállomás a város szélén van, előbbi öt, utóbbi nagyjából húsz perc sétára a központtól. A város hivatalos honlapján látható remek térképen jól követhető minden helyszín, amiről szót szaporítok majd itt.

Az gótikus eredettel bíró ferences kolostorrul, melyben még az török s Rákóczi fejedelem is lakék

Ha a sétát a templomtoronynál kezdjük, akkor máris a város legősibb látványosságával indíthatjuk a barangolást.

A ferencesek ma is használt kolostorából először a szép nagyra épített, terméskővel borított, gótikus templom tűnik fel. A hátsó részen, a szentély végénél, egy általában nyitva álló kiskapu fogadja a látogatót. Itt az olvasható, hogy keddtől szombatig 9 és 16 óra között, óránként induló vezetéssel lehet belülről is megnézni a templomot és a kolostort. Semmiképp nem szabad vasárnapra vagy hétfőre időzíteni a szécsényi kiruccanást, mert a kolostor szobáinak látványa nélkül feleannyit ér az egész!

Elvileg minimum öt ember kell a bejutáshoz, és mivel Szécsény nem turistaparadicsom, a kolostor pedig még el is van rejtve a felületes tekintetek elől, még egy szép napos áprilisi szombaton is egyedül jelentem meg a kapuban... A következő órát azzal töltöttem, hogy sikerüljön fognom még néhány érdeklődőt, ami egy förtelmesen flegma családfő kemény visszautasítása után második próbálkozásra sikerült is. Hárman lettünk így a következő turnusra, és – elszántságomat szimpátiával fogadva – vezetőnk szemet hunyt a létszámalattiság felett, és körbekísért bennünket.



A templom és a kolostor kisebb léptékű őse 1332-33-ban épült, igencsak septiben. A sietség oka az volt, hogy a városi rangot kijáró Szécsényi Tamás azt kapta feltételül az akkor trónoló Anjou Károly királytól, hogy ha ő Budával azonos jogokat kíván hőn szeretett településének, akkor cserébe építsen ahhoz méltó kolostort a király ferences barátai számára. Jöttek hát az alighanem francia építészek, akik szerencsénkre nagyon ihletett formában voltak, és csodálatos gótikus remekművet húztak fel egy pillanat alatt. Már a középkori kolostor is két szintesre épült, és ugyanolyan magas volt, mint a templom hajója. Ellenben kicsi volt az alapterülete, és csak néhány szobából állt, kerengő nélkül. A fenti képen a toronytól balra látható, támpilléres rész rejti ezt az őskolostort.

A túra a templomban kezdődik. Le a kalappal vezetőnk előtt, aki egyáltalán nem tűnt kelletlennek attól, hogy csak hármunknak tudott mesélni. A templom gótikus ívekkel fedett szentélyben megmutatott néhány középkori részletet, köztük egy kis XIV. századi freskótöredéket a szentély boltozatán, meg egy török imafülkét. Merthogy a törökök az 1600-as évek második felében mecsetnek használták szentélyt, és leválasztották azt a világi funkciót kapott hajóról. A törökök kizavarása után 1733-ig kétszer is felújították az épületet. Ekkoriból származnak a hatalmas fa barokk oltárok is, amik valahogy mégis kicsinek tűnnek a jókora belső térben. A mai napig ez Nógrád megye legnagyobb temploma.

Sajnos az egyház is pénzből él, így anyagi megfontolásból a kolostorban tilos fényképezni. Pedig lett volna mit, hiszen a két egymás feletti gótikus teremhez fogható középkori emlék nem nagyon van másik az országban. (Talán a soproni ferences templom melletti káptalanteremben láttam hasonlót, de nem pont ilyet.) Ezt az egy képet sikerült fellelnem róla. Úgy látszik, a szerencsés illetőnek – akit most nagyon utálok – protekciója volt. A ma sekrestyének használt káptalanterem felett van egy ugyanekkora szoba, amit Rákóczi-terem néven emlegetnek, mivel a büszkén mesélt történet szerint maga II. Rákóczi Ferenc fejedelem lakott benne pár napig az 1705-ös szécsényi országgyűlés idején. Akit ennél jobban érdekelnek a részletek, itt mindent elolvashat a templom és a kolostor történetéről. Ezt azonban inkább utólag ajánlom, hogy érdekes legyen az idegenvezetés.

Sétálóutcárul, várbástyárul s az szécsényi ferde toronyrul

A templomtól a Haynald Lajos utcán érdemes folytatni a sétát, ahonnan ez a kép is készült. Innen pillanatok alatt a belváros parányi sétálóutcáján találjuk magunkat. Ezen jobbra a kítűnő étkeket kínáló, ráadásul jó áron színvonalas szállást is nyújtó Bástya Panzió tűnik fel, amit egy 1648-ból származó házban rendeztek be. Sajnos most felújítás miatt zárva van, de remélem nyárra újra kinyitják. Itt lehet éredeklődni felőle. Azért hívják bástányak a panziót, mert a háznak roppant kreatív módon részét képezi a középkori várból fennmaradt legnagyobb bástya. Ép bástyából még kettőt találni a városban. Ezek elég messzire vannak innen, jól mutatva a régi városfal tekintélyes hosszát.

Innen már csak pár lépés a sétálóutca másik vége, ahol a zajos főutcára, a Rákóczi útra jutunk. Ezen balra rögtön fel is tűnik a tűztorony. Nem csalás, nem ámítás, ez a torony bizony ferde. Három fokkal dőlt meg, talán a rossz alapozás, talán egy második világháborús bomba miatt. A helyiek ez utóbbi, romantikusabb feltevést hangoztatják inkább. Az alsó két emelet 1893-ban épült tűzfigyelésre, de ez hamar alacsonynak bizonyult, ezért 1929-ben még egy emeletet kapott. Meg díszes toronysisakot. Hétköznap egy kis tűzoltókiállítást lehet megnézni benne. A torony mellett pedig a szépen felújított neobarokk városháza sárgállik.

Az díszes Forgách-kastélyrul, annak parkjárul, s egyazonáltal az környékének érdekességeirül

Érdemes a ferde torony után visszatérni a sétálóutcára, és végigbandukolni rajta (jó lassan, hogy ne csak egy percig tartson). Előbb egy most éppen felújítás alatt álló klasszicista evangélikus templom tűnik fel a bal oldalon, majd az utca túlsó végén a város nagy büszkesége, a 2005-ben vakító pompával felújított Forgách-kastély fénylik.

A kastély a középkori vár palotarészének a helyére épült az 1700-as évek közepén az akkori főurak, a Forgách család jóvoltából. Egy több mint 650 éves város központjában furcsa látvány egy földesúri kastély, de Szécsény a török hódoltság után nehezen talált magára, és inkább volt falu, mint igazi, polgárok lakta város. Igazi, hamisítatlan barokk kastély ez, viszont különös és egyedi a középrész magasított, háromdimenziós megoldása.

A kis előkert bal felén a vár maradványai után ásnak a régészek, és itt van a három bástya közül a második, ami egyik oldaláról barokk ruhát kapott. Melléképületnek használták a kastély urai, mert közel volt a palotához, és a XVIII. században már nem kellett várat védeni.

A kastély berendezéséből semmi nem maradt meg, viszont a hetvenes évek óta a Kubinyi Ferenc Múzeum működik benne, ami négy különböző kiállítást rejt magában. Legutóbb 2005-ben frissítették a kiállított anyagot, ami így kellőképpen részletes, de mégis látványos és lendületes, szóval nem kell félni tőle, nem fekszi meg az ember gyomrát. Egy gyerekeknek is érdekes kőkorszaki kiállítással kezdődik a látogatás, aztán jön egy rész Nográd megye várairól. A harmadik kiállítás a Rákóczi-szabadságharcról szól, és itt megnézhetjük a szécsényi országgyűlés hatalmas makettjét is. A végén pedig három szobát rendeztek be úgy, ahogy a főúri hölgyek használták azokat kétszáz évvel ezelőtt. Kissé szürreális élmény egyedül, szezonon kívül kisvárosi múzeumban járni. Ilyenkor egy kedves alkalmazott nem tolakodva, de mégis árnyékként kíséri végig az embert a szobákon, hiszen – lévén sokkal több a szoba mint a vendég – nem érné meg külön teremőröket tartani. Igazságtalan a dolog, mert a nagyobb városokban sokkal érdektelenebb múzeumokban is nyüzsgés van. Ehhez képest legalábbis.

A kastéltól jobbra, egy játszótér szomszédságában lehet lejutni az épület mögötti parkba. A lépcső tetejéről még megpillantható a vár harmadik bástyája. A várfalnak még rengeteg telken vannak maradványai, és egyfolytában serénykednek körülöttük a régészek. Ha valakit érdekel, itt vannak a részletek. (A bástya mögött a Kézművesház látszik – ebben működik hétköznap a Tourinform iroda.)

A kastélykert jóval mélyebben van, mint a város. Innen látszik, hogy a belülről laposnak tűnő Szécsény valójában egy meredek falú domb tetejére épült, így aztán sosem fenyegették a szeszélyes Ipoly árvizei. A parkban andalogva el lehet tűnődni azon, hogy történelmi lábnyomokon lépked az ember. A legendás Borjúpáston mászkálunk ugyanis. Azt a síkságot nevezték el így a helybéliek, ahol 1705-ben a szécsényi országgyűlést rendezték meg Rákóczi hű kuruc alattvalói. A múzeumban megidézett sátortábort itt állították fel a forradalmi hangulatú őszön. Most egy hangos brekegéssel színezett tavat lehet körbegyalogolni, amit eszeveszett sok pad szegélyez.



Nógrád megye legmagasabb pontja: Péter hegyese

Úgy gondoltam, jó lesz e hosszúra nyúlt telet egy szép, hófödte mátrai túrával búcsúztatni.

Nógrád megye legmagasabb pontját két helyen is kereshetnénk: a Pest megyével határos Börzsönyben, vagy a Mátrában, melyen Hevessel osztoznak. A Börzsöny teteje, a Csóványos, 939 méterre magasodik, és pont a megyehatáron fekszik. Ezzel viszont csak ezüstérmes Nógrádban, így majd Pest megyénél regélek róla. A palócok vármegyéjének legmagasabb pontja pedig a Galya-tető egyik csúcsa, a 960 méteres Péter hegyese.

Aki csak lustán szippantani akar egyet a jó hegyi levegőből, az Gyöngyös vagy Pásztó felől autózva és busszal is felvitetheti magát a Mátra második legnagyobb hegyére, a Galya-tetőre. Én ehelyett az északi, Nógrád megyei megközelítést választottam, és nem bántam meg. A fenti térkép közepén lévő piros X alatt van Péter hegyese, az X bal felső száránál pedig Mátraalmás, a túra kezdőpontja.



Mátraalmást Szuha felől egy jó kilátást adó szerpentinen lehet megközelíteni, melyről már látszik a 965 méteres Galya-tető adótoronnyal jelzett meredek csúcsa. Ott fenn, a gerinc alatt húzódik Nógrád és Heves megye határa. A Szuhához tartozó parányi falu központját egy buszforduló és egy kocsma jelzi. Mátraalmás hangulatos hely: egy zajos patak folyik rajta keresztül, a házak és nyaralók között pedig kacskaringós utak és magas fenyők foglalják el a terület nagy részét.



Fel is lehet bicajozni Galyatetőre egy kanyargós, kövezett úton, de gyalog inkább a látványosabb zöld háromszög jelzés felé érdemes venni az irányt. Már a házak között is felfelé visz az út, de a meredek rész ott kezdődik, ahol egy feltűnő oszlopon lévő turistajelzés beküld minket balra a bozótba. Fárasztó és kicsit unalmas szakasz ez, fiatal, gazzal teli erdőben. Az őzek viszont szeretik, halkan osonjon, aki találkozni akar velük. Miután elágazik a zöld kör és a zöld háromszög jelzés (egyenesen, a háromszögön menjünk tovább), elkezd szépülni a táj, és egyszer csak igazi meseerdőben köt ki a vándor: sziklák és apró vízesések között kerül meg az út egy meredek völgyet.



Magas fák között, szépen átlátható bükkös erdőben, hegyoldalon vezet tovább az ösvény, majd fel kell kapaszkodni egy rövid szakasz erejéig egy erdészeti útra. Néhány lépéssel később viszont egy bal oldalon susogó, hangulatos fenyvesbe vezet be a jelzés. A jobb oldali képen láthatóhoz hasonló ragyogást ritkán produkál a természet: kevés dolog csillog úgy, mint a napfényt milliónyi tükörként megtörő, fákról lepergő apró hópermet-szemek. Biza mondám én néktek: kevés van, mi a napsugárban fürdő téli táj szépségéhez fogható!

A fenyők lassan visszaadják a terepet a bükkfáknak, majd az út megijed egy sípályától, és visszafordul az erdőbe. E síterep már sejteti, hogy közel van a célpontunkat rejtő Galyatető. Rövid kaptató után a zöld háromszög megkerül egy 886 méteres, köves hegycsúcsot. Mindjárt egy kereszteződés következik, ahol nagyjából egyenesen, a piros keresztet kell követni. Ezen most már tényleg keresztezzük a sípályát, aztán hamarosan jobbra kell fordulni a kék sáv jelzésen. Pillanatokon belül feltűnik Galyatető leghíresebb épülete, a Grandhotel.



A látványos terméskő épület 1939-re épült fel a Horthy-féle pénzügyminisztérium fejeseinek, hogy itt üdülhessék ki magukból a politizálás fáradalmait. Kicsit tán túlzásba is vitték a luxust: medence már akkor is volt, és Gyöngyösről cipelték fel hozzá a vizet. A ház talán leghíresebb vendége Kodály Zoltán volt, akit 1952 körül saját lakosztály illetett meg itt. Később lepotyogtak a bejárat felett a csillagok, és a rendszerváltás után már csak kettő maradt belőlük. Végül jött a Hunguest, és a sok szép drága szállodája mellé felújította ezt is, hogy újra méltó, négy csillagos ellátást nyújtson annak, aki kész megfizetni érte.

A hotel mellett ajándékos meg büfés bódék mögé kúszik fel a kéktúra útvonala. Maradjunk is rajta. Nemsokára megpillanthatunk a fák között egy kilátót.

Azt elfelejtettem mondani, hogy a névtelen 886 méteres csúcs megkerülése környékén átléptünk Heves megyébe. A cél viszont Nógrád megye legmagasabb pontja, a 960 méteres Péter hegyese, nem pedig a 965 méteres Galya-tető, ami már teljesen Heves megyében van. Szerencsére amit mindenki a Galya-tető csúcsán lévő kilátónak hisz, az épp a Péter hegyese tetején áll valójában.



A kilátó régi darab, 1934 óta áll. Nem véletlen hát a hasonlóság a Grandhotel stílusához. Az utóbbi években úgy döntöttek az erdészek, hogy nem nyirbálják meg a hegycsúcson álló öreg bükköket, hanem hagyják nekik három oldalról körbenőni a kilátást. Észak felé azért még most is jól lehet látni, a panoráma szép időben átöleli egész Nógrád megyét. Itt aztán látszik, hogy a megye tetején állunk. A párás téli időben nem volt tökéletes a kilátás, de látszott a meredek mélységben megbúvó Mátraalmás, és azért felsejlett a Salgótarjánon is túl emelkedő Karancs és Medves csúcsa a köd felett.



Ha csalódást nyújt a korlátozott kilátás (magából a Mátrából bizony nem sokat látunk), vagy csak van még idő úgy 4 óra sétára a napból, akkor a gyors visszaút helyett érdemes végiggyalogolni a Galya-fennsíkon a sárga sáv jelzésen (a végén a sárga kereszten rövidítve) a 781 méteres Vörös-kő tetején lévő másik kilátóig.



A tériszonnyal talán kissé ijesztő, lyukas vasból készült kilátó szépen felújítva, kevésbé zsúfolt helyen nyújt csodás nézőpontot. Innen remekül látszik a Galya-tető is.



A Vörös-kőtől nem kell visszamenni Galyatetőre, hanem a "Smiró Feri útja" nevet viselő, kék kereszttel jelzett ösvényt érdemes választani a Mátraalmásra való visszatéréshez. Három patakvölgyet keresztez az út, és szebbnél szebb hegyoldalakon halad. Smiró Feri állítólag egy semmi különös cselekedetről nem híres mátraalmási fickó volt, aki naponta megtette ezt az utat, mert Mátraszentistvánba járt dolgozni. Emberünk azonban kétségkívül kiérdemelte e névadás általi öröklétet, mert csakis szorgalmatos férfiú lehetett az, ki hajlandó volt napról napra megtenni ezt az utat.

Mátraverebély

Mániákus előre tervező vagyok, így nagyon ritkán fordul elő, hogy véletlenül fedezek fel valamit. Mátraverebély az egyik kivétel. A forgalmas de festői 21-es úton Salgótarján felé autózva figyeltem fel előbb egy feltűnően narancssárga gótikus templomra, majd röviddel később egy szürreális tábla mutatott a Cserhát erdejébe: bazilika balra...

A narancssárga templom, mint kiderült, igazi kuriózum az országban, mert 1400 körül építették, és még ma is nagyjából úgy néz ki, ahogy akkor kitalálták. Volt egy kis barokk átalakítás közben, de a XX. század elején, furcsa mód épp az első világháború éveiben, felújították az eredeti formához visszatérve.

Látványosak a támpillérek és a keskeny, magas ólomüveg ablakok. Sajnos csak a külső, negatív tartományban megrekedt szépérzékkel odabűnözött üvegajtó volt nyitva, a belső nem. Mindig elönt a méreg, ha ilyet látok, hogy egy amúgy nagy műgonddal felújított, értékes épületet agyatlan amatőrök egy-egy apró, de látványos részlettel tesznek tönkre. Annyi azért így, az üvegen belesve is látszott, hogy belül is gótikus a hangulat, és freskók is maradtak fenn a XV. századból.

Mátraverebély azonban nem erről a templomról híres (pedig erről is az lehetne), hanem arról, hogy búcsújáró hely, merthogy a fent említett "bazilika balra" táblát követve 5 kilométer után megérkezünk az erdő alján, egy keskenyedő völgy elején megbújdosó szentkúti basilica minor rangú templomhoz.

Szentkút kútja arról nevezetes, hogy több zarándok szerint is csodaszámba menő gyógyulást hozott neki. Ha igaz, ha nem, az biztos, hogy a helyet már a XIII. század óta folyamatosan látogatják a csodában bízó betegek.

A forrás csodatévő volta a legenda szerint annak tudható be, hogy maga Szent László király fakasztotta, amikor az itteni völgyben kerítették be seregét a túlerőben lévő kunok. Mivel nem volt vizük, a király szomjazó katonái, amolyan "akkor sem árt ha nem használ" alapon, pogány áldozatot akartak bemutatni. A hű keresztény király ettől bősz haragra gerjedt, és mérgében egy sziklának dobta a lándzsáját. Amikor kihúzta fegyverét az általa ütött repedésből, csodák csodájára friss vizű forrás fakadt a helyén, és megmenekültek a katonái.

A templomot az 1760-as években építették, és ennek megfelelő a kinézete is: kívül kéttornyú, stukkós barokk, és bent is burjánzanak a lekerekített ívek, na meg az arany és a színpompázatos freskók. Kissé túldíszített, de legalább harmonikusan egységes. Később egy szabadtéri oltárt is építettek melléje, hogy az egyre növekvő búcsújáró áradat elférjen valahol, és az oltár körül sokan emléktáblát állítottak köszönetképpen, gyógyulásuk után.

Itt a forrásnál korábban csak aprócska kápolna állt, viszont a falu gótikus temploma is a csodatévő víz miatt épült fel. Az ott 1403-ban eltemetett Verebi Péter lovag ugyanis 40 évvel túlélt egy súlyos háborús sebesülést, és gyógyulását a szentkúti forrás vizének tulajdonította. Megörülvén önnön csodálatos felépülésének, a falu méretéhez képest hatalmas templomot építtetett. A falu viszont messze van a forrástól, az ottani templom nem felelt meg kegytemplomnak. Így lett aztán később két jókora imaháza a parányi Mátraverebélynek.

A templommal egybeépítettek egy kis kolostorépületet is, de egyeseknek nem volt elég a völgy magánya: a kegyhely feletti hegyoldalban, egy 500 méteres meredek sétaút végén ma is jól láthatóak azok a remetebarlangok, amiket az 1750-es években kezdtek el kivájni, és a hírek szerint még 1930 tájékán is lakottak voltak. Hosszú évtizedek alatt a meditálás közben is szorgalmas remeték több szobát, két kápolnát, egy konyhát, egy kamrát és még egy vécét is faragtak maguknak a sziklából.

A hely kétségkívül ma is misztikus energiák jótékony áramlásának áldásos hatását nyögi, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a képen háttal látható középkorú úriember épp ezt a helyszínt válaszotta arra, hogy valamilyen sejtelmes ősmagyar tévétorna hangulatú tájcsi edzést tartson azoknak az érdeklődő középkorú hölgyeknek, akik már azért megérdemlik az elismerést, hogy felmásztak ide a sziklaüregekhez.

A remetebarlangokhoz már csak a kilátás miatt is érdemes felmászni. Dél felé zavartalan a látkép, és ragyogóan látszik innen a Mátra, meg a Cserhát egy része. Nógrádban egyébként is mindenhol érdekes a táj, és nincs olyan szeglete a megyének, ahová ne volna érdemes elbarangolni. Mátraverebélyhez például közel van Pásztó (amiről nem írok semmit, mert külön bejegyzést érdemel majd), aztán a szomszédos falu, Tar mellett van a Kőrösi Csoma emlékpark egy sztúpával, és a rengeteg falu összekapcsolásából megszületett Bátonyterenye is tartogat kisebb kellemes meglepetéseket.