Dég (és kicsit Aba)

Melyben Dégnek helyzetérül értekezék

Fejér megye déli felén találjuk a még a lapos Mezőföldnél is mélyebben csordogáló Sárvíz rosszul termő, egykor mocsaras völgyét. Ez a vízben gazdag táj sokfelé reménytelen szegénységről árulkodik. Sajnos így volt ez errefelé mindig, és ahogy régen, úgy most is bizarr szigetként emelkedik ki e vidékből Dég fényűző birtoka.

Már csak azért is érdemes elbarangolni e nagyvárosoktól igencsak távoli zugba, mert itt van az ország egyetlen látogatható klasszicista kastélya. Ha azonban hozzágondoljuk, hogy az épület a nemzeti múzeum építészének egyik első monumentális terve volt, és hogy az egyik legszebb kastélykert tartozik hozzá, akkor végképp kihagyhatatlan hely Dég.

Nem mintha sokan tudnának erről, hiszen órákon át egyedül voltunk a kastélynál egy napsütötte áprilisi szombaton. Az sem segít, hogy a faluban sehol nem láttunk útjelző táblát, ami a község egyetlen nagy nevezetessége felé mutatta volna az irányt. Pedig forgalmas út vezet el Dég mellett a Balaton felé, így még az is lehet, hogy néhányan megállnának itt nyaralás előtt vagy után körülnézni, ha tekintetük megakadna egy táblán. Parkolni az N46°52'33'', E18°26'1'' pont környékén, a bekötőút két oldalán lehet. A falu központjából a Hunyadi utca kanyarodik ide, a kastélykert északi végébe. Déget autózva a 64-es főúton is meg lehet közelíteni, de Budapest/Fehérvár felől érkezve a térképekről lefeljtett (ellenben jó aszfaltú és nyílegyenes) Káloz felől ide tartó úton érdemes megcélozni a falut.

Zárójelbe tétetett kitérő Aba felé

Erről jut eszembe, hogy ezen az útvonalon akár útba is ejthető Magyarország ábécében első települése, a több érdekességet is tartogató különös nagyközség, Aba. A környék falusias jellegének szép jelképe az, hogy Aba az ország egyetlen olyan kistérségi székhelye, amely még nem kapott városi rangot. Na de lássuk röviden, mi is van itt. Először is a falu kellős közepén van egy ábécé, amit egy szép régi kúriából alakítottak ki, méghozzá meglehetősen igényesen:



A kúria tényleg szép, csak kár, hogy arra már nem jutott pénz, hogy valami csinos burkolatot csináljanak a parkolónak, így pont a főtérre hordja innen a port a szél. Kúriából lett ábécét se láttam még, de még furább az előtte felállított, naív népi művészetet szimbolizálni szándékozó, modern kálvária, ami láthatóan a gyerekeket célozza meg.

Van abban valami kedvesen fura, hogy nyáron a szökőkútban II. János Pál vaskos üzenetei között fröcskölik egymást a mit sem sejtő gyerkőcök, és aztán Isten barmait formázó padokon pihenik ki az önfeledt hancúrozás fáradalmait. Műlakotásnak ugyan nem nevezném ezt a pár éve felállított kálváriát, de jó ez, kell ez, mert ad egy közösségi teret, és egyedivé teszi a falut.

Aggodalomra semmi ok, a mosolyogtató látnivalók mellé igazi építészeti különlegességet is találunk Abán, méghozzá egy háromszög alaprajzú templomot.



A barokk imaházat jól megrágta az idő vasfoga, pedig már szemből is mutatós az 1756-ban felszentelt épület. Az igazi arcát oldalról és hátulról fedi fel, mert onnan látszik, hogy valóban háromszögű. Az alaposan feldíszített belső tér viszont nagyjából kerek; nem is tudom, mire használják a háromszög sarkait.



A háromszög alaprajz egyébként természetesen a szentháromságot jelképezi, ami annyira magától értetődő, hogy szinte különös, miért van olyan kevés ilyen építmény a világon. Az országban eddig egyetlen másik háromszög alaprajzú templomot találtam (a törpe sajóládi temetőkápolnát), és az abaiak szerint a világon is csak egy hasonló akad, talán Franciaországban.

Az zárójel véget ére, következzék az valódi fejezet Dég kastélyárul

Aba után most már tényleg irány Dég! Parkolás után először a főhomlokzatát mutatja nekünk a kastély, ami mai állapotában kevésbé elegáns és rosszabb állapotú, mint a túloldali, kert felőli homlokzat. Egykori díszeivel, melyeket oda sejtek, sokkal látványosabb lehetett a kocsifeljáró is.



A kastély építtetője a nem túl magas rangú (köznemesi származású), ellenben remek üzleti érzékkel megáldott Festetics Antal volt. Antal nagyon távoli rokonságban állt a család befolyásosabb keszthelyi ágával, de ügyesen használta fel mindazt, amije volt, és jól menő birtokot alakított ki Dégen. A növénytermesztés mellett juhokat vett, és posztógyárat is épített, hogy még nagyobb haszna legyen saját gyapjújából. Negyven éves korára elegendő vagyont szedett össze, hogy 1805-ben egy új, divatos kastélyt építtessen azzal a Pollack Mihállyal, aki már ekkor, évtizedekkel a Nemzeti Múzeumra kapott megrendelés előtt is drága építésznek számított, hiszen sok épülete állt már Budán meg Pesten, köztük a budavári Sándor-palota is.



Festetics Antal egészen 89 éves koráig élvezhette fényűző otthonát és a park jó levegőjét. A kastély leghíresebb szülöttje azonban kevésbé fényes pályát mondhatott magáénak. Ő volt Festetics Sándor gróf, aki az 1920-as években a kor nagyvilági szokásainak megfelelően újíttatta fel az addigra öregessé vált kastélyt. A gróf és barátai rendszeresen röpködtek, autóversenyeztek, teniszeztek és pancsoltak a birtokon. Az ország egyik legvagányabb helye volt ez. Sajnos Sándor emellett lelkesen politizált is, méghozzá 1933-tól a magyar nácipárt tagjaként. (Kemény politikai viták lehettek a vacsoraasztalnál, mert a "vörös gróf", Károlyi Mihály volt az ő sógora.) A második világháború végén a népbíróság ítélte el, és gondolom meg is érdemelte azt a nyolc évet, amit öregkorában rabigában töltött.

A család kilakoltatása után gyermekotthont rendeztek be, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a kastély minden berendezése azon nyomban szőrén-szálán eltűnt. (Egyszer már elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lett azzal a rengeteg értékes műtárggyal, bútorral, étkészlettel és egyéb berendezéssel, aminek a negyvenes években lába kélt a magyar kastélyokból. Odáig rendben, hogy egy részét a vörös hadsereg vitte magával, a többire pedig a falu népe tette rá a kezét, de hol vannak ezek a tárgyak most? Legalábbis én manapság ritkán látok az egyszerű falusi ember falán barokk órát, vagy az asztalán kétszáz éves ezüst-porcelán étkészletet.)

A bejárat a kopottas főhomlokzatról nyílik. Elvileg május elsejétől október végéig van nyitva a kastély (hétfő kivetélvel minden nap tíztől hatig), de a tavasz és az ősz maradék hónapjaiban is lehet próbálkozni a hivatalos honlapon látható telefonszámokon, mert hétvégén elképzelhető, hogy beengedig az embert.

Ami a kastélybelsőt illeti, ideiglenesen egy köztes állapotot láthatunk ott. Egyes szobák fehérre vannak meszelve, máshol a húszas évekbeli díszítésből látunk valamit, de akadnak az eredeti klasszicista festésből is töredékek. Az épületet birtokló Műemlékek Nemzeti Gondnokságának az a hosszú távú célja, hogy mindenütt a kétszáz évvel ezelőtti állapotot állítsák vissza.

Addig is, mielőtt hozzáfognának a festékrétegek gondos levakarásához, egy nagyon változatos kis kiállítást állítottak össze. Vannak XIX. századi és a húszas éveket idéző bútorok, látványos stukkók és festett mennyezet, van egy szoba, ami a két világháború közti sportéletet mutatja be, van egy kis botanikai kiállítás Kossuth Lajos szekrényével, vannak fotók az olasz testvértelepülés tyúkfuttató versenyeiről, életképek a gyermekotthon éveiből, van temérdek ókori szobormásolat, és végül egy szoba, ahol helyi kézművesek alkotásait tették vitrinbe.



A kastély sztárja azonban egyértelműen a kör alakú díszterem. Ez a hátborzongató, sötét falú, kupolás szoba egyszerre idézi szabadkőműves összejövetelek és náci összeesküvések hangulatát. Alighanem mindkettőnek helyszínül szolgált a kastély, hiszen Festetics Antal titkos szabadkőműves iratok őrzője volt, a későbbi Sándor sajnálatos dolgairól pedig már értekeztem fentebb. Aligha véletlen a hasonlóság a díszterem sasmotívumai és a náci címerállat testtartása között.



Eredetetileg a teremben lévő nyolc tükör mindegyikében láthatta magát a szoba középpontjában álló ember. Hogy ezt nem is olyan egyszerű megcsinálni, azt jól bizonyítja, hogy a mostani másolatok esetében ez maximum négy tükörben sikerül egyszerre. Klasszicista kastélyhoz méltó módon természetesen itt is ókori szobrok másolatai állnak a fal mellett.

Egy vén, valószínűtlenül terebélyes fa már a főhomlokzat felől is sejteti, hogy nem mindennapi park volt egykor az épület körül. Szerencsére, ha megkerüljük a kastélyt, még most is maradt belőle ízelítő bőven. És nem mellesleg maga a kastély is a hátsó kert felől mutatja meg legszebb oldalát.



A keleti szárny mellett a régi teniszpálya és rózsalugas maradványain kívül egy kis darab műromot is látni lehet – ezekből a romantikus kövekből a XIX. században még sokkal több volt a kertben. Sajnos virágokat sem ültettek még. A kastély előtti hatalmas, vadvirágokkal teli rét viszont szép előteret ad a gyönyörű arányú palotának.



A mező hátsó végében egy szabályos körbe ültetett öreg fenyőfa-csoport áll, közepén valamiféle kő talapzattal – ez megint a szabadkőműveseket juttatta eszembe.



Tovább hátrálva egy szépen gondozott tó partján találjuk magunkat. Mivel a kastélykert nincs elkerítve, bárki bármikor ingyen élvezheti a parkot. Így aztán pecázni is lehet, amit ki is használnak a helybéliek. Itt találkoztunk először a személyzeten kívül emberi lénnyel.

A kastélykert igazi különlegessége a dísztó szigetére 1891-ben épített hollandi-ház. A holland gótikát idéző kerti lak földszintes fele tehénistálló volt, mellette az emeleten pedig Festetics Andor gróf tüdőbeteg felesége töltötte ideje jelentős részét. Azt hitték ugyanis akkoriban, hogy a jószágok kérődzésekor keletkező ammónia gyógyító hatással bír az ilyesfajta betegségek ellen. Aztán persze kiderült, hogy ez a mérges, maró gáz csak tünetileg segít: a nyálkahártyára jutva megkönnyíti a légzést, viszont magának a tüdőnek inkább árt, mint használ.



A kifli alakú tó több mint 600 méter hosszan nyújtózik, és feltétlenül megéri körbesétálni. A kastélykert megmaradt területe nagyjából kétszer másfél kilométer, de a nagy részén erdőgazdálkodás folyt, így nincsenek már meg az öreg fák. Amit a parkból manapság láthatunk, az így is páratlan az országban, és megvannak már a tervek a további csinosításra.

Alcsútdoboz

Fejér megye északi csücskében, a Vértes, a Velencei-hegység és az Etyeki-dombság közötti medencében álmos hangulatú lankák csendes birodalma bújik meg. Az ország szívében vagyunk, mégis messze a városoktól. Van itt egy dicső múltú falu, ami önmagában is érdemes egy kis barangolásra: az egymásba nőtt Alcsútból és Dobozból lett Alcsútdoboz.

Aki a főváros felől autózva közelít, annak a Biatorbágyon és Etyeken is áttekergő mellékutat ajánlom, mert így az odaút is tartogat szép tájakat és érdekességeket. Biatorbágy talán később még külön bejegyzést is érdemel... Ottani kedvencem a még a monarchia idejéből való vasúti viadukt.

Etyeken aztán lehet gyönyörködni a szőlőműveléstől nyüzsgő dombok látványában, a hangulatos falusi házakban és pincékben, és a kicsit kijjebb, a felcsúti úttól jobbra található romosodó, öreg kápolnában, aminek egykor még kolostora is volt. A rendház épülete 1750-ből való, és egy része még mindig áll a templom északi oldalához tapasztva. A szép kilátást nyújtó dombtetőn álló, eredetileg XV. századi templomocska először gótikus volt, majd barokk borászok 1794-ben felújították. Azért taszajtódott enyészetbe, mert szovjet laktanya volt a közelében, és sokáig nem volt szabad használni.

Szép a falu központjában álló katolikus templom környéke is a gesztenyefáival (ősszel vigyázzunk a fejünk búbjára, mert errefelé mindenütt vadgesztenyefák vannak). A késő barokk templom 1816-ban épült, és belseje meglepően fényűzően mutat.



Etyek és Alcsútdoboz között, az út bal oldalán egy roppant hangulatos golfpálya tűnik fel. A klub központi épülete egy kétszáz éves Habsburg kúria, amihez egy fantasztikus, másfél kilométeres platánfasor vezet; ebben folytatódik az út a faluig. A fasor akkor is kötelező látnivaló, ha nem Etyek felől érkezünk Alcsútdobozra.

A tekintélyes platánsor már sejteti, hogy Alcsútdoboz a fák birodalma. Az igazi látványosság a falu másik oldalán vár ránk: a központba érkezvén a főutcát Vértesacsa felé kell venni az irányt. A főutca kereszteződésétől négyszáz méterre, egy balkanyar után, az út bal oldalán egy sáros parkolót találunk, a jobb oldalon pedig az arborétum bejáratát. A nyitva tartás évszakonként változik, és nem lehet minden nap bejutni, ezért indulás előtt mindenképp érdemes ránézni a hivatalos honlapra.

A nagyjából nyolcsszázszor ötszáz méter nagyságú, 40 hektáros park elsőre elég nagynak látszik, de szerencsére adnak egy térképet is a most 660 forintot kóstáló belépőhöz. Ennek segítségével akár fél óra alatt be lehet járni az egészet, de nem érdemes sietni vele, mert sok helyen van miért bámészkodni megpihenve.

Mint minden valamire való botanikus kertben, itt is van tó, légzőgyökeres mocsári ciprusokkal, szigettel, hangulatos fahíddal. Hol lazán terebélyesednek a fák, hol sűrű fenyves állít utat a napsugaraknak. Amitől viszont igazán más lesz ez az arborétum mint a többi, az történelmének fényűző romjai.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szigorú Habsburg birodalom, aki alighogy megszabadította Magyarországot a török veszedelemtől, dicsőségtől ittasan máris magáénak tekintette e földet és ellentmondást nem tűrve kezdte folytogatni a magyar szabadságot és gazdaságot. Ebben az áldatlan állapotban tették meg Magyarország császári helytartójává József nádort. 1796 és 1847 között, több mint 50 éven át töltötte be ezt a tisztséget, minek révén a Bécsben trónoló császár után ő volt Magyarország legfőbb vezetője. Habsburg származása ellenére hamar megtanult magyarul, és ezzel villámgyorsan belopta magát a magyarok szívébe, majd egyenesen a reformkor áramlatának egyik fontos terelgetője lett.

Mivel József nádor osztrák volt, nem annyira tanítják tetteit az iskolában, holott Széchenyi, Kossuth, Wesselényi, Deák és a többiek aligha érhettek volna el komoly sikereket az ő elnéző hozzáállása és ügyes politikai manőverezései nélkül. Kijárta ugyanis valahogy a szigorú Ferenc császárnál, hogy Bécs engedje újra összeülni a magyar országgyűlést, ráadásul nem csak mint felszültséglevezetésre szolgáűló úri játszóteret, hanem mint valódi hatalommal bíró intézményt. Mindezt azért írtam le Alcsútdoboznál, mert József nádor volt az, aki 1819 és 1827 között kastélyt építtetett itt a klasszicista nagymester, Pollack Mihály tervei szerint, aki leginkább a Nemzeti Múzeumról ismert.

A hatalmas, fényűző kastély, amihez valaha meghökkentő méretű pálmaház is tartozott, egy igazi mintagazdaság központja volt. József nádor ifjabbik fia s egyben alcsúti utódja, az eltökélt botanikus József Károly főherceg másik tudományos szenvedélye a vándorcigányok életének tanulmányozása volt (a nyelvüket is megtanulta), és a gazdaság fejlesztése közben segíteni akart e nincstelen népnek a letepedésben. A cigányok örülve a ritkán látott úri kedvességnek, "mi királyi fenségünk"-nek kezdték szólítani őt, és mivel földet kaptak a falu határában, letelepedtek oda. Az oktondi falubéliek és az áskálódó vármegyei hivatalnokok viszont másfél éves kitartó aknamunkával végül elűzték az egyébként ügyesen kertészkedő cigányokat. (Ki tudja, hol tartanának ők most, ha az alcsútiak hagyják rendesen dolgozni József Károlyt és újdonsült barátait, sőt, ha netán átvették volna a főúr szokatlanul nyitott gondolkodását... De persze csak hóbortos bolondnak tartották.)

Az 1900-as évektől zülleni kezdett a park és peregni a vakolat, de a birtok a Habsburgok magyar ágának tulajdonában maradt egészen a második világháborúig. 1944-ben a nyilas kormány csapatai költöztek be az Amerikába menekült család rezidenciájára, és vagy egy szovjet bombatámadás, vagy valami ügyetlenkedés folytán felgyulladt a kastély. A tűzvész után nagyjából meg lehetett volna még menteni az épületet, de mivel a kommunista vezetés szemében nem túl nagy népszerűségnek örvendő Habsburg név jutott róla mindenkinek az eszébe, nem foglalkoztak vele. Különben is, a szomszédos birkatelepet is fel kellett építeni valamiből. A maradék köveket is elhordták mindenféle építkezésekhez, és csak a középső timpanont meg egy kis falrészletet sikerült megmenteni a főépületből.

A magányos timpanontól jobbra-hátra alapfalakat, és a falak helyére ültetett sövényeket lehet látni, amik jól mutatják, mekkora volt ez a kastély a maga idejében. Szerencsére áll még az 1880-ból való neoromán kápolna, ami teljesen más külsőt mutat a klasszicista kastélyhoz képest. Sajnos odabent semmilyen díszítés nem maradt meg, de berendeztek egy kis kastélytörténeti kiállítást. A toronyóra éjfél után öt perccel állt meg: a '44-es karácsonyi tűzvész napja óta pihennek így a mutatók.

Aki járatos a növények világában, annak kötelező látnivaló a kert minden szeglete. Még maga József nádor gyűjtött össze itt 300 olyan növényfajt, ami Magyarországon teljesen új volt akkoriban. Ma 540 különböző fajt tartanak számon a botanikusok, és szinte mind a XIX. században került ide, így most már méretük is különleges. Főleg a fenyők nőttek jókorára: van köztük olyan, aminek a törzse három méternél is nagyobb kerületű.

Ha gyerek is van a társaságban, ne felejtsünk el labdát vinni, mert a kastély előtti hatalmas rét mindenféle futkározásra kiválóan alkalmas. És amikor már minden zsibongó család hazament, naplementekor, a zárás előtti utolsó pillanatban, innen fedi fel igazán a maga szomorkás szépségét a céltalan faltöredék.

Sothy bloggertárs szerint feltétlenül szükséges valami szúnyogriasztó alkalmatosság a komisz vérszívók távol tartására. Én nem tapasztaltam ilyet, de biztos csak szerencsés szezonban jártam arra.

Fejér megye legmagasabb pontjai: Csókakő és a Köves-domb

Melyben unalmas módon arrul lészen szó, hogy mirül lészen szó

Nemrég elhatároztam, hogy listába szedem, majd lassan sorban felkeresem a magyar megyék legmagasabban fekvő pontjait. Információs társadalom ide meg oda, eme magaspontok felkutatása irtózatosan nehéz feladat volt. A neten a jelek szerint még senki megbízható embernek nem jutott eszébe csokorba szedni ezeket, vagy ha mégis, akkor jól elrejtette azt a Google szeme elől. Békés, Hajdú-Bihar vagy Jász-Nagykun-Szolnok megye legmagasabb pontjainak felkutatásához egyenesen katonai topográfiai térképek segítége kellett. Nem kicsit nézett hülyének kedvenc térképboltom eladója, mikor egy jó órát görnyedtem egy poros doboz fölé hajolva, sorra nyitogatván a mindenki másnak tökéletesen érdektelen, ellenben azóta már a weben is elérhető honvédségi térképeket. Merthogy előtte annyi onlájn sületlenséget olvastam a témában, hogy csak na. Sajna a Wikipédiát is beleértve... Nem csak az Alföldön – a láthatatlan magaspontok földjén – nehéz a felderítés. Fejér megyében például egyenesen két egyformán magas csúcsot találtam: a turistatérképek szerint mindkettő 479 méteres.

Pontosabban, ha hihetünk a katonai térképészet adatainak, akkor a Bakonyban található Köves-domb (479,6 m) 60 centivel magasabb a Vértesben emelkedő Csóka-hegynél, de azt hiszem, ez a különbség (ha létezik) megengedi, hogy holtversenyt hirdessünk. Azt már hozzá se teszem, (bocsánat, mégis) hogy a 480,8 méteres Körtvélyes csúcsát csak néhány méterrel kerüli el a megyehatár, egyedül Komárom-Esztergom földjén hagyván azt.

Az bakonyi Köves-dombrul

A Köves-dombot azért hívják dombnak, mert a 450 méter magasan nyújtózkodó Tési-fennsíkról nézve alig emelkedik ki a tájból. (Tés környéke egyébként a Magyar Barangoló hűséges olvasóinak már biztosan nem ismeretlen.)

Ha valaki eléggé elvetemült ahhoz, hogy felkeresse e szemmel láthatóan nem túl érdekes dombot, akkor az a Szápár és Várpalota közötti út gyönyörű szerpentinje tetején fekvő Tés-Csőszpusztáról közelítheti meg legkönnyebben. Innen az országos kék jelzését követve indulunk kelet felé, egy sáros erdészeti úton, amitől balra mesebeli bükkös, jobbra csupasz szántóföld terül el. Érdemes kicsit betérni balra az erdőbe, és egy párhuzamos ösvényen bandukolni ott.

Ahogy beér a kék jelzés az erdőbe, forduljunk jobbra a kék omegára, ami a kiemelten védett, csak gyakorlattal és vezetéssel bejárható Alba Regia-barlanghoz vezet. Egy darabig bükk- és tölgyfák között visz az út felfelé, majd hirtelen egy hatalmas irtáshoz érünk, amit néhány éve még sűrű erdő borított, de most száraz, tüskés bozót uralja, ami már az ösvényeket is benőtte, jócskán megnehezítve az arra sétálók dolgát. A tövisek mindent átszúró természete okán feltörő szakadatlan jajkiáltások közepette némi engesztelést nyújt a Bakonyalja és a Bársonyos selymes dombjaira nyíló remek kilátás.

Az ott fent pedig nem más, mint a rengeteg változatos tájat rejtő Fejér megye (egyik) legmagasabb pontja.

Az előbbinél százszorta érdekesebb Csóka-hegyrül, mely Csókakő várát vigyázza az Vértesnek vadregényes pártázatán

A Bakonyt és a Vértest a széles Móri-árok választja el egymástól, mely régóta fontos átjáró a két nagyon különböző jellegű hegyvidék között. A Bakony nagyon lustán, fokozatosan emelkedik egyre magasabbra, és messziről nem is gondolná az ember, hogy a tetején a hétszáz métert is eléri. Tökéletes álcát ad ez a szelíd külső a bent megbúvó, helyenként nagyon is vad szakadékoknak (úgy mint Gaja-szurdok, Cuha-völgy vagy a már bebarangolt Ördög-árok). A Vértes viszont meredek, sziklás fallal tör fel majd' 500 méter magasba, hogy ott hirtelen töréssel ellaposodjon, mielőtt igazán heggyé nőhetnék ki magukat csúcsai. A Móri-árok felől a legmagasabb fallal a nagyon széles – Mórnál kezdődő és Csókakő váránál végződő – négy kilométer hosszú Csóka-hegy büszkélkedhet. Bodajkról nézve a kép jobb szélén, félmagasan, a Csőkakői-vár romja fehérlik. Ez lesz a csúcshódítás kiindulópontja.

A Móri-árkot uraló várat a Csák nemzetség építette valamikor a XIII. században, de nagy jelentősége okán hamar királyi vár lett belőle. Miután Székesfehérvár a törökök kezére került, Csókakő legyengült védői 1544-ben annyira megrémültek a hatalmas oszmán sereg láttán, hogy még a kaput is kinyották nekik, és harc nélkül átadták a várat. (A hősködés virágkorából ritkán hallani ennyire józan döntésről szólló meséket, és sajnos arról nem tudok, hogy a törökök mit kezdtek a magukat megadó katonákkal...) Bár a magyarok és osztrákok többször is visszahódították néhány hónapra a várat, végleg csak 1687-ben sikerült megkaparintani azt. A hadseregnek már semmi célja nem volt a romos erődítménnyel, de még egy pár évig török katonák börtöneként használták, egyszeméyes őrséggel. Mikor az utolsó fogoly is kihalt, teljesen elhagyták a várat, ami 1960-ig lassan omladozott. Akkor egy kicsit újítgattak rajta, de hamar félbehagyták a dolgot. 1995 óta viszont, hála a Csókakői Várbarátok Társaságának, lassan egyre több falat sikerül visszaépíteni. Így fest most a rom az alatta lévő parkolóból nézve:

A parkolóból jobbról és balról is meg lehet közelíteni a várat. Babakocsi és tűsarkú cipő nélkül kizárólag a jobb oldali útvonalat ajánlom: így egy látványos völgyben, tökéletes hangulatú erdőben sétálhatunk pár métert, mielőtt bal oldalon megjelenik a várba vezető lépcső.

Aki csak a várba jött, menjen fel rajta, viszont aki egy felejthetetlen túrára vágyik, menjen tovább egyenesen az országos kék jelzését követve. A bükk- és tölgyfákkal vegyesen szegélyezett szakadék hosszan kanyarog még felfelé, kellemesen fárasztó emelkedéssel.

Ahol a völgy véget ér, hirtelen teljesen lapos lesz a táj: felértünk a Vértes tetejére, egy hatalmas, 450 méteren fekvő fennsíkra. Itt a kék jelzés jobbra fordul egy kövezett úton, de a Csóka-hegy teteje balra van. Idővel emelkedni kezd a kavicsos út, majd egy derékszögű jobbkanyar után két adótorony következik. A másodikat balról megkerülve érjük el a hegycsúcsot jelző, vasbeton térképészeti kilátót.

Ilyen topográfiai célokat szolgáló, gyárkéményhez hasonlatos kilátóból legalább száz darab épült a hetvenes-nyolcvanas években, és hol jelzik őket a turistatérképek, hol nem. Formájukon kívül az a közös bennük, hogy mindre kiírták, hogy "FELMÁSZNI TILOS, ÉLETVESZÉLYES". Ennek ellenére a bejárati ajtó általában nyitva áll, és a felirat lényege alighanem abban merül ki, hogy aki bajba kerül, az magára vessen. Ezekben a tornyokban a feljutást szolgáló fémlétra tériszonnyal nehezen mászható, főleg lefelé, a kilátó tetején pedig vigyázni kell a gyerekekre, nehogy átlépjenek a könnyen átugorható korláton. Én eddig a Gerecse (633 m), a Csóványos (939 m) és a Naszály (652 m) tetején találkoztam ilyen építménnyel, és mindegyik káprázatos kilátást nyújtott, így egyszer sem bántam meg, hogy legyűrkőztem amúgy elég erős tériszonyomat. Gondolkodás nélkül nekivágtam hát ennek is, azonban az út kétharmadánál oly mértékben szaporodni kezdtek a madártetemek, hogy megfutamodtam, és gyors ereszkedésbe fogtam. Alvaro friss helyzetjelentése szerint a tornyot azóta kipucolták. (Találtam egy hasznos oldalt is, ahol teljességre törekvő lista található a geodéziai tornyokról. Kiderül belőle, hogy sok közülük életveszélyes, ezért ajánlatos az előbb említett oldal, na meg Google barátunk segítségével a konkrét torony mászhatóságáról meggyőződni, mielőtt egy ilyen toronnyal megkoronázott csúcs meghódítására indulnánk el.)

Búslakodásra azonban nem volt semmi ok, mert a kirándulás legszebb része még hátra volt. Miután elmerengtem Fejér megye (másik) legmagasabb pontjának meghódításából eredő büszkeségemben, derékszögben balra vettem az irányt, meredeken lefelé a hegyoldalon, úttalan úton átszelve az erdőt. Két percen belül elértem a célom, vagyis a várhoz visszavezető piros L jelzésű turistautat, ami jobbra Mórra, balra Csókakőre vezet. Ez az út emlékezetes szépségű girbegurba tölgyfák között kanyarog végig a meredek hegyoldalon, helyenként jó kilátást nyújtva Mór városára, és a róla elnevezett árokra. Tiszta időben remekül látszanak a Bakony lankái is.

A hegyoldalról észrevétlenül a gerincre jutunk, majd a piros L jelzés, ellentmondásba keveredve minden turistatérképpel, szép lassan megközelíti a várat az egyre sziklásabbá váló bércen, ahelyett, hogy lekanyarodna a már korábban megismert völgybe. Alvaro friss jelentése szerint a jelzés rossz irányba is vihet, így a feltétel nélküli követése helyett keressük inkább mindig a gerinc tetején haladó ösvényt, abból nem lehet baj.

A végén tetszőleges nehézségű, sziklás útvonalon juthatunk le a várba, melyek közül a legnehezebb egy 20 méteres, teljesen függőleges kőfalat jelent, de a legkönnyebb is egy pár jó cipőt, némi kapaszkodást és óvatos mozgást igényel. A váron belüli lépcsők meghódítása ezek után már gyerekjáték.

Az utóbbi néhány évben nagyon sokat épült és szépült a csőkakői várrom meg a környezete. Immár a vár felső szintjére is fel lehet mászni, ahonnan büszkén nézhetünk vissza a kúttal ékesített alsó teraszra, vagy a vad mészkőszirtek hátán megtett útra.

A meghódított Csóka-hegy felé visszanézvén, tökéletesen kirajzolódik az odaút mély szakadéka és a visszaút fehérlő bérce is.

Pákozd

Pákozdnak az páratlanul dicső multjárul

Pákozd községgel kegyesen bánt a történelem és a természet is. Előbbi azért, mert a magyar települések közül alighanem egyetlenként mondhatja el magáról, hogy két győztes csatát is vívott itt a balsors tépte magyar nép. Az elsőt 1593-ban a törökök ellenében nyertük, amikor is a szedett-vedett magyar had porba tiporta a Székesfehérvár felmentésére siető Haszán pasa túlerőben lévő seregét. Aztán 1848-ban Móga altábornagy szabadságharcosai állították meg a Jellasics vezette osztrák hadosztályt a híres pákozdi csatában, ami miatt aztán a császáriaknak fülüket-farkukat behúzva, Buda helyett hazafelé kellett fordulniuk.

A természet pediglen azzal volt jó Pákozdhoz, hogy odaajándékozta neki a Velencei-tó állat- és növényvilágban gazdag északi partját, meg a Velencei-hegység egy részét is, ahol még éppen tart az etyeki borvidék, és érdekes sziklaalakzatok mesélnek több százmillió év irgalmatlanul lassú tájképegyengető erőfeszítéseiről.

A Velencei-tó feletti dombságot egyébként elég vicces dolog hegységnek nevezni, mert alig 352 méterre nőtt ki a földből, ráadásul azt is laposan, úgyhogy ez a három és félszáz méter még ennyinek sem néz ki. (Egyik kedvenc tájamnak, szegény Heves-Borsodi-dombságnak meg hiába van több 500 méternél magasabb csúcsa, mégis dombság a neve...) Talán korelnöksége jogán érdemelte ki elnevezését a Velencei-hegység, hiszen ő a legvénebb minden hegységünk közül: még a paleozoikumban, vagyis a dinoszauruszok előtt keletkezett.

Az nevezetes ingókövekrül, melyek az természetnek csodái valának

Ki gondolná, hogy az unalmas formájú domboldalakon helyenként úgy hemzsegnek a több méteres kőtömbök, mintha jókora óriások petanque-ot játszottak volna velük. Pedig nem dobálta szét senki a gránitdarabokat, hanem a hegy pusztult le mellőlük. Néhány kődarab jobban ellenáll az eróziónak, mint társai, és ők most magasra kiemelkednek a talajból.

Sukoró, Nadap, Pázmánd és Pákozd környékén is vannak látványos sziklák, és közülük talán a pákozdi ingókövek a legérdekesebbek. Ezeket a pákozdi főucáról észak felé fordulva, az Arany János utca - Ingókő utca útvonalon, aztán a piros kereszt turistajelzésen haladva lehet leggyorsabban megközelíteni. A felfelé vezető másfél-két kilométeres út nem megeröltető és nem is túl izgalmas, de visszanézve helyenként szép a kilátás a Velencei-tóra, meg akad egy-két nagyobb facsoport is, és ott láttam életem legnagyobb pitypangtermését. Nem fért el a tenyeremben.

Egy pillanatra a paleozoikumban éreztem magam, de szerencsére a darazsak és a szúnyogok itt is csak átlagos méretűek. A fátlan fennsíkra érkezvén minden kőkupac máshogy néz ki. Van amikor csak lustán hevernek egymás mellett, van amikor hatalmas kupacba hányva tömegelnek, és vannak az ingókövek. Ezek meglepő pózban egyensúlyoznak egymáson, és ha elég erősen löknénk meg őket, biztos inognának is.

Az öreg pákozdi Mészeg-hegynek az barangolónak figyelmébe ajánlatos számos dolgairul

Az M7-es autópályától délre, Pákozd és Sukoró határán, a Velencei-tó partja fölé 60 méterrel magasodó Mészeg-hegyen sűrűn sorakoznak a látnivalók. Az oda vezető úton haladva először egy útbaigazító táblával találkozunk, ami a botanikus kerthez vezető parkolót mutatja a bal oldalon. Itt érdemes lehorgonyozni, és innen már csak egy perc séta a Don-kanyar emlékkápolna, ami a kilencvenes években épült, de már most romos, környezete pedig gazos. Gondolom az a baj, hogy évente egyszer (január 12.) használják egy megemlékezésre, azon kívül meg rá se néznek.

Hogy miért pont a két győztes csata helyszínén kellett felállítani a rettenetes emlékű Don-kanyari ütközet mementóját, azt nem tudom. Talán zavarta a népet, hogy Pákozdhoz csak kellemes emlékek kötődnek?

Egy gyors pillantás után érdemes az arborétum felé venni az irányt. Lassan lépve is csak 5 perc odáig a séta. Belépődíj van, de nem sok, viszont sajnos csak áprilistól októberig, és csak tíztől este hatig tartják nyitva a kaput.

A bejárat után, az út mentén, közelben bányászott kőzetminták sorakoznak, aztán a park közepén álló házikóban berendezett tájmúzeum következik. A természetet kedvelőknek érdekesek az ott kiállított kitömött állatok, talajminták, fényképek. A ház mögött lehet felmászni a Mészeg-hegy legmagasabb pontján felállított kilátóba, ahonnan jó a panoráma. Belátható az egész "hegység", és a nádasokkal kétharmadrészt sűrűn benőtt Velencei-tó teljes alakjának láttán mondhatnánk, ha nem mondták volna megannyian minduntalan, hogy térkép előttünk a táj.

A park nagyobbik fele erdő, ami annyiban különbözik a megszokottól, hogy nagyon sokféle növény alkotja, és némelyiknek ki van írva a neve. Tán épp ezért van az, hogy ha tavasszal megy oda a vándor, az átlagosnál sokkal többféle rovarral lehet találkozni, és szerencsére nem a szúnyogok meg a darazsak vannak túlsúlyban, hanem a lepkék és a színes páncélú bogarak.

Az arborétum kisebbik felét pedig egy ligetes-bokros-zöld mezős domboldal alkotja, aminél a maga neméből szebbet én még nem láttam sehol kis hazánkban.

A domboldal alján egy remek játszótér és egy kisebb mászós-köteles-lecsúszós kalandpálya is szórakoztatja a gyerekeket. Ilyenkor mindig elfog a féltékenység korunk porontyai iránt, hiszen én a kalandpályák és aquaparkok évei helyett a rozsdás mászókák és a kutyakakás sóderágyban végződő betoncsúszdák korában voltam gyerek...

A felszereltséget néhány focikapu, egy jókora fedett bográcsozó létesítmény, és egy dísztó teszi teljessé.

Az arborétumot elhagyva a történelem kedvelőinek kimondottan ajánlott felkeresni a pákozdi csata emlékhelyét, ahol nemrég egy interaktív kiállítást rendeztek be. Aki kellemes környezetben akar halászcsárdába menni, vagy vizimadarakat akar jó eséllyel látni természetes élőhelyükön, az menjen tovább a Velencei-tó északi partján lévő, töltésen át megközelíthető Szúnyog-szigetre, ahol hangulatos halászkikötőt és hajóállomást is lehet találni – nyáron át lehet innen hajózni Gárdonyba.