Zsira (és Sopronhorpács meg Peresznye)

Az Alpokalján hemzsegnek a Monarchia idejéből való kastélyok. Ennek nyilván Bécs közelsége az oka: a politikát kedvelő magyar nagyurak szerettek a hatalomhoz közel, de még magyar nyelvterületen lakni. E sok kastély közül keveset lehet felújítva, kívül-belül alaposan szemügyre venni. Az osztrák határon fekvő, hétszáz lakosú Zsira azonban épp egy ilyennel büszkélkedhet.

Ha hetven évvel ezelőtt jártunk volna erre, a mai Zsira helyén még három falut találtunk volna. A névadó községgel Salamonfa és Gyülevíz egyesült előbb közigazgatásilag, majd a valóságban is. A Rimanóczy család igazából nem is Zsirán, hanem Gyülevízen épített kastélyt magának 1739-ben. A kivételesen szépre és arányosra sikeredett közepes méretű barokk palotát, ami a legfrissebb osztrák ízlés szerint épült, nem sokáig élvezhették szegény Rimanóczyak, mert nem sokkal később férfi örökös nélkül kihaltak. A kastély sosem vált lakatlanná, de a családdal együtt a haladó szellem is elhagyta e vidéket, és a falvak a XVIII. század végére alaposan elszegényedtek.

A XIX. század végére magára találó hármas falu akkor szerzett országra szóló hírnevet magának, amikor a lakosság 1922-ben kellő határozottsággal kiáltott fel a Magyarországhoz tartozás mellett ama határkigazító bizottság színe előtt, mely a trianoni béke nyomán ügyködött a környéken. A kastély az államosítás után szociális otthon lett, és ekként szolgál a mai napig is. A főváros tulajdonában áll, és szellemi fogyatékosoknak nyújt remek menedéket.

Egy csodálatos és egyedülálló ötletnek köszönhetően nem csak a bentlakók járhatják be a vakító fehérre pingált, minden külső részletében hibátlan állapotú kastélyt. Az erre barangolók májustól szeptemberig délelőtt és délután is (9:30-11:30 és 14:00-16:00 között), októbertől áprilisig pedig délelőttönként látogathatják meg a kastélyt. Az itt élők többsége, lehetőségeihez mérten, valamilyen formában dolgozik. Ők takarítják az épületeket, gondozzák a kertet és ők tartják az idegevezetést is - egy hordozható CD lejátszó segítségével. A sráccal, aki körbevezetett bennünket, jót beszélgettem, és elmesélt ezt-azt arról, hogyan telnek a napjaik. Sétakocsikázásra és biciklikölcsönzésre is van lehetőség, és vásárolni is lehet az itt élők által készített, sokféle kézműves tárgy közül. A szociális otthon honlapja szerint összesen százhúszan végeznek valamilyen munkát nap mint nap, legalább négy órában. Ennél nem hiszem, hogy sokkal többen laknának a kastélyban.

A külső körbesétálás után odabent is megmutattak nekünk néhány helyiséget. A kovácsoltvas-korlátos, stukkós mennyezetes lépcsőház minden díszítése, és a díszterem freskói meg falképei is egyidősek a kastéllyal. Az a nagyszerű itt, hogy az építés óta eltelt 270 év alatt szinte semmit nem alakítottak át, ellenben újra és újra mindent az eredeti pompájában újítottak fel. Így látható ma is öt barokk öltözékű, pökhendi úr és úrnő (Mária Terézia, II. Józsefet, Lotharingiai Ferenc, Mária Antoinette és Esterházy Miklós) portréja a nagyteremben, egy félelmetes alakokkal felvértezett, mesterien faragott fa csillárral egyetemben. Közelről látszik, hogy még fogaik is vannak a parányi szörnyfejeknek.

  

Azt gondoltam, értelmi fogyatékosokat látogatni nem lehet felemelő élmény, mégis örvendező lélekkel hagytam el a kastély szép, árnyas kertjét. A barokk palota remek állapota, bemutatásának kreatív módja és az itt lakók méltóságának csorbulásmentes megőrzése kihagyhatatlan élménnyé teszi a zsirai kastélylátogatást.

A kastélyt a 84-es utat Kőszeggel összekötő felsőbbrendű mellékútról nyugatra letérve, Zsira hosszú főutcáján a falu középpontjában (de nem központjában) találjuk. Jókora kőkerítéséről és a park hatalmas fáiról messziről meg lehet ismerni.

Ha tovább megyünk a főutcán, pontosan másfél kilométer után elérjük az osztrák határt. Már a magyar oldalról is látszik egy hatalmas, rusnya torony, amin két vízicsúszda kígyózik. Az ott a Sonnentherme, egy nagyrészt fedett, burgenlandi tartományi pénzből épült jókora élményfürdő, ami Lutzmannsburg (magyarul Locsmánd) területéhez tartozik. Magyar nyelvű honlapjuk is van, nyilván azért épültek a határra, mert az itteni vendégekre is számítanak, miközben az osztrákok hál' istennek folytonos tömegben tódulnak az innen alig 17 kilométerre lévő Bükfürdőre. Úgy látszik, a szomszéd vize mindig kékebb.

A határ innenső felén is akad még érdekesség a közelben. A Lövő felé haladó országúton hat kilométerre van a kedves nevű Sopronhorpács. Román-gótikus-barokk katolikus temploma a falu közepén áll, minden út oda vezet. Nagy része 1200 körül épült, és a hét oszlopos, bélletes kapuzat az épület méretéhez képest szinte hencegésnek tűnik.

Bár már 1230-ra tornyostul-mindenestül elkészült a templom, a későbbi századok sem hagyták érintetlenül. Az ötvenes-hatvanas években azonban sikerült úgy felújítani, hogy sok minden előkerült az eredeti, középkori formák világából. Bent szépek a szentély gótikus ablak- és mennyezetívei, és jól mutatnak a nyolcszáz éves, feltekeredett indákat mintázó oszlopfők.

Ha Zsirát az ellenkező irányban, Kőszeg felé hagyjuk el, alig öt kilométer után elérjük Peresznyét. Ahogy beértünk a faluba, térjünk le a főútról balra, és pár száz méter után hatalmas fák között találjuk magunkat. Balra egy mutatós kastély mutatja meg magát. Itt is szociális otthon működik, de csak egyszer volt Zsirán kutyavásár, ide már nem mehetünk be. Viszont a kedves portás bácsi megenged egy sétát az Esterházy-Berchtold kastély körül.

Mivel ilyen helyeken érthető módon nem illik embereket fotózni, csak messziről, a fák közül tudtam lencsémet a nemes külsejű épületre fogni.

Azt mondják, hogy már a XVII. században is valamiféle kastély állt itt, és annak a köveire épített az Esterházy család 1727-ben egy szép nagy barokk palotát. Állítólag Esterházy Dániel gróf volt a ház első ura, ami két okból is furcsa. Egyrészt ő a Wikipédia szerint 1714-ben meghalt, másrészt meg fura lenne, ha a Rákócszi-szabadságharc egykori kuruc tábornoka alig 16 évvel a háború elbukása után ilyen pompában élhetett volna az őt legyőző Habsburg Birodalom területén. Habár a kor gyakori politikai széljárás-ingadozását elnézve semmi sem kizárt.

Az Esterházy család későbbi sarjai elég hitványul bántak az örökségül kapott hatalmas vagyonnal, és kastélyaik többségét rútul elvesztették, hogy adósságaikat azokból fizessék ki. Így került az egyre értéktelenebbé váló persznyei kastély is kézről-kézre, mígnem 1882-ben az akkori birtokos Berchtold család eklektikus stílusban felújíttatta azt. Azóta őrzi a kastély a maga különleges stílusú, oszlopos-timpanonos, de mégis boltíves, oszlopok mögé bújtatott lépcsőkkel ellátott középrészét.

Mivel a portás bácsi azt mondta, hogy amit szemből látunk, az csak a gazdasági bejárat volt, kíváncsian vártuk, milyen lesz a kastély túloldala. A pasas azonban vagy meg akart minket viccelni, vagy őt viccelték meg mások, mert hátul – a természetes domboldal miatt – csak egy szintje van az épületnek, és az is lapos.

Fura az is, hogy az elöl még szépen középre épített tornyocska hátul miért csúszott el jobbra, vagy ha úgy nézzük, miért nem középre került a kastély közepe. Lehet, hogy az építész a szebbik oldal megtervezése után felmondott?

A hátsó részek miatti enyhe csalódást hamar feledtette velem az utca túloldalán lévő kastélykert. A nagyjából 250-szer 350 méter terjedelmű park nagy része elvadult, így egy kis őserdei sétára ad alkalmat, miközben egykori gondozottságára egy csinos kis dísztó emlékeztet, szigettel, hatalmas lombokkal, pecásokkal, padokkal, tűzrakóhellyel.

A mindezt körülvevő táj – mely a Kőszeg-hegyalja nevet kapta – pedig szerintem az ország egyik legszebb dombvidéke. Mindenfelé kis földek, legelők és erdőfoltok váltják egymást sűrűn és színesen, ráadásul itt-ott feltűnik a horizonton a sötét és szigorú Kőszegi-hegység, sőt, tiszta időben az igazi Alpok sziluettje is.

Hédervár

A Szigetköz kellős közepén, hol a végtelen pusztaság az úr, csak a keskeny és kanyargós, szinte mozdulatlan Mosoni-Duna töri meg a szántók monoton rendjét. Meg egy-két kedves falu, mint például Hédervár.

Az ezeregyszáz lakosú faluba gyanútlanul érkező barangolónak az első meglepetést alighanem a krumplibogár szobra szerzi, ami kitüntetett helyen, a községháza mellett áll. Hédervár ugyanis azzal a kétes dicsőséggel kérkedhet, hogy a legenda szerint hatvanhárom évvel ezelőtt itt jelent meg először az országban ez az Amerikából besettenkedett kártevő, melyre imperialista támadásként tekintett a szovjetbarát vezetés, és amit azóta is alig győzünk levakarni a krumpliföldekről. Hogy sírva vigad a magyar, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a bizarr, vidám csinnadratta, amit a bogárszobor avatásakor rendeztek a kilencvenes évek végén. A rettegett-ünnepelt mindenevő szörnyetegről '97-ben egy bizonyára kiváló dokumentumfilmet is készítettek. Legalábbis remek cikket írtak róla a FilmVilágban.

Na de álljunk gyorsan tovább, mielőtt valaki azt hiszi, hogy egy bronzdög miatt ajánlok itt hédervári kirándulást. A burgonyagyilkos szobrával átellenben, a Fő utca túloldalán hatalmas park rejt egy sokadik virágkorát élő palotát. Ha van olyan épület, amire tökéletesen illik a "várkastély" szó, akkor Héderváron épp ilyet láthatunk.

A kertkapun négy csillag hirdeti, hogy minőségi szálláshelyet alakítottak ki a középkori eredetű falak között, de ettől ne rettenjünk meg, hiszen a helybéliek is sajátjukként kezelve használják ki a csodásan karbantartott parkot, és szerencsére az őrség sem törekszik a nemfizető vendégek elhajtására.

A kastély főhomlokzatánál egy kisebb előkert, a hátsó oldalon egy hatalmas rét, mögötte pedig sűrű erdőbe hajló buja növényzet járható be, melyben a világ minden tájáról képviseltetik magukat a versenyt zöldellő fajok. Ottjártunkkor a világbéke hangulatát árasztó réten new-age hívők kis csoportja akarta érezni a testüket átjáró csí erejét, miközben a nyár eleji végtelen szúnyoghad próbálta kiszívni minden vérüket. A bősi vízlépcső mellékhatásaként elmocsarasodó régi Duna-ágak közelsége bizony érezteti a hatását, így a kert maradéktalan élvezetéhez az év melegebb felében mindenképp hatékony szúnyogriasztó eszköz ajánlott...

A krónikák szerint Hédervár helyén már ezer éve is sziget emelkedett ki a Duna árteréből. Ezt a szigetet Géza fejedelem egy Héder nevű német lovagnak ajándékozta, kinek sarjai később várat emeltek itt, előbb fából, majd a tatárjárás után – melynek során sajnos mindenki megtanulta, hogy a fa remekül ég – már kőből.

Ennek a gótikus középkori várnak az emlékét máig őrzi az egyik torony, és gondolom innen maradtak fenn a négyszög alaprajzú várkastély hangulatos kis udvarának gótikus ablakai is.

A történelem viharai elkerülték a nagy folyam rejtekében megbúvó palotát, így inkább csak a család férfiágának XVI. századi kihalása okán vált romossá az akkor már reneszánsz stílusú épület. A XVIII. században aztán barokk díszeket kapott a kastély, és immár három toronnyal hirdette gazdái társadalmi rangját. Ekkor készültek a kertben többfelé fellelhető míves kőszobrok is. A 2004-re befejeződött felújításkor újra ezt a barokk jellegű külsőt és belsőt állították helyre.

A park bejárását nagyvonalúan megengedő személyzet a belső térben már gondosan őrzi szállóvendégeinek nyugalmát, így csak a hátsó ajtón besurranva tudtam meglesni a belső udvarban tornyosuló gigantikus fát és egy közös helyiségnek kialakított, gazdagon díszített zöldes szobát.

Ha valaki ennél többre kíváncsi, nézze meg a kastélyszálló honlapján a képeket, vagy vegye ki a méregdrága grófi lakosztályt...

Lébény, Mosonszentmiklós és Öttevény

Győrtől nem messze, a Kisalföld legunalmasabb részén közlekedve, az egyhangú tájról szerencsére sűrűn elvonják az ember figyelmét az egymást szorosan követő falvakban sorakozó, szebbnél szebb épített látnivalók. Ezekből barangolunk most el háromhoz, melyeket összesen hét kilométer választ el egymástól.

A manapság 3200 lakosú Lébény már az ősidők óta lakott hely, és amikor a XII. század végén a Benedek-rendiek kolostort építettek ide, a környék szellemi központjává is lett egy rövid időre. Sajnos a tatárok és a csehek is letarolták a falut a következő évszázadban, de csodával határos módon (vagy tán csak igen vastag falai miatt), az 1202 és 1208 között épült apátsági templom remek állapotban vészelte át a sötét középkor által rá zúdított megpróbáltatásokat.

A törökök lerombolták ugyan az apátsági épületet, de a templom elég jó formában maradt ahhoz, hogy két barokk toronnyal kiegészítve ugyan, de eredeti stílusát nagyjából megtartva újítsák fel kétszer is a jezsuiták. Végül a XIX. század közepén jött egy nürnbergi építész, aki kicsit romantikus lélekkel megáldva, de tiszta román stílusban hozta rendbe a templomot, eltüntetve a barokk károkat. Alighanem ekkor kerültek fel a különleges sisakú tornyokra a vízköpők is. Ebben mondjuk akár tévedhetek is, mert Nyugat-Európában a vízköpőket már a XII. században is használták templomokon. Hogy miért kerültek akkoriban elő ezek a pogány múltat idéző szörnyetegek, arra több magyarázat is van. Egyrészt a Gonoszt voltak hivatottak a templom falain kívül tartani riasztó külsejükkel, másrészt a híveket tartották velük a templom falain belül, a végítélettől és a közelgő haláltól való félelem sugallatával.

Árpád-házi királyaink idején nem nagyon voltak még magyar építészek, és alighanem franciákat meg olaszokat hozattak szakérteni az építkezéshez. Így lett a templom külleme csinos francia jellegű, a robosztus, egyszerű belső tér pedig kifejezetten olaszos.

Két látványos bélletes bejárat van, közülük a nyugati főkapu egészen pompázatos.

A templom napközben elvileg nyitva áll, de ha mégsem, akkor az ajtón látható telefonszámot felhívva egy igen kedves és nagy tudású hölgy jelenik meg a helyszínen, aki rendkívül mélyreható idegenvezetést tart az utazóknak. Egy külső áttekintés után ő enged be minket a déli ajtón, hogy feltáruljon szemünk előtt a valóban ájtatos meghunyászkodásra késztető, szigorú és fennséges templombelső.

Az oszlopok eredetiek, a románkori íveket szépen követő boltozat feleannyi idős, és a jezsuitáknak köszönhetjük. Összességében remekül megmaradt az ódon középkori hangulat.

Távozás előtt az idegenvezető hölgy azt ajánlja, hogy vegyünk el egy útravaló szép üzenetet a jobb oldali hajó kis oltára előtt elhelyezett tálkából. Kedves és egyedi gesztus így útjára bocsátani a vendéget.

Pozitív gondolatokkal és élményekkel feltöltve indulhatunk hát tovább Mosonszentmiklós felé. Ebben a másik történelmi faluban született Kormos István, gyerekkori kedvencem, a Vackor nevű mackó főszereplésével kanyarított mesék szerzője. De a lényeg nem ez, hanem egy egyedülálló épületegyüttes, mely a falu katolikus templomából és két ikerkápolnából áll.

A gigantikus templomtorony mérföldekről látszik, így nem nehéz megtalálni a falu közepén. Ezt a látványt megpillantva nem tudtam másra gondolni, mint hogy a 47 méter magasra nőtt büszke anyuka bőszen őrzi jobbján és balján álldogáló csemetéit. De tévedtem, mert az anyukának vélt, 1700-as évek végén épült templom jóval fiatalabb, mint XVI. századi, jobb oldali kápolnája. Közelről nézve ódon falait, látszik is, hogy a Szent Kereszt-kápolna idősebb, mint bal oldali klónja, amit 1929-ben építettek fel úgy, hogy messziről nézve pontosan szimmetrikus képet mutasson a három épület. Ehhez hasonló teret sehol máshol nem találunk az országban. A templom képeit a huszadik században festették helyi művészek, de ebből semmit nem sikerült látnom, mert éppen mise volt, és a hívek még az előteret is megtöltötték.

Innen már csak egy köpésre van Öttevény, ahol a falu északnyugati végén, az egyes főútról a Rózsa utcába letérve találjuk meg a csendes zugban megbúvó Földváry-kastélyt.

A nem túl öreg, szinte már szerény palotát 1872-ben építették fel, állítólag neobarokk stílusban. A főhomlokzat jellege szerintem inkább egy eklektikus városi polgárházra hasonlít, de ennél sokkal hangulatosabb a hátsó oldal, ami tornácával, no meg a mellette lévő két hatalmas fával, a régi amerikai Dél levegőjét varázsolja elénk. Szinte vártam, hogy kilépjenek az ajtón az Elfújta a szél szereplői.

A kastélyban egy viszonylag drága, de igényesnek tűnő szálloda működik, ahol kellemesen vendégszerető a személyzet, mert beengedik a bámészkodókat a parányi, de szépen gondozott parkba.