Csongrád egy olyan kivételes város, ahol a főutcán az autók zaját elnyomja a madarak csicsergése, a látványt pedig mindenütt fák uralják. Ehhez jön még két folyó megannyi élő és holt ága, meg egy több száz éves halászfalu, amit Belvárosnak hívnak...
Azt regélik, hogy a hont foglaló magyarok kiváló fekvésű településre akadtak a Tisza és a Körös összefolyásának szegletében. A lakosokat vagy lekaszabolták vagy magukba olvasztották, és Ond vezér népe telepedett meg a vidéken. Állítólag a vezér Ete nevű fia földvárat építtetett, ami az itteni talaj színe miatt feketére sikerült, és ebből lett a szláv cserni (fekete) és grád (vár) szavak összeolvadásával Csongrád a város neve.
Az viszont már bizonyos, hogy mindjárt az államalapításkor Csongrád lett a róla elnevezett vármegye székhelye. E címet azonban elég hamar elveszítette a város, amikor 1241-ben a tatárok szinte teljesen elpusztították. IV. Béla király jobbnak látta átköltöztetni az ispánságot a mongol hordákat viszonylag épen átvészelő Szegedre, és bár a megyeszékhelyi rang sokat vándorolt a következő századokban, sosem szállt vissza Csongrádra. Ettől még a város sokat fejlődött a maga módján, de mindig kisváros maradt, megbújva a nagyobbra nőtt Szentes árnyékában. Most tizenhétezren lakják.
Az igazi belváros egyetlen, végtelen platánsorral szegélyezett főutcából áll, aminek Fő utca a neve. Ezen sorakoznak a látnivalók. Ha Kiskunfélegyháza felől érkezünk, nincs más teendő, mint egyenesen menni, egészen addig, amíg az első panelsor után, a jobb oldalon fel nem tűnik a csupazöld Dózsa György tér. Itt a házak még nem érdekesek, de a téren feltűnik a sok megnézésre érdemes köztéri szobor közül az első, az 1992-ben állított második világháborús emlékmű. Körülötte, az arborétumosan változatos lombok között, folyton-folyvást énekelnek a madarak.
A park után a bal oldalon már sárgállani kezd a művelődési központ nagy és mutatós épülete, ahol száz éve még a Magyar Király Szálloda fénylett. Ebben van ma a Tourinform iroda, persze csak hétköznap, de akkor meg minek. Ugyanezen a sarkon a park előtti háztömb utolsó tagja a bíróság épülete, aminek a bejárata szerintem nagyon jól sikerült.
Ezután mindjárt a város legnagyobb parkja, a Szentháromság tér következik. Először a szellemes ötvenhatos emlékmű tűnik fel, aminek az a különlegessége, hogy a szabadság angyala eldobált, fémből faragott újságlapok felett szomorkodik. Még egy modern szobor van a tér hátsó sarkán, ami egy hegedűs lányt ábrázol a híres ének-zenei általános iskola előtt, ami egy száztíz éves, szerényen szecessziós épületben működik. Itt indítottak először az országban hangszeres-énekes-zenei általános iskolai tagozatot.
A tér közepén díszhelyet kapott az 1869-ből való, mívesen kifaragott szentháromság-szobor; a túlső, Fő utcai sarkon pedig az első világháborús emlékmű áll, ami itt nem a harci dicsőséget vagy a hősiességet, hanem a gyászt ábrázolja hatásosan. Sem ez, sem a város mai nyugodt arca nem lehet véletlen: mintha a csongrádiak mindig is a békességre törekedtek volna. A város címere is a lehető legbékésebb: galamb, rózsa és szív van rajta.
A viszonylag kicsi épületben mintha egy mini nemzeti múzeumot rendeztek volna be. Mindig van egy időszakos kiállítás is (most épp a második világháborúról), és ahogyan az lenni szokott, bemutatják a város történetét, meg a hagyományos mesterségeket és régi életmódot is. Néhány dolgot kiállítottak a XI. században alapított (és azóta szinte nyomtalanul eltűnt), szomszédos Ellés monostor ásatásakor előkerült 3200 leletből is, de szerintem nem eleget. Amiért viszont igazán érdemes betérni ide, az a bronzkortól a titokzatos avarokig terjedő időszak sok kincse. Mind közül szerintem annak a párnak a csontváza a legérdekesebb, akiket időszámításunk szerint 800 körül egymás felé fordított arccal, szinte ölelkezve temettek el, elnyerve az avar Rómeó és Júlia becenevet.
Mindjárt a múzeum mellett áll a város nagytemploma, ami az 1760-as években épült, nagyon-nagyon barokk stílusban. Kívülről egyszerűnek látszik az épület, de belépve kiderül, hogy mennyire nem spóroltak a kézművességgel és az ecsettel, amikor kidekorálták a templomot. Szép az orgona, aprólékosan kidolgozott a különleges szószék, monumentálisak a mindent befedő freskók, a márványoszlopos oltárról pedig egy Tiziano-festmény másolata tekint le ránk ünnepélyesen.
A templom napközben sokszor nyitva van, de ha mégis zárva lenne, érdemes felhívni a 63/475-027-es számot, mert szívesen megmutatják. A templom előtt épp most végzik az utolsó simításokat az új díszburkolaton és szökőkúton. Utóbbi a templommal szemben álló városháza előterét ékesíti. Az önkormányzat épülete a legifjabb régi ház a városban: a harmincas évekből való, és ékes példája annak, hogy mi volt az átmenet a díszes szecesszió és a csupasz modern építészet között.
Nem véletlenül emlegettem ám a szecessziót. A főteret a Fő utca végeztével a Batsányi János Gimnázium színesen hímzett palotája zárja le. Az 1914-ből való romantikusan dekorált épületet egy Ybl tervezte, de a Vendégváró értesülésével ellentétben nem az akkor már rég halott Miklós, hanem az ünokaöccse, Lajos.
Bármelyik oldalról kerüljük meg az iskolát, egyenesen tovább haladva 900 méter után érjük el az ősi város kapuját. Itt áll a török mecset alapjaira épített Szent Rókus templom, ami állítólag belülről inkább érdekes, mint kívülről, de nem tudom, hogy a vasárnapi misét leszámítva mikor lehet bejutni oda. A 63/475-027-es telefonszám akár itt is működhet. De a lényeg nem ez, hanem ami az Öregvár utcán a templom mögött 400 méterre kezdődik. Merthogy szépen szaporodni kezdenek a vén parasztházak.
Egy-egy régi porta már korán jelzi, hogy jó felé járunk, de az igazi Belvárost (vagy ahogy másképp mondják: Belsővárost) az Öregvár és a Gyökér utca sarkán érjük el. Nem tudom, hogy ha egy csongrádi meghallja azt, hogy "belváros", akkor erre az eldugott zugra gondol-e, vagy a mai belvárosra. Azért nevezik így e félreeső helyet, mert itt állt régen a földvár, és itt épültek köré az első házak. A folyókanyarulatok miatt viszont csak egy irányba tudott terjszkedni a város, így saját régi magja lassan a peremére került. Épp ez a szerencséje neki, mert így mindenki lusta volt lebontani.
A csongrádi Belsőváros az egész Alföld legnagyobb népi lakóház-együttese. És nem is mesterségesen gyűjtötték össze a házakat, mint egy skanzenben, hanem pont ide szánták őket, és vagy harminc öreg épület ma is áll. Még Hollókőhöz vagy Magyarpolányhoz képest is különleges ez a hely, mert sokkal régebbiek a házak. Némelyik az 1700-as évekből való, de az utcaszerkezet és az alapok még ennél is öregebbek. Az Ék utca, a Gyökér utca, a Kígyó utca és a Baross Gábor rakpart is rejt néhány szép házat, de az Öregvár utca vége az, ahol megszakítás nélküli utcaképben lehet gyönyörködni.
A házak többségének eredetileg nem volt ablaka az utca felé. Így próbáltak a békeszerető csongrádiak a háborúk és fosztogatók elől bezárkózni.
A hely varázsának kimondottan jót tesz, hogy senki sem ismeri. Sok házban éppen azoknak a családoknak a leszármazottai élnek most is, akik tucatnyi generációval ezelőtt felépítették az otthonukat. Egy-két épületből talán kulcsosházat csináltak, de nyomuk sincs az osztrák vagy holland befektetőknek. Kétszer jártam már erre, és nem láttam senki mást, aki barangolni jött volna. A házak körül szorgoskodó lakók jól meg is bámultak, mint idegent, épp ahogy az annak rendje és módja szerint egy faluban szokásos vagyon. Az Öregvár és a Gyökér utca sarkán valamikor múzeumház működött, de az ablakba tett felirat szerint "a nyitva tartás bizonytalan ideig szünetel". Mintha egy időre feladta volna a város, hogy bármit is kezdjen a legnagyobb kincsével.
Csongrádon a huszadik század óta a városszéli Belsőváros túloldalán is van élet. Legalábbis nyáron. A város mellett folyik ugyanis össze a Tisza és a Körös, látványos díszletet nyújtva egy jókora folyóparti üdülőövezetnek. Az alacsony nyári vízállásnál kellemes, homokos part alakul ki, telis-tele strandolókkal. A parkos Körös-toroknak a magyar vízparti üdülőhelyeken megszokott bájosan lepukkant, amolyan nyolcvanas évek béli hangulata van. A szokásos, cölöpös nyaralók között hihetetlen magasságú jegenyefasor áll délcegen, a két folyó találkozása pedig tényleg jól mutat.
