Balassagyarmat

Az jó palócok városának méltatása annak dicső múltja jogán

Mielőtt tévé költözött minden magyar nappaliba – egy csapásra parányivá téve a világot és egyformává az egész országot – Balassagyarmat egy különc nép fővárosa volt. A Nógrád megyében elterülő Palócföld nagyrészt magyar, kisrészt szlovák kultúrája sokáig saját birodalmat alkotott a hegyek által körbevett völgyekben. Elszigeteltsége okán kevéssé érdeklődött iránta a külvilág, ügyet sem vetvén rájuk, nem nagyon befolyásolván az ott folyó dolgokat.

Nógrád megyét járva egyre csak úgy tapasztalom, hogy ha valami megmaradt a "jó palócok" vonásaiból, akkor az mindenképpen a békét és tisztaságot kedvelő természet, meg a páratlan vendégszeretet. Ez igaz a legnagyobb palóc városban, a régi megyeszékhelyen is.

Néhány rézkori család és a rómaiakkal kereskedő kvád nép után a honfoglaló gyarmat törzs telepedhetett le a közelben. Rajtuk kívül a 15. században a környék legnagyobb birtokosainak, a Balassáknak a nevét is megörökölte a fiatal mezőváros, ami egy tatárjárás után épült kis vár köré települt, és az Ipoly fontos átkelőhelyének védelme volt a feladata. Hiába az északi fekvés, a törökök töbször is eljutottak idáig, és legalább kétszer felgyújtották a várat és vele a várost. A teljes pusztulás után csak az 1600-as évek végén kezdett újra benépesülni a vidék, viszont szélsebesen. Főleg kereskedők, köztük szerbek, németek, zsidók költöztek Balassagyarmatra, hála annak, hogy több út is keresztezte itt egymást.

Se előtte, se azóta nem jutott olyan rangos szerep a városnak, mint az 1800-as években. Ekkor több mint hétezren lakták, és az egyébként nem túl népes és nem túl fontos Nógrád vármegye székhelye volt. Az nem meglepő, hogy Petőfi is megfordult erre (hol nem járt, kérdem én), de a város arra is büszke lehet, hogy Madách Imre majd Miszáth Kálmán is a megyeházán dolgozott.

Civitas Fortissima - az bátraknak városa


Balassagyarmat mindig is afféle kapuja volt a folyókon s hegyeken túl fekvő Felvidéknek. Ez a képzeletbeli szerep az első világháború végén vált kézzel fogható és szomorú valósággá. A cseh csapatok 1918 végén az Ipolyon átkelve bevonultak a városba, s pozícióikat védve innen remélték a békeszerződés rájuk nézve kedvező eredményét. A város lakói azonban – a frontról hazatért, fáradt de még lelkes katonák vezetésével – 1919 januárjában kiverték a cseheket az Ipolyon túlra. E hőstettért cserébe, előbb a szóbeszédben, aztán az országgyűlés által is hitelesítve, a város megkapta a civitas fortissima, azaz legbátrabb város kitüntetést. Egy modern, sárkánnyal viaskodó istennőt ábrázoló szobor is tanúsítja ezt a megyeháza előtti terecskén.

Miután a város a magyar-csehszlovák határra került, szép lassan elveszítette a fényét, majd 1950-ben, Salgótarján ipari központtá emelésével, elvették tőle a megyeszékhelyi rangot is. Alig települt ide ipar, és alig épültek lakótelepek. Ennek köszönhető, hogy még ma is szokatlanul nagy területet foglalnak el a belváros környékén a régi épületek. Már szinte meg is feledkeztek Balassagyarmatról, mikor 1973-ban hirtelen minden híradás a nevével kezdőtött. Egy a magyar történelemben azóta is páratlan fegyveres középiskolai túszdráma révén a népnyelv jó ideig Balassadallasz vagy Dallasszagyarmat néven illette a várost. (Nyilván azt gondolták akkor a texasi olajvárosról, hogy az még mindig maga a vadnyugat, ahol naponta lőnek.) Nem is mesélem el a történetet, mert aki már élt akkor, az úgyis emlékszik, aki meg nem, az egy összefoglaló helyett inkább olvassa el ezt az írást. Nem rövid, de érdemes!

Megyeházákrul s más hivatali épületekrül

Barangoló-szemmel nézve a város legnagyobb baja, hogy a főutca és a főtér egyben főútvonal is. A Szlovákiába tartó kamionforgalmat ugyan elterelték, de a Szécsény és Salgótarján felé vezető 22-es út végigmegy a belvároson. Pedig a Rákóczi fejedelem út (és a rajta lévő Civitas Fortissima, régebben Köztársaság tér) klasszicista középületei és kis szecessziós palotái mind sétálóutca után kiáltanak, hogy a nézelődő gondtalanul elmerenghessen a homlokzatokon a buszok és teherautók között való rémült ugrándozás helyett.

Balassagyarmat legjobb állapotú belvárosi épülete a városháza, ami bár barokknak néz ki, nem is olyan öreg: 1914-re épült fel. A város hatalmas címere alatt a civitas fortissima felirat díszeleg, az épület bal oldalán pedig a cseheket kihajtó hősökre emlékező táblát helyeztek el. A tábla szövege némi idegenellenességről és haragról is tanúskodik, és remélem, ha ma tennék ki, mást írnának rá. A két háború közötti hangulatban azonban ez volt indokolt...

A szerény városháza mellett terpeszkedik a túlméretesnek tetsző vármegyeháza, melyet 1835-ben adtak át. Sajnos hétvége lévén zárva találtam a kaput, pedig állítólag érdemes megnézni a dísztermét. Az udvarán van az ország legrégebben működő börtöne, egy kerek alaprajzú főépülettel, amit 1845 óta használnak e célra. A jobb oldalon nyíló mellékutcából látszik csak egy kicsi a börtönből (magas kerítés mögött, hátulról), és nem jöttem rá, hogyan lehetne jobban megközelíteni. Az épület utcafronti részében viszont iskola működik. Elképzeltem, ahogy a tanárok a kezelhetetlen diákokat azzal fenyegetik, hogy "ha nem hagyod abba, hátramész az udvarba". Régen persze ez nem volt különleges: az országban majd' minden börtön a vármegyeházak mögött kapott helyet.

A díszes középső homlokzaton számos tábla állít emléket a megyeházához kötődő számos neves történelmi szereplőnek. Közülük Madách szobrot is kapott az épülettől balra található kis parkban. A parkon túl pedig a város legmagasabb középülete áll, a régi törvényszék, ahol furcsa módon még ma is a megyei bíróság és ügyészség működik. Ez az egy intézmény valahogy itt ragadt, és sosem vitték Salgótarjánba

Az jó palócoknak kiváló múzeumjárul

Ha a megyeszékhely nem is, de a megye kultúrája itt maradt: a főutcán és közelében egy rakás múzeum és kiállítóhely várja a látogatókat. Helytörténeti múzeum, képtár és Pannónia motorok múzeuma is van, szóval aki keres, talál valami ízlésének megfelelőt. Érdemes megnézni a Vendégváró listáját. Itt felsorolják a többi régi középületet és a templokat is.

Mi viszont most menjünk tovább a Palóc ligetbe. A főút bírósággal átellenes oldalán nyílik egy kis utca, az vezet oda. A liget százéves fái között bújik meg a Palóc Múzeum különleges épülete.

A egyedi, historizáló stílusú múzeum minden oldalról másként fest. 1915-re épült fel, Wälder Gyula tervei alapján. A múzeum keddtől szombatig egész évben nyitva van, és májustól októberig vasárnap is. Az év nyári felében ráadásként meg lehet nézni az épület mögött felállított kis skanzent, ami egy módos palóc paraszt portát mutat be.

Az állandó kiállítás a "Bölcsőtől a sírig" nevet viseli, és az biztos, hogy az ország legjobb néprajzi kiálításai között van. Nagyszerű és egyszerű ötlet az ember életútja szerint bemutatni a régi palóc világból megmaradt tárgyakat: a gyerekek játékai után jön a tanterem, majd az esküvő, a dolgos hétköznapok és az öregkor. Sajnos az élet természetéből adódóan szomorúan, a temetéssel és a gyásszal ér véget a kiállítás.

Hiába az érdekes gyűjtemény, hagyományos múzeumba járni nem divat, és Balassagyarmatra kirándulni még kevésbé az. Egy napsütéses tavaszi szombat délután én voltam az egyetlen vendég, és ilyenkor a több poszton álldogáló teremőrök helyett egyszemélyzetes követő mozgással oldják meg a tárlatmegtekintő polgár felügyeletét. Hiába volt kedves az engem kísérő lány, zavaros élmény volt egyedül álldogálni a kiállított tárgyak előtt úgy, hogy szótlanul, árnyékként követett. Gondolom neki is, nem csak nekem. Persze magára vessen az a bolond, aki egymagában vetemedik múzeumba menni.

Végezetül Nyírjesnek tavárul s fenyvesérül

Miután megfáradt a vándor a város zajában, feltétlenül keresse fel a Nyírjes nevű pihenőhelyet. A központtól négy és fél kilométert kell megtenni autózva vagy biciklizve. Utóbbi módszert szemlátomást helybéliek százai választják, ha szép az idő. A főútról a Kossuth Lajos utcán kell dél felé fordulni (ez két sarokra van a városházától Szécsény/Salgótarján felé, vagyis keletre), majd nem sokkal a vasúti sínek keresztezése után egy körforgalomban a Nyírjes táblát követve jobbra kell fordulni. Az aszfaltozott út végén van egy kis parkoló (48° 3'14.37"N, 19°16'25.07"E).

A fő attrakció a hat mesterséges tó, ahol pecázni és fürdeni is szoktak. A partot szegélyező nyírfák között kiderül, miről kapta a nevét ez a pompás pihenőhely.

Az én kedvencem viszont a tavak déli oldalán elterülő vadregényes fenyőerdő. A fenyvest sűrűn szövik át az avartól puha ösvények, és itt a legnagyobb nyári tömeg idején is el lehet bújni az emberek elől. A tavak keleti végében egy gyógyító erejűként tisztelt zarándokhelyet is találunk, a Segítő Szűz-forrást.

 

A tatabányai turul és parkerdő

Melyben az szocialista bányászvárost méltatám vala

Tatabánya a szocialista várostervezés legméretesebb vívmánya. Hetvenezer lakosával ez a legnagyobb olyan városunk, ami a második világháború után a semmiből nőtte ki magát (lásd még: Dunaújváros, Tiszaújváros (Leninváros), Komló, Ózd, Kazincbarcika, Salgótarján). Ennek megfelelően – a hozzácsatolt falvaktól eltekintve – a város nem más, mint panelházak és beton középületek szürke erdeje. Így aztán Tatabánya nem sokat nyújt annak, aki nem a szocialista célépítészet megszállottja. Egyébként hála a sok zöldterületnek, viszonylag élhetőnek tűnik.

A város 1947-ben jött létre négy falu – Tatabánya (a mai Óváros, ami 1903-ban népesült be bányászok által), Alsógalla, Felsőgalla és Bánhida – egyesítésével. Ekkor már ötven éve bányásztak itt szenet, de összesen csak pár ezren lakták a falvakat. A szénbányák és a remek közlekedés miatt idetelepített nehézipar aztán annyi munkást vonzott, hogy a nyolcvanas évekre már nyolcvanezren lakták. Ahogy az ilyen városokban általában, a rendszerváltás után gyors hanyatlás következett, de úgy tűnik, végül sikerült talpra állni belőle, és, ha lehet hinni a statisztikáknak, a Tatabánya által vezetett Komárom-Esztergom megye 2008-ra Győr-Moson-Sopron után a második leggazdagabb megyévé lett.

Ahol nem csúfították el a tájat nyílt színi fejtéssel, ott gyönyörű a környék. A város ugyanis két hegység közé szorult be a Tatai-árokba: délen a Vértes kezd lusta emelkedésbe, északon viszont meredek sziklafallal kezdődik a Gerecse. Itt van az a parkerdő, ahol érdemes hosszú sétát tenni. Egy óriás bronzmadár, egy jókora barlang, sűrű erdő és szép kilátás is várja az erre barangolót.

Így fest a környék a turistautak.hu térképén:

Az magyar nemzet dicsőségit hirdető turulmadár szobrárul

Még mielőtt igazából rákerült volna a térképre, már híres jelképet kapott a város. Aki valaha átszáguldott Tatabányán az M1-esen, az alighanem kiszúrta már az autópálya feletti sziklán épp felszállni készülő óriás bronzmadarat. A dolog úgy esett, hogy 1896-ban, az ország minden spórolt pénzét felemésztő nagyszabású millenniumi ünnepségek mámorában úgy határozott a büszke magyar vezetés, hogy nyolc hatalmas emlékművet kell állítani a dicső nemzeti múltnak. Brassó, Dévény, Munkács és Zimony azért kapott szobrokat, hogy a négy égtáj felé hirdesse – szinte a határokon túlról is láthatóan – a nemzet nagyságát, jelképesen védve azt az ellenségektől. Nyitra, Pannonhalma, (Ó-)Pusztaszer és Bánhida pedig azzal érdemelt ki egy-egy emlékművet, hogy mind nevezetes helyszínei a honfoglalás és államalapítás kori történelemnek.

A határon túlra került emlékműveket még a húszas években lerombolták, de egyet, a munkácsi váron trónoló turult, 2008-ban újjáépítettek (azaz inkább "-tünk" mert a munkácsi vár felújítását nagyrészt a magyar állam szponzorálja). Az itteni, bánhidai turul – társaival ellentétben – nem készült el időben, mert Donáth Gyula szobrászmesternek félbe kellett hagynia a munkát. Elfogyott ugyanis a pénz, de az illetékesek feltalálták magukat, és 1907-re, egy fontos ezeréves évfordulóra időzítve adták át a szobrot. Merthogy a legenda szerint 907-ben épp itt nyertek csatát a magyar hadak Szvatopluk szláv fejedelem seregének ellenében.

A turulmadarat túlságosan is nemzeti jelképnek ítélő Rákosi-rendszer előbb le akarta bontani a szobrot, majd végül lusta volt felmászni oda, és békén hagyta, hátha elrozsdál csendesen. Mivel évtizedeken át nem jutott neki semmilyen eszmei becs vagy fizikai védelem, a rendszerváltás idejére már kezdett darabokra hullani a madár. Mert fémtolvajok már akkor is voltak. 1992-ben aztán oly alapossággal újították fel az emlékművet, hogy a mai, kifogástalan állapotú szobor inkább már csak hű másolata az eredetinek.



Egy madárvilágban és magyar történelemben járatos barátom szerint szinte minden turulszobor hibás, mert sólyom helyett sasfejük van. Őszerinte a turul kerecsensólyom, bár a wikipédia-cikk azt írja, hogy akár sas vagy keselyű is lehet. Ettől eltekintve a szobrot hibátlannak gondolom. Repülni készülve kitárt szárnyainak fesztávja 15 méter, feje búbján kis utánzata pihen a magyar koronának, karjaiban pedig egy jókora kardot markolászik. Ha ilyen méretű szoborról van szó, akkor inkább a kommunista monstrumokhoz szokott a szemem, amikre én már csak a budatétényi szoborparkból emlékszem. Nem csoda hát, hogy meglepett a turul finom kidolgozása. Minden tolla rendben van, és a nyaka is úgy hajlik, ahogy kell. Szintén a turul-specialista Donáth Gyula készítette egyébként a budavári sikló felső állomásánál felállított hatméteres madarat is.

A 303 méter magas Kő-hegyen pózoló turulmadár a városból vagy egy nem túl hosszú, ellenben embert próbáló, 420 lépcsőfokkal megterhelt gyalogúton érhető el, vagy jó nagy kerülővel, egy kényelmes, aszfaltozott országúton. Busz nem visz fel, szóval vagy lépcsőzünk, vagy autózunk. A gyalogutat a vasútállomásnál kezdődő Álmos vezér utcán lehet megközelíteni, és végig piros sáv jelzés mutatja az irányt. Aki kocsival érkezik, a szobortól pár méterre lévő nagy parkolóban (N47°35'17", E18°24'33") mindig talál helyet. Itt tűzrakóhely és egy rakás asztal meg pad is szolgálja a lustálkodó turisták kényelmét. A '92-es felújítás után még a közvilágítást is felhozták, így éjszakai fényben is meg lehet csodálni a bronzszárnyast.

Az közeli Szelim-barlangrul, melyben már az majomember is menedékre lelt

Ha a madár farát nézzük, jobb oldalon két ösvény kezdődik. Az egyik keskeny és göcsörtös, a másik tágas és egyenes. Az előbbi vadregényes erdőben tekereg, az utóbbi pedig azért érdekes, mert a közelben bányászott hatalmas kőzetmintákat lehet nézegetni közben tanösvényes módon gránittól mészkőig. Mindkettő nagyjából vízszintesen halad, és ugyanoda vezet: a szobortól 300 méterre lévő Szelim-barlanghoz.

Felülről először egy elkerített árokra lehet felfigyelni, amiről közelebb merészkedve kiderül, hogy az valójában egy hatalmas lyuk. Ez pár millió évvel ezelőtt még csak egy mélyedés lehetett a mészkőfennsíkon, amiben gyűlni kezdett a víz. Mire az első ősember megjelent a környéken, már egy 45 méter hosszú és 14 méter magas barlangot talált. Könnyen lehet, hogy az itt lelt, kétszázezer évesre becsült csontok a legrégebbi embermaradványok a mai Magyarország területén. Utoljára a tatárjárás idején voltak itt állandó lakosok, akik a mongol hadaktól próbáltak elbújni a barlangba.

A csontokból persze már semmi nincs az eredeti helyén, de így is érdemes leereszkedni a lépcsőn a barlang szűk bejáratához (fent a bal oldali képen). A bejáraton kívül még négy lyukon jön be a fény. A mindig nyálkás mészkövön zuzmók nőnek, fényezve és színesre festve a falakat.

Az félelmetes bányatoronyrul, mely memetóként s kilátóként szolgál

Bár a turultól és a barlangtól is kínálkozik némi kilátás a Tatabányának megágyazó völgyre, messze nincs olyan jó panoráma e helyekről, mint a kicsit távolabb lévő Ranzinger Vince kilátóból. A barlangtól abban az irányban, amerre eddig is haladtunk, tovább kígyózik egy jelzetlen ösvény a hegyoldal tetején. Csak arra kell figyelni, hogy sehol ne induljunk el lefelé a hegyoldalon, és akkor nem lehet eltévedni, nagyjából nyolcszáz méter után a kilátóhoz jutunk. Igen mutatós errefelé a főként girbegurba tölgyfák alkotta erdő. A turul melletti parkolóból indulva viszont egy unalmas ám kényelmes, kavicsos, piros háromszöggel jelzett sétaúton is el lehet jutni a toronyig.

1978 februárjában huszonhat tatabányai szénbányász élete veszett oda egy súlytólég-robbanásban. Az ő emlékükre 1980-ban egy sima márványtábla helyett nagyon bölcsen inkább kilátót emeltek a 366 méter magas Csúcsos-hegyen, méghozzá egy a tragédia miatt a forgalomból kivont aknatorony felállításával. A harminc méteres építmény eredetileg a kas fel- és leengedésére szolgált. (A kas egy ketrec-szerű szerekezet, amiben a bányászokat fel- és leengedik a föld alatti járatokba.)

A kilátót 2008-ban felújították. (Ekkor nevezték el Ranzinger Vincéről, aki egy feltaláló vénával megáldott bányamérnök-bányaigazgató volt, és az előző századfordulótól haláláig, 1933-ig munkálkodott a magyar bányászat felemelésén.) Az újnak látszó aknatorony most bárki számára nyitva áll, és 156 félelmetes lépcsőfok vezet fel a tetejére. Fent a remek kilátás mellett a bányászokat felhúzó kötelet tartó óriáskerekeket is megcsodálhatjuk.

A legfelső emelet rácsain át észak felé a Tatai-árokban Tatán túl ellátni egészen Komáromig, mellette a Gerecse változatos púpjai látszanak, Tatabánya panelrengetege mögött pedig a Vértes kéklik.

Vizsoly

Vannak szent helyek, ahová belépvén az adott egyházhoz való kötődés nélkül, az illemszabályoktól is eltekintve, úgy érzem, hogy csendben kell maradnom. Csak mert a hely szelleme olyan légkört teremt, ami hallgatásra inti a nyitott elmét. Ilyen volt például a katolikus jáki templom, a muszlim siklósi dzsámi, és ilyen a vizsolyi református templom is. Ha épp nincsenek benne osztálykirándulók...

Mert osztálykirándulóból abból akad bőven, egyrészt mert a környéken sok olyan látnivaló akad, ami kedves a történelemtanároknak, másrészt meg épp itt van az irodalomtanárok és egyházi táborozók kedvenc helye: Vizsolyon nyomtattak először teljes magyar nyelvű Bibliát.

Ha ez nem volna elég, ott van még az a gyönyörű természeti környezet, amit a Hernád alakított ki magának a szelíden lankás Cserehát, és a meredek vulkánjaival a táj fölé tornyosuló Zempléni-hegység között. A Hernád mentén, nagyjából öt kilométer szélesen, teljesen sík a táj. Több tízezer év áradásai tették ilyen lapossá, és sajnos még idén júniusban is dolgozott a folyó ezen, Vizsoly alacsonyan fekvő házait is veszélyeztetve. Így fest a völgy, árvíz idején, a túloldalán fekvő Fancsal egyik dombjáról:

Vizsoly középkori temploma a falu közepén, a főutca nyugati oldalán áll. Parkoló, büfé, vendéglő, és egy kis nyomdászmúzeum is van a közelében. A templom ajtaja március közepétől november közepéig minden nap nyitva áll, és ha előre szólunk, máskor is beengednek. Itt minden tudnivaló szemügyre vehető.

Ez az átlagos méretű falusi templom legalább öt részből áll. Van egy félkör alakú szentély, ami az akkori szokásnak megfelelően természetesen keletre néz. A szentélynek van még egy magasabb, téglalap alapú része, majd jön az eredeti templomhajó, ami már 1200 körül is állt. Mivel kezdetben csak eddig tartott a templom, van rajta egy ajtó, amit réges-régen befalaztak, de a bélletes kerete még mindig látszik.

 

A XIV. század elején úgy megszaporodott az akkor még katolikus hívek száma, hogy egy sokkal nagyobb templomhajót tapasztottak hozzá a régihez. Ehhez vakolatlan kőből kívül-belül támfalat emeltek, elválasztván a román stílusú régebbi részt a gótikus, 1320 körül épített új hajóval. E későbbi rész déli oldalán újabb befalazott ajtót láthatunk, meg négy szép, csúcsíves, szűk ablakot.

Az ötödik rész pedig a torony, ami meglehetősen zömök ahhoz képest, hogy akkoriban milyen szelek fújtak az építészetben. Talán a helyi mesterek nem olvasták a friss szakirodalmat, vagy úgy érezték, hogy jobban illik ez a forma a templom többi részéhez. A torony különlegessége, hogy négy bejárata is van neki, három a külvilág, egy pedig a templom felé.

Ha sikerül olyan alkalommal belépnünk, amikor épp nincs se tömeg, se zaj, akkor egyrészt ritka nagy szerencsénk van, másrészt meg tökéletes légkör vesz minket körül a gótikus freskók bűvöletének élvezéséhez. A reformátusok persze itt is szenvedélyes meggyőződéssel meszeltek. Valamikor a XVI. század második felében lett övék a templom, de azt nem tudni, hogy erőszakkal vagy szép szóval szerezték-e meg.

A türelmi rendelet után, 1790 körül némi pénzhez jutott a református közösség, így újabb puritán átalakítás következett, ami nem tett jót a középkori formának. Szerencsére 1905-ben már más szelek fújtak, ekkor Szthelo Ottó vezetésével visszaalakították a középkori küllemet. A belső falak viszont fehérek maradtak egészen addig, amíg 1940-ben az akkori lelkipásztor véletlenül rá nem bukkant egy freskótöredékre a mészréteg alatt. Nyomban neki is álltak a kaparásnak, amit több szakaszban, 1985-re fejeztek be. Az eredmény csodálatos lett: mára szinte teljesen körbeveszik a látogatót a majd' hétszáz éves falfestmények.

A képek többsége persze bibliai jeleneteket mutat meg, és az északi falon akad egy Szent László legenda is. A gyanú szerint a reformáció előtt szinte minden templomot hasonló freskók fedtek be. Az esztétikai élmény és a megfelelő pátosz megteremtése mellett erre azért is szükség volt, mert szegény templomba járó nép egy mukkot sem értett a latin miséből. A festményeket nézegetve, és azok alapján talán magyar nyelvű tanítást is kapva, már meg tudták érteni a bibliai történeteket. Hasonló célt szolgált a Parasztbiblia is. Ez nem valódi könyv volt, hanem egy nagy köteg szóban élő naív legenda, melyek hol hasonlítottak a Biblia tartalmához, hol pedig messzire elrugaszkodott meséket mondtak el, feltupírozva helyi vonatkozásokkal is. Ezek a gyakran vicces mondák helyenként valahogy úgy kezdődnek, hogy "Amikor Jézus és Szent Péter a falunk szőlőjében baktatott..."

Ennek az idétlen, latinul miséző gyakorlatnak vetett véget a reformáció. Kálvin és Luther tanítványai néhány évtized alatt tucatnyi nyelvre lefordították a Bibliát, és hamar magyar követőjük is akadt, a wittenbergi egyetemen végzett gönci lelkipásztor, Károli Gáspár személyében. Hat társával 1586-ban kezdték a fordítást, és 1590-re 700-800 példányban ki is nyomtatták az első magyar Bibliát.

A világon 54 ismert példány maradt fenn, és közülük egy természetesen vitrinbe került a vizsolyi templomban is, pár méterre attól a helytől, ahol 420 évvel ezelőtt kinyomtatták. Mivel a reformátusoknak nincs szükségük szentélyre a templomaikban, egy kiállítást rendeztek ott be régi és új Biblia-fordításokból. A sok magyar kiadás mellett a világ minden tájáról hoztak Bibliákat, még valamilyen indián nyelvű könyv is akad köztük.

Vác

Nem is tudom, mivel kezdjem, úgyhogy nézzük, mivel indít Vác hivatalos honlapja: "A környék a kedvező természeti adottságok miatt természetesen már több évezrede folyamatosan lakott hely"... Ez gyenge. Minden magára valamit is adó magyar település így kezdi... Szóval aztán jöttek a törökök, és 150 év alatt 40-szer foglalták oda meg vissza ezt a korábban oly rangos és gazdag várost. A végére mindenki elesett vagy elmenekült. Épp ezért olyan egységesen szép.

Vácra vonattal kell menni. Egyrészt mert az állomáson működött az ország egyik legjobb péksége (sajnos már felvásárolta a Fornetti frencsájz, de gondolatban megkoszorúztam a helyet, és tüntetőleg nem vettem semmit), másrészt mert ez volt Magyarország első vasútvonalának végállomása. A dátum 1846. július 15., a menetidő a Nyugatiból 59 perc volt. (Ajjaj, ez csak 17-tel több perc, mint most, pedig akkor még tíz percet kellett pihenniük Dunakeszin.) Ha valami, hát ez jelzi a város rangját, kár, hogy az állomás történelmi jelentőségét alig idézi fel valami a mai csúnyácska épületet látva. Jó volna felújítani egyszer. Egy viszonylag régi gőzmozdony azért emléket állít az első vasútvonalnak. Gyorsan nézzük meg, aztán irány mondjuk az a kimerítő séta, amit bejelöltem a TérképCentrum térképén:

Az állomástól az üzletekkel sűrűn megrakott Széchenyi utca vezet közvetlenül a város főterére. Viszont ha egy szép barokk térnél többet szeretnénk látni Vácból, akkor ne sajnáljunk egy kis kitérőt balra a viszonylag ronda, széles Dr. Csányi László körúton, ami sajnos nem más, mint a 2-es főút városi szakasza. Kétszáz éve itt még termőföldek voltak, méghozzá a váci püspökség példásan megművelt kertjei. Ennek a gazdaságnak volt a központi épülete a monumentális Vörösház (1-es számmal jelöltem a térképen). Az 1731-ben épült kastélyszerű barokk monstrumot állítólag a nyilván honvágyban szenvedő, Vácon dolgozó nápolyi kőművesek festették az odahaza megszokott vörösre.

Ma üzletek vannak a Vörösházban, és jól kitalálták hozzá az egységes küllemű cégéreket, viszont kár azokért a hangulatrontó, reklámokkal felékesített rozsdás villanykarókért. Igaz, ez még nem a belváros, itt még nincs okunk számonkérni a történelmi hangulatot. Ahhoz innen jobbra kell fordulni a Kossuth utcán. A Kossuth utca a Kossuth térre vezet, ahol a nem túl izgalmas középiskolai épületek alatt, egy templomfalat jelképező kőfülkében bújik meg a városnak talán nevet adó Vácz remete szobra.

Innen egy újabb jobbkanyar után a Káptalan utcában találjuk magunkat, ahol egyre régbbi házak sorakoznak. A 16. szám alatt egy régi kúriában rendezték be a Vác Évszázadai kiállítást, vagyis a várostörténeti múzeumot (térkép: 2), ami márciustól októberig hétfő kivételével mindig nyitva van. Innen már csak pár lépés a legnagyobb váci attrakció, a Március 15. tér (térkép: 3).

A hosszúra nyúlt derékszögű háromszöget formázó főtér csodálatos állapotban pompázik. A háromszög rövidebbik oldalán áll a barokk Fehérek temploma, a hozzá tartozó kolostorral együtt. A templom persze fehér, de nem erről kapta a nevét (és nem is arról, hogy bőrszín alapján kirekesztő volna a gyülekezet), hanem a domonkos szerzetesek csuhájának színéről. A külsőt 1755-re, a borzasztó gazdagon cirádázott, rokokó belsőt 1770-re fejezték be.

A templom pincéje már az építkezés alatt, a XVIII. század elejétől temetkezési helyül szolgált az egyházi és némely arra érdemes világi méltóságok számára. Az ottani klíma remekül konzerválta az eltemetett testeket és azok ruházatát, amiből Memento Mori néven egy hátborzongató kiállítást rendeztek be a tér 19-es számú házának pincéjében (hétfő kivéletével egész évben nyitva van).

A teret nyáron egy rusnya kávézó választja ketté, de ettől eltekintve minden nagyon rendben van. Szélesebbik végén a középkori Szent Mihály-templom tekintélyes területű alapfalai állnak, máshol díszkövezet, szökőkutak vagy épp ápolt, virágzó növényzet tölti ki a teret. Szerencsére a legutóbbi felújítás óta az autókat nem engedik be.

Vácon a XVIII-XIX. században a katolikus püspökség kezében volt a legtöbb hatalom és vagyon. Így a fenségesen egységes barokk homlokzatú házak sorában a világi épületek eltörpülnek az egyházi paloták mellett. Ez látszik a következő képen is, ahol a szerény belmagasságú, sárga városháza látványát elnyomja a mutatósabb irgalmasrendi kórház épülete. E vörös háznak része egy kápolna is, ahová a torony alatti ajtón be lehet pillantani.

A tér túloldalának legnagyobb épülete az 1700-as évek közepén egy rövid ideig a váci püspök palotája volt, de utódja el akart költözni a főtérről, ezért előbb az angolkisasszonyok zárdája költözött be ide, majd amikor II. József a szerzetesrendek feloszlatásával kiebrudalta őket, katonai épület lett belőle. Aztán 1802-ben megalapították itt a Süketnémák Országos Intézetét, ami az első ilyesfajta jótékony szándékú létesítmény volt az országban.

Ha a főteret a túlsó, összeszűkölő végén hagyjuk el, akkor a régi városkapu romja alatt áthaladva a Köztársaság úton találjuk magunkat. Itt már egyre inkább földszintes épületek uralják a képet, mígnem hamarosan feltűnik bal oldalon a hatalmas börtönépület (térkép: 4). Az utca felé csak egy szédítő oromfalat mutató, eredetileg nemesifjakat nevelő intézet létrehozását még Mária Terézia rendelte el. A szerénytelen uralkodónőről Teresianumnak elnevezett intézmény 1777-ben kezdte el a bentlakásos tanítást. Az ifjakat 1854-ben szélnek eresztették, hogy egy évvel később megnyíljon benne a börtön, ami azóta is töretlenül üzemel, jelenleg Váci Fegyház és Börtön néven. 1956 előtt Rákosiék ide hozták a legtöbb politikai elítéltet. Ők, meg az őket a forradalom idején kiszabadító városlakók, nemrég egy modern, szerintem igényes emlékművet is kaptak a börtön falán.

Persze Mária Teréziának minden oka megvolt a beképzeltségre, amíg olyan alattvalói voltak, mint az olasz-osztrák származású Migazzi püspök, aki a császárnő 1764-es látogatása alkalmából az ország legnagyobb diadalívét építette fel a nagytiszteletű Habsburg matróna tiszteletére a Bécs felé vezető út felett (térkép: 5). Az egyenes úton már messziről látszik a szépen felújított kőkapu.

A diadalív alatt átsétálva érdemes azonnal balra fordulni, a Duna partja felé. Vácnál már dunakanyari hangulata van a széles folyamnak, mert a víz felett a Naszály 652 méteres csúcsa magasodik, távolabb pedig a Börzsöny még magasabb hegyei kéklenek. A váci Duna-part nagyon hosszú, és végig hangulatos sétány szegélyezi.

A török támadások előtt az egész várost vastag várfal vette körül. Nem sok látszik már belőle, bástyából pédául csak egy maradt. A Hegyes-toronynak nevezett kőépítmény bizonyára annak köszönheti a túlélést, hogy megtetszett egy építésznek, aki befalazta egy XIX. századi folyóparti villába (térkép: 6).

A torony melletti meredek utcán felcaplatva a Tabán nevű városrészben találjuk magunkat, ami Budához hasonlóan itt is szegény, de hangulatos környék volt. Ma is van itt pár kacskaringós, meredek utcácska, bennük néhány, töbnyire romos, földszintes öreg viskóval. Érdemes a Tabán utcán végigbaktatni, mert a macskaköves kanyarokon és a fel-felbukkanó, dülöngélő vályogházakon kívül itt egy régi görög templomot is láthatunk.

Vácon minden lényeges dolog a belvárosban van, a nagypiac például a Fehérek temploma mögött bújik meg, a strandot meg a Tabán utca végén, a hatalmas barokk piarista templommal (térkép: 7) szemben alakították ki, egy szintén gigantikus szentháromság-szobor közelében.

Az 1745-re bfejezett templom nagy büszkesége a hasonló korú, tükrös velencei oltár. Az omladozó vakolatú templomhoz omladozó vakolatú hajdani kolostor is tartozik, ebben most is a piaristák gimnáziuma üzemel.

A hosszú kolostorépület után aztán feltűnik Vác legnagyobb épülete, a püspöki város legújabb bazilikája (térkép: 8). Mire 1770-ben elkészült a székesegyház, az már az ötödik volt a hányattatott sorsú váci püspökség főtemplomainak sorában.

A jókora, díszburkolatos teret minden irányból látványos egyházi épületek veszik körül, a templom oszlopos homlokzata pedig minden szögből és távolságból más és érdekes. Messziről még látszik a kupola, közelebbről a bejárat feletti barokk szobrok vehetők jobban szemügyre, majd elámulhatunk a hatalmas oszlopok klasszicista nagyszerűségén. Eredetileg egy hagyományos barokk, kéttornyú templomot tervezett ide az Eszterházy Károly püspök meghívására itt dolgozó bécsi építész, de aztán jött Migazzi püspök, aki egy olasz mestert, Isidore Canavale-t hívatatta magához. Őbeléje már beköltözött az aktuális korszellem, így megépülhetett a klasszicista székesegyház, ami akkor annyira modern volt, hogy sokan csúfnak látták.

Nem mellesleg a megvalósult templom jóval olcsóbb volt a korábban tervezettnél, így bőven maradt pénz az egész város kicsinosítására. Ebben az időszakban, az 1700-as évek második felében, épült fel Vác összes palotája, Migazzi pedig a megtisztelő "Vác újjáalkotója" ragadványnévvel vonulhatott nyugdíjba. Érdemes a belsőre is vetni egy pillantást, de nekem kicsit csalódás volt, mint ahogy a kétszáz évvel korábban arra látogató Kazinczy Ferencnek is, aki bár nagyon kedvelte az újszerű külsőt, belépvén ezt írta naplójába: "A templomnak minden festéseit ki kellene hányni".

A templomnak hátat fordítva, a teret jobb oldalon előre felé elhagyva, a püspöki palota csendes kis utcájában találjuk magunkat (térkép: 9). A főtér főpapi rezidenciáját cserélte erre az 1775-re megépült, picit szerényebb, de arányosabb épületre Migazzi püspök.

Innen a Budapesti főút (tényleg így hívják ezt a nem túl széles utcát) és a Galamb utca is a Géza király térre vezet, melynek túlsó végén felbukkan egy újabb barokk templom homlokzata, a hozzáépült ferences kolostor társaságában (térkép: 10). Ha jobbra lesétálunk mellettük a Duna-partra, a XVIII. századi épületegyüttes egyre inkább középkorinak látszik. Ez nem ámítás, ugyanis a kolostor és a templom a törökökkel vívott harcok alatt elpusztult vár legépebben megmaradt falcsonkjaira épült. A vár emléktáblája felett I. Géza király kapott egy szobrot, ő építtette ugyanis itt fel az első székesegyházat.

Földszintes házakkal szegélyezett, kisvárosi utcácskákon lehet innen eljutni a belvárost délről határoló Gombás-patakhoz, melyen az egyetlen máig fennmaradt magyarországi barokk híd vezet át. Mivel a patakmeder keskeny, a kétlyukú kőhíd sem méreteivel hívja fel magára a figyelmet. Szép viszont az a hat barokk szobor, amik a híd korlátján állnak. Több mint 250 éve, 1758 óta jár erre a Pestre tartó forgalom, kész csoda, hogy szegény híd még nem omlott össze alatta.

A hídon átkelve, egy a főúttal párhuzamos, keskeny parkba léphetünk be. A pompás fasorral kísért sétányon kálváriát állítottak fel, ami a Hétkápolnához vezet (térkép: 12). A stációk vége felé bal oldalt, egy dombtetőn, feltűnik a Honvéd-emlékmű. E sötétzöld obeliszk arról nevezetes, hogy 1868-ban a magyar nép itt mert először nyíltan emléket állítani a húsz évvel azelőtti szabadágharc hőseinek. Úgy tűnik, már alig egy évvel a kiegyezés után sikerült is kihasználni az osztrák szigor enyhülését.

A Hétkápolna mögött eredő forrásnak régóta gyógyító hatalmat tulajdonítanak. Díszes kőépítményt kapott a kút, ahol 1815 óta járnak búcsút. Ne álljunk itt meg, hanem menjünk tovább a Duna felé a hatalmas fákkal és tavakkal ékesített parkba.

Vadkacsák, tavirózsák és hatalmas repülő vízimadarak teszik érdekessé a sétát. A legnagyobb tó túloldalán, egy hatalmas platánfákkal ékesített tisztás mögött érhető el az Ártéri Tanösvény kapuja (térkép: 13).

Hogy milyen nehéz lehet ártéren ösvényt építeni, arról a bejáratnál elhelyezett táblánál győződtem meg. Történt ugyanis, hogy a teljes hosszában pallókra épített keskeny deszkasétányt 1994-ben építették ki, de azóta kétszer is fel kellett újítani. Hamarosan esedékes lesz az újabb műtét, ugyanis a tanösvény vége felé kidőlt fák torlaszolták el a békanyállal hamar benőtt ösvényt.

Semmiképpen ne hosszú szárazság idejére időzítsük az ártéri barangolást, mert akkor van igazi hangulata a helynek, ha csak néhány centivel járunk a víz felett. Az idei nedves nyár elején például tökéletes volt a környezet.