Tuzsér és Zsurk

Mintha csak visszavágyna Kárpátaljára, a Tisza egy göndör hajtűkanyarral még egyszer beköszön északkeleti szomszédainkhoz, és egy kis darabon határfolyót alkot, mielőtt dél felé fordulva megkezdené hosszú alföldi hömpölygését. Itt bújik meg két félreeső, de komoly történelemmel büszkélkedő falu: a nyüzsgőbb Tuzsér, és a mindig csendes Zsurk.

Legtöbben dél felől, a négyes úton közelítünk, és ez esetben Tuzsérra érünk oda előbb. A leghosszabb magyar főút 332-es kilométere után kell balra letérni a falu központjába. Bizony nincs már messze a Záhonynál lévő 341-es kilométerkő, ami a legmagasabb számmal ellátott kis zöld tábla az országban. (A Budapesttől legtávolabbi település viszont nem Záhony – erről itt írtam.) A valóságban kicsit közelebb vagyunk ennél a fővároshoz, hiszen az elkalandozó négyes út helyett az M3-ason közlekedve legalább 30 kilométerrel rövidebb az út.

Tuzsér a civilizáció kezdete óta fontos tiszai őrhely volt. Már i.e. 1900 környékén bronzkori földvár védte itt a folyami átkelőt. A földvárat a honfoglaló magyarok is megóvták, mert itt húzódott a gyepű vonala, és itt lehetett átkelni a Tiszán az első magyar fejedelmi központ, a Bodrogköz felé. Aztán mindig helyi kisnemesi családok birtokában volt a község, akik közül a Lónyaiak építettek egy olyan kastélyt maguknak, mely ma is áll.

E kicsi de fényűző nemesi hajlék egy középkori várkastély helyére épült, bécsi barokkos mintára. A XVIII. század végén ugyanis az a Lónyay János volt a falu ura, aki egy időben Mária Terézia testőreként szolgált, és megkedvelte az osztrák fővárosban uralkodó építészeti divatot. A kis kastély mellett két melléképület zárja le az udvart a többi irányból. Ezeket nem újították fel olyan szépen, de kivehető a régi vonalvezetés. A bal oldali házban konyha és istálló volt, jobbra pedig a cselédek lakrésze és a vendégszobák.

Az eredetileg alig hatszobás, földszintes kúriát a család legsikeresebb sarja, a pénzügyminiszterségig felszamárlétrázó Lónyay Menyhért bővíttette ki, leginkább felfelé. Így alakult ki 1870-ben az emeletes manzárdtető, és ekkor keletkeztek a magasra tornyosuló szárnyvégek. Ezzel a bővítéssel (amit elképesztően termékeny régi ismerősünk, Ybl Miklós tervezett) lett 700 négyzetméteres a főépület lakórésze. A rangos vendégek így már a kastélyban szállhattak meg, sőt, még fürdőszoba is került az emeletre.

A tuzséri kastélyt az államosítás után irodaként, társasházként, üdülőként és téeszközpontként is próbálták "hasznosítani", de annyira ramaty állapotban volt, hogy senkinek se kellett. Így aztán, ha már hasznát nem vették, kénytelenek voltak 1950-ben műemléknek nyílvánítani. A rendszerváltás után a Műemlékek Nemzeti Gondnokságára bízták a kastélyt, ami azt jelenti, hogy egy nagyon lassú és nagyon drága, de mindenképpen igényes felújítás alatt áll. Kívülről már nagyjából kész vannak, viszont a kert felőli hátoldal még meglehetősen dísztelen.

A kertből sajnos nem sok maradt. Nagyrészt letarolták két helyi focipálya kedvéért, országos mintát követve. Úgy tűnik, hogy a régi rendszerben a községek tanácsai egyszerűbbnek tartották kiirtani a kastélykerteket, mint valahol a szántókon kialakítani a Helyi FC pályáját. A hatalmas fákat meg eladták az elvtársak saját zsebre.

A barokk-neobarokk udvarház legfőbb nevezetességét odabent találjuk. Mikor ott jártunk, mozgolódásunkra előkerült az épület gondnoka, aki fejenként 200 forintért cserébe teljes körű idegenvezetést tartott a nagyrészt üres szobákban. Megmutatta még a borzalmasan elhanyagolt emeletet is, ahol már nem sok fogalmat tudtam alkotni arról, milyen lehetett újkorában. Nem így a díszteremben!

A komolyzenei koncerthelyszínként ma is használt nagyszoba freskóit sikerült teljes valójukban restaurálni, hiába tettek meg mindent különböző korok barbárai az ellenkezőjéért. Ezzel a tuzséri kastély elmondhatja magáról, hogy ez az egyetlen olyan nemesi otthon a Tiszántúlon, ahol manapság freskók láthatók. A háromdimenziós hatású ál-oszlopok és ál-stukkók felett felhős égre nézhetünk fel, benne vidám, helyenként fura alakokkal. Frissnek hat az egész, mert a szigorú barokk kor szokásaival ellentétben a Lónyay atyafiak nem mély vallásosságuk kifejezésére törekedtek, hanem reneszánsz-szerű motívumokat kértek a plafonra. Kápolna sincs a kastélyban, és a nagyteremben sem vallási témák sorakoznak a festményen. A Wurzinger Mihály névre hallgató, felvidéki festő az Olümposzt jelenítette meg, görög istenekkel és puttókkal. Egyik sarkában pedig maga az építtető látható díszes osztrák egyenruhában, amint kezében tartja az eredeti kiskastély látványtervét. Itt kaphatunk némi benyomást arról is, milyen volt valaha a kert.

Tuzsért észak felé elhagyva egészen Záhonyig kell mennünk hogy egy jobboldali leágazással Zsurk községbe érjünk. Takaros, jó állapotú falunak tűnt az ábécében utolsóként szereplő magyar település. Ha már utolsó a névsorban, stílusos is, hogy a nagyvárosktól ilyen távol, a határ mentén terüljön el. Tuzsérhoz hasonlóan tiszai átkelő volt itt is. Alighanem már a honfoglaló magyarok megtelepedhettek a faluban, mert 1067-ből már bizonyíték van a létezésére egy oklevélben.

Fekvését tekintve nem meglepő, hogy turisták nemigen látogatják Zsurkot, és pár perc hírnév is csak akkor jutott neki, amikor az itteni vodkagyár körüli sikkasztásoktól volt kissé zajos a magyar sajtó. Pedig református öröksége nagyobb figyelmet érdemelne.

A templom melletti fa harangtorony a legrégebbi a maga nemében az ország mai területén: 1560 körül épült, legalábbis így tartják errefelé, mert pontosan nem tudni. Állítólag 41 méter magas, és ha ez igaz, akkor 12 méterrel nyírbátori testvére fölé tornyosul, pedig amazt szokták legnagyobbként emlegetni. Tömegre talán nagyobb is, mert jóval zömökebb a karcsú zsurki toronynál. A lényeg, hogy könnyen lehet, hogy Zsurkon van nem csak a legöregebb, hanem a legmagasabb fa harangtorony is Magyarországon.

Árnyékában bújik meg a neobarokk templom, ami gyakorlatilag nem látszik ki a nagyra nőtt fák közül. Érdekessége az, hogy bár 1891-ben épült, festett kazettás mennyezete és karzata sokkal régebbi, még 1795-ből származik. Mikor új templom építését határozták el, a helybéli hívek úgy döntöttek, hogy túlságosan kedvelik a szépen pingált kazettákat ahhoz, hogy kidobják őket. Ezért aztán aláállványozták az egészet, és úgy bontották le nagy műgonddal a rozogává vált régi épületet, hogy a plafon végig a helyén maradt. A köré épült új templom pedig az elbeszélések szerint szakasztott mása az eredetinek.

Ezt a kedves történetet attól az asszonytól hallottuk, aki harangozni jött, és kinyitotta nekünk az ajtót. (A harangozás romantikája persze már a múlté, itt is gombnyomásra működik az ilyesmi.) Az ő telefonszáma kint van a bejáratnál, és gondolom akkor is szívesen megmutatja a falu kincsét a vendégeknek, ha éppen nem volna itt dolga. A festés más, mint mondjuk az Ormánságban, mert az elvont népi motívumok helyett itt némely kazettákra komplett romantikus festményeket alkottak. Az egyiken például Jeruzsálemet láthatjuk, mármint azt, ahogy az a művész fantáziájában megtestesült.

Nem véletlen, hogy magáról a tájról nem szóltam még semmit: az éppen olyan sík, mint az Alföld délebbi részein, és aligha tartogat titkokat, leszámítva persze a Tisza szép ártéri erdőit, melyek kisebb-nagyobb foltokban itt is végigkísérik a folyó minden kanyarulatát.

Csaroda és Tákos

Sehol az országban nem találunk olyan sok középkori eredetű templomot anyira közel egymáshoz, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg falvait járva. Két különösen szép példányra akadhatunk Csarodán és Tákoson, alig két kilométerre egymástól, a 41-es út mentén.

A két falu közül Csaroda a nagyobb, itt ma hatszázharmincan laknak, de a törökök előtt nemesi birtokközpontként fontos szerepe volt a környék életében. A központban, egy öreg klasszicista kúria szomszédságában találjuk az ábécét, a kocsmát és a község körforgalmát. Magát a kúriát a helyiek szerint megvette egy idegen, de sajnos nem látszik rajta.

A körforgalomban dél felé letérve, 250 méter után találunk egy újabb kocsmát. Kocsival itt érdemes leparkolni, mert innen a templom felé már szemből egyirányú az út, ellenben alig 200 méter a távolság. Előbb a különálló harangtorony jelzi, hogy közeledünk az imaház felé, majd egy jobbkanyar után, néhány szép parasztház mellett elballagva, már meg is pillanthatjuk Csaroda híres-neves büszkeségét.

A XIII. századi román stílusú templomot valószínűleg a XIV. században toldották meg a kicsit alacsonyabb és keskenyebb résszel. A bővítés után oda került át a szentély. Később sem indulhatott különösebb gyarapodásnak a falu, mert hál' istennek nem nagyon nyúltak hozzá a templom külsejéhez, leszámítva a jól festő zsindelyes toronysisakot. A déli falon igyekeztek levakarni kicsit a vakolatból, hogy ahol maradt belőle valami, ott megmutassák az 1642-ben készült népies falfestést, amit már a reformátusok pingáltak fel kellemes művészi érzékkel. Egy kényelmes körülsétálás után lépjünk is be, mert az igazi szépség odabent fakad.

Első ránézésre a szintén 1642-ben készült leveles-virágos kék és piros festés tűnik fel, ami ragyogóan restaurált állapotban pompázik. Jó üzleti érzéket mutatva, csarodai szőttes borítja a szószéket és a karzatot is, és a szomszéd házban vehetünk is belőle. Minden más azonban többszáz éves: a XVIII. századból való mindaz, ami fából van: a szépen faragott szószék, a kazettás mennyezet, a karzat és a padok is. Ahogy azt a régi falusi templomkban megszokhattuk, a feliratok itt is bohókásan asszimetrikusra sikerültek, és annak ellenére, hogy reformátusok pingálták fel a szövegeket, furcsa mód nagyrészt latinul fogalmazták meg a sorokat.

A népies motívumok között avatatlan szemnek is feltűnik, hogy mennyire különböző ecsetvonásokkal alkották meg az északi falra festett alakokat. A híres csarodai "mosolygós szenteket" valószínűleg még a templom építésekor, a XIII. században örökítették meg. Kipirosodott orcájuk annyira szelíd, amilyenhez foghatót templomban sehol nem láttam még. A megszokott szomorú vagy elmélyült ájtatosság helyett életvidám arcok néznek le ránk. A sorrendben sajnos nem vagyok biztos, de őket láthatjuk a falon: Kozma és Damján bizánci orvos szentek, Péter, Pál és János apostolok, Szent Anna, és szemben Mária, ölében a kis Jézussal. Feltűnően bizánci stílusú a festés, azaz a jó kedélyű mester alighanem keleti ortodox templomokban leste el a freskókészítés művészetét. A szentélyben más stílusú, XIV. századinak sejtett freskók maradványai kerültek elő.

Légvonalban pontosan két kilométerre innen, hasonló élményt nyújt Tákos parányi temploma is. Bár a csarodai egyház sem elsősorban nagyságával kápráztatja el a barangolót, egészen átértékeljük a templomok méreteiről alkotott fogalmainkat, ha Tákosra érünk. Itt a két útból álló falunak a főútra merőleges utcájára kell letérni, hogy a "mezítlábas Notre Dame"-ot megtaláljuk. Annyira pici a tákosi templom, hogy ha nem volna hatalmas üres telek körülötte, észre sem vennénk a parasztházak között.

A feltűnően nagyra sikerült (1948-ból származó, de XVIII. századi elődjének formáját követő) harangtorony mögött megbúvó szerény házikó általában zárva van. Az ajtón kint van a kulcsot birtokló asszony címe, de a szomszédos házak előtt szőtteseket kínáló hölgyek is szívesen segítenek.

A templomot bemutató nénire emlékezni fogok, amíg az eszemet tudom. Ahogy fáradt, büszkén törékeny testével fellépett a szószék melletti padhoz, azonnal felismertem: minden magyar barangoló egyik kötelező olvasmányában láttam a fényképét. A Magyarország 1000 csodája című fantasztikus könyvben az ő fotójával kezdődik Szabolcs-Szatmár-Bereg megye bemutatása. (A könyv, a buta címadás dacára, nem illeszkedik a számtalan "XY n csodája" címmel kérkedő, összeollózott, változó színvonalú képes album sorába... Hanem egy fantasztikus fotós és egy remek író-költő kétszemélyes, nagyszerű és nagyszabású alkotása.)

A csak külsőben idős asszony tökéletes szellemi frissességgel és gyönyörű ékesszólással adta elő a templom történetét, miközben végig csodáltam széles műveltségét, és azt, hogy milyen remekül eligazodik a mai világban is. Mikor megkérdeztem, jól emlékszem-e, hogy benne van egy könyvemben, elmesélte, hogy a fotós titokban készített róla képet, és véletlenül, a fiától tudta meg, hogy ővele kezdődik a megye.

– Mondta a fiam, hogy "nagyon drága ez a könyv, de még drágább az én édesanyám", és megvette nekem – mesélte. Remélem, még sokáig él majd egészségben, és sok arra járónak szerez majd hasonlóan szép élményeket, mert ővele nem csak egy épület a tákosi templom. 2013 tavaszán, második tákosi látogatásommal örömmel láttam, hogy semmi sem változott: kicsit nehézkesebb járással, de ugyanolyan szeretettel mutatta be a falu becses műemlékét.

 

Az 1766-ban épült templom jóval régebbinek látszik önmagánál, mert a középkori típusú falusi vályogtemplomok egyik utolsó képviselője. Valahogy ide Tákosra, eme örök eldugottságra ítélt távoli szegletébe az országnak, nagy szerencsénkre nem tört be a barokk ízlés, hanem a XVIII. században még élénken éltek a középkori építkezési hagyományok. A templom padlója kövezet helyett döngölt agyagból van, csakúgy mint a falai, amit paticsfalnak neveznek a hozzá értők. Kevés paticsfalú templom maradt fenn az országban, hiszen azokból a korokból, amikor még így építkeztek, már inkább csak a kőfalú házak állnak. Ezt a módszert tulajdonképpen a madaraktól leste el az emberiség: először egy-két erősebb ágból és sok nádból vagy vesszőből függőlegesen felállított rácsot építettek, aztán sárból és agyagból falat tapasztottak köré.

Odabent is minden az 1700-as évekből származik. A csodásan kifestett, 58 kazettából álló mennyezetet egy kisebb ugrással elértem volna, és a szépen pingált padokat sem tartott sokáig körbejárni. A "mezítlábas Notre Dame" és "parasztkatedrális" ragadványnevek – bár gondolom részben a gúny szülte őket – roppant találónak tűnnek, mert amilyen szerény méretű s küllemű a tákosi templom, legalább akkora a hangulatának gazdagsága.

Máriapócs

Vannak szent helyek, ahol akkor is érzi az ember, hogy a megfoghatatlan misztikum földjén jár, ha egyáltalán nem hiszi az adott vallás tanait. Máriapócs kegytemploma egy ilyen hely. Nem kell átszellemült zarándoknak lennünk ahhoz, hogy értékelni tudjuk a nagyszerűségét.

A görög katolikus hitvallás, mely nálunk csak az ország északkeleti részén erős, egy különös egyvelege a nyugati és keleti keresztény egyházaknak. Elismerik a pápát és az ő tévedhetetlenségét, de felszentelésük előtt nősülhetnek a papjaik (bár úgy már soha nem lehetnek püspökök). Nagyon sokáig latinul miséztek, de inkább ortodox, mint római rend szerint. Egyházuk a római katolikus megyerendszerbe tartozik, de templomaikban díszes, keleties ikonosztázokat láthatunk. E kívülről nézve furcsa felekezet legnagyobb és legfontosabb temploma épült fel Máriapócson.

A két hatalmas, sárga tornyával délcegen álló templomot nem nehéz megtalálni, mert akár északról, akár délről érkezünk a faluba (mely nemrég városi rangot kapott), messziről feltűnik a tetők felett.

A főbejárat előtt hatalmas teret alakítottak ki, ami kellemes, csendes pihenőhelyül szolgál az év nagy részében, valamint elegendő helyet ad a gyülekezésre a minden évben százezrével özönlő zarándokoknak, az általában szeptember és november között megrendezett búcsúk alkalmával.

A kegytemplom és a hozzá kapcsolódó kolostorépület külseje alapján (a több helyen felbukkanó kettős keresztet leszámítva) akár római katolikus templomot is rejthetne magában.

A templommal egybeépült, 1756 óta meglévő kolostorban ma Nagy Szent Bazil Rendi nővérek működtetnek szociális otthont, így a kegytárgyboltokat leszámítva nem igazán látogatható. Árkádjai alatt azonban érdemes besétálni a templom mellé, hogy oldalról és hátulról is szemügyre vegyük a fenséges arányú épületet, vagy a tömegben elvegyülve meghallgassuk a templomfalon elhelyezett harangjátékot.

A máriapócsi kegyhely története 1696-ban kezdődött, amikor a helyiek arra figyeltek fel, hogy a mai bazilika helyén álló kis fatemplomban elhelyezett ikonosztáz Mária-képe könnyezni kezdett. Rengetegen sereglettek ide a csoda hírére, ami hamar elérte Bécset is, és az országot addigra már teljesen uraló Habsburgok gyorsan el is vitették magikhoz a kegyképet. A festménynek azóta is kitüntetett helye van az osztrák főváros gigantikus főtemplomában, a Stephansdomban.

Úgy tűnik azonban, hogy nem a kép, hanem a hely szelleme a fontos, mert Bécsben hiába szenteltek külön oltárt a képnek elrablói, az nem könnyezett többet. Nem így a Máriapócson pótlás gyanánt elhelyezett másolat, melyet 1715-ben újra könnyezni láttak.

Az ismétlődő csoda hatására aztán belekezdtek a mostani nagytemplom építésébe, és 25 év alatt, 1731 és '56 között be is fejezték azt. A kegyképnek díszes oltárt emeltek, amit most a templom bal oldali kereszthajójában láthatunk. Később, 1905-ben, egy harmadik könnyezésről is beszámoltak. Addigra már állt a tempomban a XVIII. századi barokk főoltár és a XIX. századi, elképesztő pompával megalkotott ikonosztáz is. Az ikonosztáz a keleti templomokban nem csak díszítésül szolgál, hanem falat képez a mögötte miséző pap és az előtte ülő gyülekezet között.

A fenti képek még 2008 őszén készültek, majd amikor 2009 augusztusában újra ott jártam, felújítás miatt zárva találtam a templomot. Őszintén szólva elképzelni sem bírom, hogy mit kellett ott felújítani, mert a templom kívól-belül hibátlan állapotban fogadta a látogatókat már előtte is. Azóta a kegytemplom újra minden nap nyitva áll az arra barangolók előtt, és gondolom még szemkápráztatóbb csillogással ámítja el vendégeit.

A helyenként kétdimenzóban is térhatást keltő freskók (melyek több helyen is nemlétező kupolákat imitálnak) egyébként modern alkotások: 1945 körül festették őket a falra.

Tiszadob és Tiszavasvári

Arrul, hogy ha már lúd, legyen az kövér

Ha már egyszer kastélyos bejegyzés készül, miért is ne lehetne mindjárt három az egyben? Sok jó kastély kis helyen is elfér, ráadásul azt olvastam valahol, hogy összesen kábé kétezer kastély és kúria van az országban, és ebből mintegy ezer áll manapság is, legalább felismerhető épségben.

Ezekből jutott három kastély is a rendkívül széles Szabolcs-Szatmár-Bereg megye nyugati csücskébe. Az itteni táj sok szót nem érdemel, mert – a közeli Nyírséggel ellentétben – még alföldi viszonylatban is unalmasnak mondanám. Legfeljebb a Tisza ártéri erdős partja ad némi látnivalót. Na meg szép időben innen még épp látszik a Bükk és a Tokaji-hegy.

Tiszadobnak az párját ritkító kastélyárul, melyben akár Csipkerózsika is lakozhatnék

Ha útközben egy kis érdekességre vágyik az ember, akkor Tiszadobot Miskolc felől közelítve, Tiszalúcon és a tiszai pontonhídon átkelve érdemes becserkészni.

A nyolc uszály tetején lebegtetett híd – a jegesedés veszélyével járó téli hónapok és az árvizek idejének kivételével – egyetlen sávjával mindig készen áll a rajta roppant ricsajjal recsegve-ropogva átrobogó autók áteresztésére. Tiszadobra érkezvén a központban balra kell fordulni, és menni egészen a falu végéig, ahol a Bockai utcában találjuk az Andrássy-kastélyt.

Ezt a neogótikus-romantikus palotát néhány évvel ezelőttig nevelőotthonnak használták, és a telken rengeteg szocreál melléképület van – a kapun belépve először ezek látszanak, de nem szabad megretteni, menni kell előre, amíg elő nem bukkan a soktornyos épület.

Először a kastély hátoldala látható, ami teljesen szabálytalan küllemű. Nincs két egyforma torony vagy két egyforma épületszárny, innen nézve sehol semmi arányosság vagy szimmetria. Az Alpár Ignác által megálmodott palota a francia gótikus kastélyokról vett mintát, de ha akarjuk, akár Neuschwanstein-szerű német ál-lovagvár jellegű részleteket is találhatunk benne.

A kastély túloldán van a napjainkban is ragyogóan pompázó park, ahol még egy sövénylabirintust is ki lehet próbálni. Eltévedni csak azért nehéz benne, mert helyenként kissé már hiányos a növényzet, és rengeteg átjárót, rövidítést terveztek bele, talán mert klausztrofóbiás lehetett a kastély egykori ura/úrnője... Innen, hátulról nézve, és a kertben minél messzebb sétálva, tárul elénk az épület szép arányú főhomlokzata. Kár azért a sárgásbarnába hajló omladozó vakolatért. Hátha fog még egyszer fehérben is pompázni!

Bejutni nem könnyű, mert általában zárva tartják a kiürült épületet. A látogatás előtt érdemes felhívni a 42/722-551-es telefonszámot, ahol talán kaphatunk tippet arról, mikor áll nyitva az ajtó a kíváncsi barangolók előtt. A gyermekotthon már kiköltözött a külön kerítés mögé zárt melléképületkbe, és egy szezon erejéig megpróbáltak kastélyszállót meg éttermet működtetni itt. Sajnos a felújításra nem volt elég befektetni valójuk a bérlőknek, jelenlegi állapotában pedig úgy tűnik, nem volt eléggé vonzó szálláshely a kastély. Szerintem manapság csak a kastélykertet három oldalról körbeölelő Tisza-holtágat is kihasználva, na meg jó sok pénz szaunákra és medencékre való elköltése után lenne csak értelme újból megpróbálkozni ilyesmivel.

A kastély után a falu központjába érkezvén érdemes megkukkantani a különleges tubusmagtárat. A virágokkal szépen beültetett aprócska Szabadság téren álló 12 méteres téglatornyot még a kastély előtt, a XIX. század közepén építtették az Andrássyak.

Tiszavasvári nevének az bonyodalmas kifejlődésérül

Tiszadobról egy 14 kilométeres nyílegyenes út vezet Tiszavasváriba, a környék legjelentősebb városába. Tiszavasvári nevét leginkább a mákból készített morfium tette híressé, ezt találta fel ugyanis az Alkaloida gyógyszergyár alapítója, Kabay János gyógyszerész-kutató. A város két falu, Tiszabüd és Szentmihály egyesítésével alakult ki, először Büdszentmihály néven, de úgy tűnik, nem igazán akart senki "büdi" lenni, ezért pár évvel később, 1950-ben gyorsan kitalálták maguknak a Tiszavasvári nevet. Tették mindezt ezt egy helyi híresség, Vasvári Pál '48-as szabadságharcos tiszteletére. Neki viszont nem ez volt az eredeti neve, hanem utólag vette fel családjának faluja, Nyírvasvári nevét. Bonyolult sztori, inkább itt be is fejezem. Azt a nagyon rossz viccet pedig már csak félve írom le, hogy mivel a közelben található Hernádkak is, akár úgy is kezdődhetett régen egy anekdota errefelé, hogy "egy büdi találkozik egy kakival"...

Az szamárságokat megelégelvén, inkább szólék az lényegrül, Tiszavasvári palotáirul

Mindezeknél sokkal fontosabb, hogy Tiszavasvárinak két felkeresésre érdemes kastélya is van. Az elsőt, Tiszadob felől érkezve, a helységnévtábla után 7-800 méterre bal oldalon pillanthatjuk meg. Ez a Korniss-kastély, ami ma szociális otthon, viszont a portás itt is szívesen beengedi a vendéget, hogy legalább kívülről szemügyre vehesse a csinos kis egyszintes, magas tetős épületet.

A XIX. században több lépcsőben épült kastélyt frissen újították fel, és az utca felőli homlokzatán hibátlan épségben csodálhatók meg a vakítóan fehér stukkók és a díszes korintoszi oszlopfők is.

A kertből sajnos csupáncsak egy tágas gyepfelület maradt, meg egy-két nagyobb fa. Megmagyarázhatatlan betonozási mánia figyelhető meg a kastély környezetében, és egy rettentő csúnya, de olcsó megoldással sikerült akadálymentesíteni a hátsó bejáratot. Ezen kívül egy adag rozsdás vas és jó sok oda nem illő üveg segítségével az egykori hátsó terasz helyén létrehoztak egy nagyobb belső teret.

Gyorsan felejtsük el a hátsó oldalt, és nézzük meg inkább újra a tetszetős félig barokk, félig klasszicista főhomlokzatot...

A Korniss-kastély állapotát sajnos hamar visszasírja az ember, amint meglátja a város nagyobbik kastélyát... A környék urai az 1700-as évektől nagyon sokáig a Dessewffy család tagjai voltak, és ők fogtak itt bele egy jókora, tisztán klasszicista kastély építésébe még 1820-ban, amit aztán 1870-ig többször is bővítettek. Így lett végül 48 szobája a családnak.

A Dessweffy-kastélyt a modern városközponttól délre, a Kossuth Lajos utca legvégén, a vasúti sínek túloldalán találjuk. A bejárati oszlopok felett egy jókora "KOLLÉGIUM" felirat díszeleg. Valóban diákszállásként szolgált az épület egészen addig, amíg már ehhez is túl rossznak ítélték az állapotát. A kastély most zárva van, és valószínűleg életveszélyes is volna betörni. A méretes, öt hektáros parkba viszont beengedik a kirándulókat, és körbe lehet sétálni az érdekes formájú épületet.

A földszintes, régi középrészt, és a vele egykorú, a jobb oldali szárny végén lévő kápolnát egy kétszintes, később épült, negyedkörívben húzódó hosszú épületszárny köti össze, és ennek egy majdnem szimmetrikus párját is felépítették a másik oldalon.

A kastélyt megkerülve hátul egy elvadult kertet talál az ember, ami kiválóan bizonyítja, hogy bizony van amikor a természet felülemelkedik az ember alkotta rend felett. Helyenként még kivehető pár egyszervolt sétány vonala, sőt, néhány kerti pad betoncsonkja is, de inkább a hatalmas fák között burjánzó bozót a jellemző.

Az ősz tökéletes évszak a kastély felkeresésére, mert ez még jobban hozzátesz ahhoz a szépségesen pusztuló dekadens hangulathoz, amit az épület és a kert együtt áraszt. Itt gondolkodtam el azon újra, hogy tulajdonképpen társadalmi szempontból érthető, hogy oly sok értékes kastély jut ilyen sorsra az országban, mert mégiscsak abszurd volt az a kor, amikor falvanként egy-egy család ekkora luxust engedhetett meg magának, jobbágysorban tartva a többieket. Miért is volna szükség ennyi palotára egy olyan korban, amikor már az egyenlőség és a javak észszerű felhasználása az ideál? Ettől persze még lefelé görbül a szám széle, ha ilyet látok, mint ami a Dessewffy-kastéllyal történik, ugyannakor a düledező falakban is mindig van valami fennségesen elragadó.

Csenger és Csengersima

Bár eddig sem ültünk egy helyben, most olyan messzire merészkedünk az ország középpontjától, amilyenre a Magyar Barangoló történetében eddig nem volt példa. Csengertől ugyanis már csak egy kisebb ugrásra van magyarhon legtávolabbi zuga, a magyar-román-ukrán hármashatár. Innen a mai megyeszékhely, Nyíregyháza, nyolcvan kilométerre van. Nem volt ez a környék mindig ilyen félreeső, hiszen Szatmárnémeti – Szatmár vármegye régi székhelye – egészen közel van, csak az a bökkenő, hogy a román határ túloldalán.

Az ország legkeletibb falva egyébként Garbolc, a fővárostól közúton legtávolabbi település pedig Kishódos (legrövidebb úton is 340 km). Ha Kishódosról el akarunk menni a tőle legtávolabb eső magyarországi településre, akkor az őrségi Felsőszölnök felé kell venni az irányt. E két, egymástól legtávolabbi magyar település között a legrövidebb útvonalon is 602 km a táv – és még vannak, akik azt állítjak, kis országban élünk! Kishódoson e kuriózum miatt magam is megfordultam (tudok is ajánlani a szomszédban egy kiváló vendégházat), de nem írok róla semmit, mert Moldova György sokkal jobban ért hozzá, és hát megtette már ő is:

Kishódos az ország legkeletibb csücskének számít, ezt a helység határában leszúrt kopjafa jelzi, innen csak befelé vezetnek az utak.

Kiesett a világból: vasútja nincs, ritka autóbuszjáratok kötik össze a szomszédos településekkel és a régió központjával, Fehérgyarmattal. Az általános iskolája megszűnt, a gyerekeket Méhtelekre hordják be, ott lakik a körzeti orvos is, az állatorvos pedig Gacsályon. Ha valaki megbetegedne, a 40 kilométerre fekvő fehérgyarmati kórházba kell beszállítani. Bolt sincs már a faluban, a jánkmajtisi pék hozza ki a kenyeret, lerakja két szélső portán, oda mennek el érte az emberek.

A 34 házból öt már üresen tátong, csak egyet tudott eladni a tulajdonosa 300 ezer forintért.

A faluban három új ház épült, valamennyi szociálpolitikai támogatással cigány családok számára. Itt is megnőtt a cigányok részaránya, jelenleg mintegy 25 százalékot tesz ki, de folyamatosan áramlanak ide a közeli Méhtelekről is. A nyolc iskoláskorú gyerekből öt az ő soraikból került ki. Megalapozottnak látszik az a feltevés, hogy 20-30 év múlva Kishódos is nagyjából homogén cigány településsé válik.

A lakosság javarésze nyugdíjból és más járadékokból él, emellett önellátó gazdaságokat tart fenn. A termelőszövetkezetek felosztásánál Kishódosra nem jutott a közös tulajdonú gépekből, nagyhódosi vállalkozók járnak ki megművelni a földeket.

Úgy néz ki, minden magyar faluról külön bejegyzés szólhatna, de itt és most ideje végre megérkeznünk a címben forgó Csengerre, amely – legalábbis kellemes külleméből ítélve – szerencsésebb sorsot fogott ki.

Csenger egy igen takaros kisváros, néhány értékes emlékkel a régmúltból és feltűnő, vadonatúj középületekkel a központjában. Építészetileg ugyanis Makovecz Imre és csapata vette kezelésbe a várost a '90-es években. Ennyi girbe-gurba modern vonalat és organikus fa-tégla kombinációt nem láttam még máshol egy kupacban. A belváros tisztára olyan, mintha egy élő Makovecz-skanzent rendeztek volna ott be...

Az Ady Endre utca/Hősök tere/Kossuth Lajos utca környékén érdemes letáborozni, és onnan pár perc sétával elérhető minden, ami érdekes a múltból vagy a jelenből. Az általános iskola épülete például már kívülről is egyedi...

...de még jobb belül, mert az aula olyan, mintha fehér törzsű fákat ültettek volna bele:

A suli mellett ott van a sportcsarnok/tornaterem meg valami másik középület, aminek a tetején akár síugróversenyt is lehetne rendezni.

Innen csak egy kicsit kell kifele sétálni az Ady Endre utcán, és máris a városháza előtti parknál vagyunk. A városháza épületébe is érdemes benézni. Amúgy általában igaz az egész megyére, hogy mindenhová érdemes benézni. Ha másért nem, hát azért, mert az itt élők páratlan kedvességgel fogadják a vendéget, és mindent megmutatnak ott és akkor is, ahol ez nem is volna elvárható.

Ha itt elfáradtál, pihenj meg egy padon a 2000-ben átadott István-szobor előtt a Hősök terén.

Ezzel nincs vége, mert még csak most jönnek a templomok. Belőlük három is van a Kossuth utca elején, és a görög katolikusok – ki gondolta volna – épp Makoveczet kérték meg, hogy építsen nekik egyet:

Csenger igazi büszkesége viszont a gótikus református templom, ami ritka mint a fehér holló, hiszen a XIV. században nem kőből, hanem téglából épült igen nagyra, nyolcszögű tornya pedig a reneszánsz korát idézi.

A templom persze katolikusként kezdte pályafutását, de a Csengeri hitvallás 1574-es elfogadása miatt a reformátusoknak fontos emlékhely. Tulajdonképpen ez a szervezett magyar református egyház születésnapja, és ekkortól számítható máig tartó uralkodása a történelmi Magyarország keleti részén. A kálvinisták tehetnek arról a sok szépről is, amit bent találunk.

A mennyezet ugyanúgy festett és kazettás, mint az Ormánság református templomaiban, vagy mint oly sok más imaházban Szabolcs-Szatmár-Beregben és Borsodban. Itt is naív népies motívumok borítják a plafont, de, talán a méretek miatt is, profibb mestermű benyomását keltik. Vannak régebbi fakazetták is a megyében (az itteniek 1745-ből valók), de finomabban kidolgozottak és monumentálisabbak aligha.

A várfal vastagságú falak és a gótikus ablakívek között remek középkori hangulat lakik, csak kár azért a jellegében nem éppen kortalan küllemű rokokó orgonáért.

Nem messze innen van egy kis falu, Csengersima, közepén egy XIII. századi református templomocskával.

A kőből készült falak román stílusúak és majd' 800 évesek, a furcsán nyúlánk tető és a torony viszont megtévesztő: az 1700-as években készültek, de különös bátorsággal és figyelemre méltó esztétikai érzékkel, szembe menvén az akkori divattal, nem barokkizálni akarták velük a templomot, hanem középkori stílusban toldották meg. Nyilván nem sok fogalmuk volt a mestereknek a középkorról, azért lett ilyen egyedi.

A templom körüli tavacska fényképen tán jól mutat, mert nem jönnek át a szagok, de a valóságban ráférne már erre a kacsaúsztatóra egy alapos pucolás. Sajnos bejutni nem sikerült, de akiknek igen, azok azt írták róla, hogy érdemes volt, mert itt is szépen pingált az 56 kazettából álló mennyezet.