A tatabányai turul és parkerdő

Melyben az szocialista bányászvárost méltatám vala

Tatabánya a szocialista várostervezés legméretesebb vívmánya. Hetvenezer lakosával ez a legnagyobb olyan városunk, ami a második világháború után a semmiből nőtte ki magát (lásd még: Dunaújváros, Tiszaújváros (Leninváros), Komló, Ózd, Kazincbarcika, Salgótarján). Ennek megfelelően – a hozzácsatolt falvaktól eltekintve – a város nem más, mint panelházak és beton középületek szürke erdeje. Így aztán Tatabánya nem sokat nyújt annak, aki nem a szocialista célépítészet megszállottja. Egyébként hála a sok zöldterületnek, viszonylag élhetőnek tűnik.

A város 1947-ben jött létre négy falu – Tatabánya (a mai Óváros, ami 1903-ban népesült be bányászok által), Alsógalla, Felsőgalla és Bánhida – egyesítésével. Ekkor már ötven éve bányásztak itt szenet, de összesen csak pár ezren lakták a falvakat. A szénbányák és a remek közlekedés miatt idetelepített nehézipar aztán annyi munkást vonzott, hogy a nyolcvanas évekre már nyolcvanezren lakták. Ahogy az ilyen városokban általában, a rendszerváltás után gyors hanyatlás következett, de úgy tűnik, végül sikerült talpra állni belőle, és, ha lehet hinni a statisztikáknak, a Tatabánya által vezetett Komárom-Esztergom megye 2008-ra Győr-Moson-Sopron után a második leggazdagabb megyévé lett.

Ahol nem csúfították el a tájat nyílt színi fejtéssel, ott gyönyörű a környék. A város ugyanis két hegység közé szorult be a Tatai-árokba: délen a Vértes kezd lusta emelkedésbe, északon viszont meredek sziklafallal kezdődik a Gerecse. Itt van az a parkerdő, ahol érdemes hosszú sétát tenni. Egy óriás bronzmadár, egy jókora barlang, sűrű erdő és szép kilátás is várja az erre barangolót.

Így fest a környék a turistautak.hu térképén:

Az magyar nemzet dicsőségit hirdető turulmadár szobrárul

Még mielőtt igazából rákerült volna a térképre, már híres jelképet kapott a város. Aki valaha átszáguldott Tatabányán az M1-esen, az alighanem kiszúrta már az autópálya feletti sziklán épp felszállni készülő óriás bronzmadarat. A dolog úgy esett, hogy 1896-ban, az ország minden spórolt pénzét felemésztő nagyszabású millenniumi ünnepségek mámorában úgy határozott a büszke magyar vezetés, hogy nyolc hatalmas emlékművet kell állítani a dicső nemzeti múltnak. Brassó, Dévény, Munkács és Zimony azért kapott szobrokat, hogy a négy égtáj felé hirdesse – szinte a határokon túlról is láthatóan – a nemzet nagyságát, jelképesen védve azt az ellenségektől. Nyitra, Pannonhalma, (Ó-)Pusztaszer és Bánhida pedig azzal érdemelt ki egy-egy emlékművet, hogy mind nevezetes helyszínei a honfoglalás és államalapítás kori történelemnek.

A határon túlra került emlékműveket még a húszas években lerombolták, de egyet, a munkácsi váron trónoló turult, 2008-ban újjáépítettek (azaz inkább "-tünk" mert a munkácsi vár felújítását nagyrészt a magyar állam szponzorálja). Az itteni, bánhidai turul – társaival ellentétben – nem készült el időben, mert Donáth Gyula szobrászmesternek félbe kellett hagynia a munkát. Elfogyott ugyanis a pénz, de az illetékesek feltalálták magukat, és 1907-re, egy fontos ezeréves évfordulóra időzítve adták át a szobrot. Merthogy a legenda szerint 907-ben épp itt nyertek csatát a magyar hadak Szvatopluk szláv fejedelem seregének ellenében.

A turulmadarat túlságosan is nemzeti jelképnek ítélő Rákosi-rendszer előbb le akarta bontani a szobrot, majd végül lusta volt felmászni oda, és békén hagyta, hátha elrozsdál csendesen. Mivel évtizedeken át nem jutott neki semmilyen eszmei becs vagy fizikai védelem, a rendszerváltás idejére már kezdett darabokra hullani a madár. Mert fémtolvajok már akkor is voltak. 1992-ben aztán oly alapossággal újították fel az emlékművet, hogy a mai, kifogástalan állapotú szobor inkább már csak hű másolata az eredetinek.



Egy madárvilágban és magyar történelemben járatos barátom szerint szinte minden turulszobor hibás, mert sólyom helyett sasfejük van. Őszerinte a turul kerecsensólyom, bár a wikipédia-cikk azt írja, hogy akár sas vagy keselyű is lehet. Ettől eltekintve a szobrot hibátlannak gondolom. Repülni készülve kitárt szárnyainak fesztávja 15 méter, feje búbján kis utánzata pihen a magyar koronának, karjaiban pedig egy jókora kardot markolászik. Ha ilyen méretű szoborról van szó, akkor inkább a kommunista monstrumokhoz szokott a szemem, amikre én már csak a budatétényi szoborparkból emlékszem. Nem csoda hát, hogy meglepett a turul finom kidolgozása. Minden tolla rendben van, és a nyaka is úgy hajlik, ahogy kell. Szintén a turul-specialista Donáth Gyula készítette egyébként a budavári sikló felső állomásánál felállított hatméteres madarat is.

A 303 méter magas Kő-hegyen pózoló turulmadár a városból vagy egy nem túl hosszú, ellenben embert próbáló, 420 lépcsőfokkal megterhelt gyalogúton érhető el, vagy jó nagy kerülővel, egy kényelmes, aszfaltozott országúton. Busz nem visz fel, szóval vagy lépcsőzünk, vagy autózunk. A gyalogutat a vasútállomásnál kezdődő Álmos vezér utcán lehet megközelíteni, és végig piros sáv jelzés mutatja az irányt. Aki kocsival érkezik, a szobortól pár méterre lévő nagy parkolóban (N47°35'17", E18°24'33") mindig talál helyet. Itt tűzrakóhely és egy rakás asztal meg pad is szolgálja a lustálkodó turisták kényelmét. A '92-es felújítás után még a közvilágítást is felhozták, így éjszakai fényben is meg lehet csodálni a bronzszárnyast.

Az közeli Szelim-barlangrul, melyben már az majomember is menedékre lelt

Ha a madár farát nézzük, jobb oldalon két ösvény kezdődik. Az egyik keskeny és göcsörtös, a másik tágas és egyenes. Az előbbi vadregényes erdőben tekereg, az utóbbi pedig azért érdekes, mert a közelben bányászott hatalmas kőzetmintákat lehet nézegetni közben tanösvényes módon gránittól mészkőig. Mindkettő nagyjából vízszintesen halad, és ugyanoda vezet: a szobortól 300 méterre lévő Szelim-barlanghoz.

Felülről először egy elkerített árokra lehet felfigyelni, amiről közelebb merészkedve kiderül, hogy az valójában egy hatalmas lyuk. Ez pár millió évvel ezelőtt még csak egy mélyedés lehetett a mészkőfennsíkon, amiben gyűlni kezdett a víz. Mire az első ősember megjelent a környéken, már egy 45 méter hosszú és 14 méter magas barlangot talált. Könnyen lehet, hogy az itt lelt, kétszázezer évesre becsült csontok a legrégebbi embermaradványok a mai Magyarország területén. Utoljára a tatárjárás idején voltak itt állandó lakosok, akik a mongol hadaktól próbáltak elbújni a barlangba.

A csontokból persze már semmi nincs az eredeti helyén, de így is érdemes leereszkedni a lépcsőn a barlang szűk bejáratához (fent a bal oldali képen). A bejáraton kívül még négy lyukon jön be a fény. A mindig nyálkás mészkövön zuzmók nőnek, fényezve és színesre festve a falakat.

Az félelmetes bányatoronyrul, mely memetóként s kilátóként szolgál

Bár a turultól és a barlangtól is kínálkozik némi kilátás a Tatabányának megágyazó völgyre, messze nincs olyan jó panoráma e helyekről, mint a kicsit távolabb lévő Ranzinger Vince kilátóból. A barlangtól abban az irányban, amerre eddig is haladtunk, tovább kígyózik egy jelzetlen ösvény a hegyoldal tetején. Csak arra kell figyelni, hogy sehol ne induljunk el lefelé a hegyoldalon, és akkor nem lehet eltévedni, nagyjából nyolcszáz méter után a kilátóhoz jutunk. Igen mutatós errefelé a főként girbegurba tölgyfák alkotta erdő. A turul melletti parkolóból indulva viszont egy unalmas ám kényelmes, kavicsos, piros háromszöggel jelzett sétaúton is el lehet jutni a toronyig.

1978 februárjában huszonhat tatabányai szénbányász élete veszett oda egy súlytólég-robbanásban. Az ő emlékükre 1980-ban egy sima márványtábla helyett nagyon bölcsen inkább kilátót emeltek a 366 méter magas Csúcsos-hegyen, méghozzá egy a tragédia miatt a forgalomból kivont aknatorony felállításával. A harminc méteres építmény eredetileg a kas fel- és leengedésére szolgált. (A kas egy ketrec-szerű szerekezet, amiben a bányászokat fel- és leengedik a föld alatti járatokba.)

A kilátót 2008-ban felújították. (Ekkor nevezték el Ranzinger Vincéről, aki egy feltaláló vénával megáldott bányamérnök-bányaigazgató volt, és az előző századfordulótól haláláig, 1933-ig munkálkodott a magyar bányászat felemelésén.) Az újnak látszó aknatorony most bárki számára nyitva áll, és 156 félelmetes lépcsőfok vezet fel a tetejére. Fent a remek kilátás mellett a bányászokat felhúzó kötelet tartó óriáskerekeket is megcsodálhatjuk.

A legfelső emelet rácsain át észak felé a Tatai-árokban Tatán túl ellátni egészen Komáromig, mellette a Gerecse változatos púpjai látszanak, Tatabánya panelrengetege mögött pedig a Vértes kéklik.

Várgesztes és Vitányvár

Ha egy hegység már a nevét is egy csata után kapta (Anonymus szerint itt dobálta el 1051-ben a menekülő német sereg a vértjeit), akkor illendő beszélni a harcokat megélt várairól. Jöjjön hát a Vértesben megmaradt középkori várromok közül – Csókakő mögött – a második és harmadik legérdekesebb. Azt még nem döntöttem el, hogy melyik vár kapja az ezüstöt, és melyik a bronzot, mert Várgesztes ugyan népszerű, ráadásul enni, aludni és kilátni is lehet benne, de unalmas téglatest alakú. Az egykori Vitányvárból jóval kevesebb áll ma, azonban a maradék az látványosan várformájú, ráadásul egy sziklaszirtet ural. Míg Várgesztes akár babakocsival is megközelíthető, Vitányvárért mindenképp meg kell dolgozni.

Akinek egy egész napja van rá, és nem fél egy kis erdei gyaloglástól, egy útvonalra is felfűzheti a két várat. Így tettünk mi is, mikor leszálltunk a vonatról a Tatabánya alatti Szárliget állomásán.

Szárligettől Várgesztesig végig az országos kéktúra útvonalát követhetjük, nagyjából 16 kilométeren át. A falu déli végén a turistajelzés jobbra elhagyja az utcát, és a kék festék hosszan eltűnik, de menjünk csak tovább bátran, egyenesen át a szántón. Ezen az unalmasabb terepen is van mit nézni, mert minden irányban dombok veszik körül az embert: északon és keleten a Gerecse, délen és nyugaton a Vértes magasodik.

A turistajelzések ott kezdenek el ismét sűrűsödni, ahol keresztezni kell az 1-es utat. Elég rémisztő a hely, mert a száguldó autók alig látszanak egy nyúlánk kanyar miatt, szóval csak óvatosan! A túloldalon balra parkoló, jobbra étterem (Birka Csárda) – autóval itt érdemes lehorgonyozni (N 47°30'52'', E 18°28'36''). Irány egyenesen tovább, ahol egy pici erdő, majd balra kőkerítés következik. Ez itt egy osztrák illető magánosított halász-vadász területe, tóval és kerttel. Érdemes bekukkolni a kerítés kevés lyukjának egyikén.

Nem sokkal később egy jobbkanyar következik, majd egy magánterület tábla, ahová a jelzett úton nyugodtan be lehet sétálni. Elhagyott telek ez, a gazdáját láthatóan nem érdekli a sorsa. Innen már látszik az a völgy, ahol végre hosszú időre beléphetünk a Vértes sötét vadonjába. A hegység azonnal a legszebb arcát mutatja: a Mária-szakadékba érkezünk.

Néha patak is folyik erre, vízesései is vannak, de általában teljesen száraz a völgy. A szakadék közepén egy kisebb sziklafalat is megmászhatunk, egyébként meg remek dolog a termetes bükkfák árnyas hűsében sétálni a puha avaron.

Már a Mária-szakadék is megmutatja a Vértes saját egyéniségét: a hegység nagyjából 400 méter magas teteje meglepően sík, amit mindenféle szabályos minta nélkül törnek meg mély és meredek szakadékok. A kék jelzés váltakozva halad a fennsíkon és a völgyekben. Az egyre csendesebb, és ma már teljesen lakatlan erdő nem alkotott mindig ilyen összefüggő vadont, merthogy a középkortól kezdve egészen az 1930-as évekig több kisebb falu is állt a fennsíkokon. Ilyen volt Körtvélyespuszta is, melynek rég elhagyott temetője németes sírköveivel kísérteties hangulatot teremt a felhőket karcoló bükkfák szigorúan elegáns serege alatt.

Néhány meredekebb lejtő és emelkedő, na meg jó sok fennsíkon gyaloglás után, a fák között felsejlenek Vitányvár romjai. Ehhez egy kicsit le kell térni a kéktúra útvonaláról a kék L jelzésen. A magyar szokás szerint a tatárjárás után épült várat a Csák nemzetség birtokolta, és fénykorában 35 falut uraltak innen. A törökök 1543-ban bevették, de sok hasznát nem látták, mert alig hagytak itt katonákat a védelmére. 1597-ben egy magyar sereg vissza is foglalta, de a jelek szerint nekik sem volt túl sok kedvük várat védeni, ugyanis alig egy évvel később fel is robbantották, nehogy már újra felmásszanak ide az oszmánok. A feleslegessé váló falaknak aztán Vértessomló lakói látták hasznát, mivel ők görgették le a kövek nagy részét építőanyag gyanánt.

A belső lakótorony három ablakának is megvan még a helye, és a legmagasabb ponton 15 méter magas a maradvány fala. A romok mögött remek kilátóhelyen lehet üldögélni, ahonnan Környe mögött a Tatai-árok síkja vész a ködbe. Akár Komáromig is el lehet innen látni, persze csak ha tiszta a levegő.

A vitányvári nézelődés után még sokáig hasonlóan szép erdőben vezet a kéktúra ösvénye, völgybe le, hegyre fel, majd megint le. Jól eshet szusszanni egyet a két vár között félúton lévő Mátyás-pihenőnél, ha éppen nincs tele törvényt sértően beautókázó városi hangoskodókkal (ami eleve bunkóság, de szerencsére hatalmas bírság is jár érte, nem is értem, miért kockáztatnak annyian). Egy kulcsosház mellett van itt forrás, tűzrakó hely és eső elől is menedéket adó padok.

Az utolsó nagyobb emelkedő következik ezután, majd kissé csúfabb lesz a táj, legalábbis az eddigiekhez képest. Hol széles, sáros erdészeti úton vezet a jelzés, hol sűrű bozótban. Nem sokkal Várgesztes előtt megint kellemesebb, öregebb erdő kezdődik. Itt érdemes figyelni a bal oldalra elágazó kék háromszög jelzést, ami egy igen meredek, de cserébe rövid emelkedővel vezet fel a Zsigmond-kő sziklás tetejére.

Ez az útvonal legszebb kilátóhelye, ahonnan balra Várgesztes látszik, felette a várral, mögötte a Vértes déli felének hegyeivel. Jobbra a szintén Várgeszteshez tartozó Villapark cserepei piroslanak a völgyben. E híres szálláshelyen közepes áron jókora villákat lehet kivenni, különösen kellemes környezetben.

A kék úton nincs már messze a falu, amin a várba tartva teljesen keresztül kell sétálni. A kéktúra megközelíti a várhegyet, de nem kúszik fel oda. Az erődítmény meghódítására két útvonal kínálja magát. A hegy nyugati gerincén toronyirányt vezet fel egy kalandos, jelzés nélküli ösvény. A kék L-lel jelölt macskakövezett út pedig dél felöl teljesen megkerüli a várat. Ez is meredek, de azért egyszerűbb.

A gesztesi vár annyira ép, hogy jókora turistaszálló, étterem és kilátó is van benne, ráadásul mindez egész évben nyitva van. Ezt is a tatárok rombolása ihlette, és 1330 körül már biztosan állt. Bár leginkább vadászkastélnyak használták, mégis a Vértes legerősebb váraként emlegették a gesztesit. Ettől még elég könnyen bevették a törökök, akik 1590 körül meg is erősítették a falakat. A kiűzésük után egy darabig az aktuális tulajdonosok többé-kevésbé karban is tartották az épületet, de 1733-ban az Esterházy család valamilyen megfontolásból kiadta az engedélyt a kövek elhordásához (köszönte szépen a majki remeteség). Műemlékileg 1961 és 63 között hozták rendbe a várat, azóta működik benne a turistaszálló.

A várfalak szabálytalan alakúak voltak, és egy téglatest alakú, 52 x 18 méteres belső várat védtek. A külső erődítményekből alig maradt valami, de a lakórész két szintjét sikerült megmenteni. A tetőre vezető ajtó kulcsát az étteremben lehet elkérni egy jelképes belépti díj ellenében. Szép a kilátás a falura és a várhegyet három irányból körbevevő fennsíkra. Az étkezdében érdemes megvacsorázni, mert kifejezetten remek a sertéspörkölt nokedlivel. A vécé már kevésbé kellemes, így evés közben nem ajánlott betérni oda...

Bábolna

A Kisalföldön barangolni nagytestvéréhez képest változatos tevékenység. Győr és Tata között például egy vékony sávban alacsony dombság kígyózik, 20-40 méterrel kiemelkedve a lapályból. Eme dombocskák alatt bújik meg Bábolna fiatal városa, ragyogóan karbantartott, tarka erdőfoltos szántóföldek ölelésében. 1958-ban pusztából falu, '71-ben faluból nagyközség lett Bábolna, majd 2003-ban várossá avatták. Szép karrier ez ilyen rövid idő alatt, amit a híres állami mintagazdaságnak köszönhet.

A mostanság sajnos kihalásközeli állapotban nyűglődő állami gazdaság nem szocialista találmány, hanem egy kivételesen patinás intézmény. A történet ott kezdődött, hogy 1789-ben a bécsi udvar egy kisebb vagyonért megvette a Szapáry család itteni birtokait, hogy a Bécsbe szállított ökröknek pihenőhelye, és a már akkor is nagyra tartott mezőhegyesi lovaknak fióktenyészete legyen Bábolnán. Épp félúton vagyunk ugyanis Buda és Bécs között, a régi országút mentén. Az állami mintagazdaság legszebb virágkora a hatvanas években volt, ekkor rövid idő alatt megduplázódott a lakosság, és elérte a mai majd' négyezer főt. Az elmúlt 6 évben viszont sűrűn váltották egymást az állami gazdaság privatizációján, csődjén és eladhatatlanságán csámcsogó hírek. A legértékesebb darab, a legendás ménesbirtok talán megmenekül, de sok adóforintba fog az is kerülni.

A baljós hírek ismeretében le a kalappal a helybéliek előtt, mert Bábolna ma is nagyon szép város. Zsenge kora miatt persze nem történelmi városképével emelkedik ki, hanem mai lakóinak gondos kezei által. Mintagazdasághoz mintatelepülés dukál, van is sok fa, sok virág, és sok tiszta udvar, rendes ház. Mind közül a legszebb a 300 éves Szapáry-kastély köré épült lovaskomplexum. A kastélyt az 1700-as évek legelején építtette magának a Szapáry család, és már állami tulajdonban volt, amikor Napóleon seregei méregből felgyújtották, mivel a kolosszális értékű lovakat még időben elmeníkették előlük innen. 1810-ben aztán felújították az épületet, és ekkor lett olyan, amilyennek ma is láthatjuk.

A nagyon jó állapotú főépületben irodák vannak, a hatalmas zárt udvar pedig a Nemzeti Ménesbirtok központja. A kastély és az istállókat rejtő melléképületek teljesen egybeépültek, és a köztük lévő ragyogóan gondozott park egy rakat érdekességet rejt. Kezdjük azzal, hogy itt nem lovasszobor van, hanem lószobor.

A kővé vált paripa neve Shagya. Keleti hangzása nem véletlen, hiszen az itteni lovak ereiben arab vér csorog. Annak emlékére áll ő itt, hogy egy igencsak hűséges természetű négylábú állítólag a Napóleon ellen elvesztetett győri csatából egymaga talált haza Bábolnára, elsőként adva hírét a nem éppen meglepő csatavesztésnek.

Errefelé minden a lovakról szól, és ezt nem csak azért mondom, mert jellegzetes szagok terjengenek a levegőben és ajánlott mindig a lábunk elé nézni, hanem a bokáig érő lánckerítés tartóoszlopai végett is...

Na persze megvannak maguk a lovak is, akik egyik gondozójuk szerint primadonna természetűek, így szívesen veszik, ha bekukkantunk hozzájuk. Legalább százötven éves istállókban lustálkodnak és falatoznak márványból készült etetőikből az arisztokrata állatok, folyton ügyelve arra, hogy lehetőleg farukat mutassák a kíváncsi tekintetek felé. A lovak többségének neve, életkora és származása megszemlélhető a mellettük lévő táblákon.

Az udvar kastélyépület felőli végén van a park legöregebb fája, egy idén kereken 300 éves akácfa, ami az itteniek szerint a legidősebb példány egész Közép-Európában. Kerülete több, mint 12 méter.

Az udvar legértékesebb épülete a középen álló, 44 méter hosszú fedett lovarda, amit az 1810-es felújításkor alkottak oda. Kívülről inkább színháznak látszik, és a Habsburgok nagyzoló stílusát leginkább a csillárokon érhetjük tetten...

Sokkal újabb, de hasonlóan látványos építmény a középkori bástyákat idéző, de valójában csak az 1930-as években készült Hősök Kapuja. Eredetileg a negyvennyolvcas szabadságharc hősei előtt tisztelegtek vele, de azóta a két világháború bábolnai áldozatainak nevét is falaiba véste az utókor emlékezete.

Egy viszonylag olcsón szállást kínáló fogadóépület és egy kis kocsimúzeum is helyet talált még magának a ménesudvarban, ahová egy nagyon alacsony belépődíj ellenében léphetünk be, ha dörömbölünk egy nagyot a városközpontban található Mészáros utca felőli kapun. Aki nálam komolyabban érdeklődik a lovászat komoly tudománya iránt, akár beszélgethet is egy nagyot az alkalmazottakkal, mert nagyon kedvesek a vendégekhez.

A Mészáros utca túloldalán van a régi kaszinó ragyogóan felújított, szintén sárga barokkosan cifra épülete. Ebben az Ötösfogat nevű éttermet és kávéházat próbálhatja ki az utazó, és meg lehet nézni a lovasmúzeumot is.

Érdemes megkeresni a bábolnai arborétumot is. Ehhez a Mészáros utcán kell kb. 150 métert Nagyigmánd felé haladni, aztán a Csikótelepi utcán balra fordulva, újabb 200 méter megtétele után érkezünk meg a bejárathoz. A nem túl nagy parkot a sok növény mellett egy tó és egy Magyarországon élő állatokat bemutató kis állatpark teszi változatossá. Persze a lovak elől itt sincs menekvés: az arborétumban 54 híres hátasnak állítottak kopjafás vagy márványtáblás síremlékét.