Dég (és kicsit Aba)

Melyben Dégnek helyzetérül értekezék

Fejér megye déli felén találjuk a még a lapos Mezőföldnél is mélyebben csordogáló Sárvíz rosszul termő, egykor mocsaras völgyét. Ez a vízben gazdag táj sokfelé reménytelen szegénységről árulkodik. Sajnos így volt ez errefelé mindig, és ahogy régen, úgy most is bizarr szigetként emelkedik ki e vidékből Dég fényűző birtoka.

Már csak azért is érdemes elbarangolni e nagyvárosoktól igencsak távoli zugba, mert itt van az ország egyetlen látogatható klasszicista kastélya. Ha azonban hozzágondoljuk, hogy az épület a nemzeti múzeum építészének egyik első monumentális terve volt, és hogy az egyik legszebb kastélykert tartozik hozzá, akkor végképp kihagyhatatlan hely Dég.

Nem mintha sokan tudnának erről, hiszen órákon át egyedül voltunk a kastélynál egy napsütötte áprilisi szombaton. Az sem segít, hogy a faluban sehol nem láttunk útjelző táblát, ami a község egyetlen nagy nevezetessége felé mutatta volna az irányt. Pedig forgalmas út vezet el Dég mellett a Balaton felé, így még az is lehet, hogy néhányan megállnának itt nyaralás előtt vagy után körülnézni, ha tekintetük megakadna egy táblán. Parkolni az N46°52'33'', E18°26'1'' pont környékén, a bekötőút két oldalán lehet. A falu központjából a Hunyadi utca kanyarodik ide, a kastélykert északi végébe. Déget autózva a 64-es főúton is meg lehet közelíteni, de Budapest/Fehérvár felől érkezve a térképekről lefeljtett (ellenben jó aszfaltú és nyílegyenes) Káloz felől ide tartó úton érdemes megcélozni a falut.

Zárójelbe tétetett kitérő Aba felé

Erről jut eszembe, hogy ezen az útvonalon akár útba is ejthető Magyarország ábécében első települése, a több érdekességet is tartogató különös nagyközség, Aba. A környék falusias jellegének szép jelképe az, hogy Aba az ország egyetlen olyan kistérségi székhelye, amely még nem kapott városi rangot. Na de lássuk röviden, mi is van itt. Először is a falu kellős közepén van egy ábécé, amit egy szép régi kúriából alakítottak ki, méghozzá meglehetősen igényesen:



A kúria tényleg szép, csak kár, hogy arra már nem jutott pénz, hogy valami csinos burkolatot csináljanak a parkolónak, így pont a főtérre hordja innen a port a szél. Kúriából lett ábécét se láttam még, de még furább az előtte felállított, naív népi művészetet szimbolizálni szándékozó, modern kálvária, ami láthatóan a gyerekeket célozza meg.

Van abban valami kedvesen fura, hogy nyáron a szökőkútban II. János Pál vaskos üzenetei között fröcskölik egymást a mit sem sejtő gyerkőcök, és aztán Isten barmait formázó padokon pihenik ki az önfeledt hancúrozás fáradalmait. Műlakotásnak ugyan nem nevezném ezt a pár éve felállított kálváriát, de jó ez, kell ez, mert ad egy közösségi teret, és egyedivé teszi a falut.

Aggodalomra semmi ok, a mosolyogtató látnivalók mellé igazi építészeti különlegességet is találunk Abán, méghozzá egy háromszög alaprajzú templomot.



A barokk imaházat jól megrágta az idő vasfoga, pedig már szemből is mutatós az 1756-ban felszentelt épület. Az igazi arcát oldalról és hátulról fedi fel, mert onnan látszik, hogy valóban háromszögű. Az alaposan feldíszített belső tér viszont nagyjából kerek; nem is tudom, mire használják a háromszög sarkait.



A háromszög alaprajz egyébként természetesen a szentháromságot jelképezi, ami annyira magától értetődő, hogy szinte különös, miért van olyan kevés ilyen építmény a világon. Az országban eddig egyetlen másik háromszög alaprajzú templomot találtam (a törpe sajóládi temetőkápolnát), és az abaiak szerint a világon is csak egy hasonló akad, talán Franciaországban.

Az zárójel véget ére, következzék az valódi fejezet Dég kastélyárul

Aba után most már tényleg irány Dég! Parkolás után először a főhomlokzatát mutatja nekünk a kastély, ami mai állapotában kevésbé elegáns és rosszabb állapotú, mint a túloldali, kert felőli homlokzat. Egykori díszeivel, melyeket oda sejtek, sokkal látványosabb lehetett a kocsifeljáró is.



A kastély építtetője a nem túl magas rangú (köznemesi származású), ellenben remek üzleti érzékkel megáldott Festetics Antal volt. Antal nagyon távoli rokonságban állt a család befolyásosabb keszthelyi ágával, de ügyesen használta fel mindazt, amije volt, és jól menő birtokot alakított ki Dégen. A növénytermesztés mellett juhokat vett, és posztógyárat is épített, hogy még nagyobb haszna legyen saját gyapjújából. Negyven éves korára elegendő vagyont szedett össze, hogy 1805-ben egy új, divatos kastélyt építtessen azzal a Pollack Mihállyal, aki már ekkor, évtizedekkel a Nemzeti Múzeumra kapott megrendelés előtt is drága építésznek számított, hiszen sok épülete állt már Budán meg Pesten, köztük a budavári Sándor-palota is.



Festetics Antal egészen 89 éves koráig élvezhette fényűző otthonát és a park jó levegőjét. A kastély leghíresebb szülöttje azonban kevésbé fényes pályát mondhatott magáénak. Ő volt Festetics Sándor gróf, aki az 1920-as években a kor nagyvilági szokásainak megfelelően újíttatta fel az addigra öregessé vált kastélyt. A gróf és barátai rendszeresen röpködtek, autóversenyeztek, teniszeztek és pancsoltak a birtokon. Az ország egyik legvagányabb helye volt ez. Sajnos Sándor emellett lelkesen politizált is, méghozzá 1933-tól a magyar nácipárt tagjaként. (Kemény politikai viták lehettek a vacsoraasztalnál, mert a "vörös gróf", Károlyi Mihály volt az ő sógora.) A második világháború végén a népbíróság ítélte el, és gondolom meg is érdemelte azt a nyolc évet, amit öregkorában rabigában töltött.

A család kilakoltatása után gyermekotthont rendeztek be, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a kastély minden berendezése azon nyomban szőrén-szálán eltűnt. (Egyszer már elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lett azzal a rengeteg értékes műtárggyal, bútorral, étkészlettel és egyéb berendezéssel, aminek a negyvenes években lába kélt a magyar kastélyokból. Odáig rendben, hogy egy részét a vörös hadsereg vitte magával, a többire pedig a falu népe tette rá a kezét, de hol vannak ezek a tárgyak most? Legalábbis én manapság ritkán látok az egyszerű falusi ember falán barokk órát, vagy az asztalán kétszáz éves ezüst-porcelán étkészletet.)

A bejárat a kopottas főhomlokzatról nyílik. Elvileg május elsejétől október végéig van nyitva a kastély (hétfő kivetélvel minden nap tíztől hatig), de a tavasz és az ősz maradék hónapjaiban is lehet próbálkozni a hivatalos honlapon látható telefonszámokon, mert hétvégén elképzelhető, hogy beengedig az embert.

Ami a kastélybelsőt illeti, ideiglenesen egy köztes állapotot láthatunk ott. Egyes szobák fehérre vannak meszelve, máshol a húszas évekbeli díszítésből látunk valamit, de akadnak az eredeti klasszicista festésből is töredékek. Az épületet birtokló Műemlékek Nemzeti Gondnokságának az a hosszú távú célja, hogy mindenütt a kétszáz évvel ezelőtti állapotot állítsák vissza.

Addig is, mielőtt hozzáfognának a festékrétegek gondos levakarásához, egy nagyon változatos kis kiállítást állítottak össze. Vannak XIX. századi és a húszas éveket idéző bútorok, látványos stukkók és festett mennyezet, van egy szoba, ami a két világháború közti sportéletet mutatja be, van egy kis botanikai kiállítás Kossuth Lajos szekrényével, vannak fotók az olasz testvértelepülés tyúkfuttató versenyeiről, életképek a gyermekotthon éveiből, van temérdek ókori szobormásolat, és végül egy szoba, ahol helyi kézművesek alkotásait tették vitrinbe.



A kastély sztárja azonban egyértelműen a kör alakú díszterem. Ez a hátborzongató, sötét falú, kupolás szoba egyszerre idézi szabadkőműves összejövetelek és náci összeesküvések hangulatát. Alighanem mindkettőnek helyszínül szolgált a kastély, hiszen Festetics Antal titkos szabadkőműves iratok őrzője volt, a későbbi Sándor sajnálatos dolgairól pedig már értekeztem fentebb. Aligha véletlen a hasonlóság a díszterem sasmotívumai és a náci címerállat testtartása között.



Eredetetileg a teremben lévő nyolc tükör mindegyikében láthatta magát a szoba középpontjában álló ember. Hogy ezt nem is olyan egyszerű megcsinálni, azt jól bizonyítja, hogy a mostani másolatok esetében ez maximum négy tükörben sikerül egyszerre. Klasszicista kastélyhoz méltó módon természetesen itt is ókori szobrok másolatai állnak a fal mellett.

Egy vén, valószínűtlenül terebélyes fa már a főhomlokzat felől is sejteti, hogy nem mindennapi park volt egykor az épület körül. Szerencsére, ha megkerüljük a kastélyt, még most is maradt belőle ízelítő bőven. És nem mellesleg maga a kastély is a hátsó kert felől mutatja meg legszebb oldalát.



A keleti szárny mellett a régi teniszpálya és rózsalugas maradványain kívül egy kis darab műromot is látni lehet – ezekből a romantikus kövekből a XIX. században még sokkal több volt a kertben. Sajnos virágokat sem ültettek még. A kastély előtti hatalmas, vadvirágokkal teli rét viszont szép előteret ad a gyönyörű arányú palotának.



A mező hátsó végében egy szabályos körbe ültetett öreg fenyőfa-csoport áll, közepén valamiféle kő talapzattal – ez megint a szabadkőműveseket juttatta eszembe.



Tovább hátrálva egy szépen gondozott tó partján találjuk magunkat. Mivel a kastélykert nincs elkerítve, bárki bármikor ingyen élvezheti a parkot. Így aztán pecázni is lehet, amit ki is használnak a helybéliek. Itt találkoztunk először a személyzeten kívül emberi lénnyel.

A kastélykert igazi különlegessége a dísztó szigetére 1891-ben épített hollandi-ház. A holland gótikát idéző kerti lak földszintes fele tehénistálló volt, mellette az emeleten pedig Festetics Andor gróf tüdőbeteg felesége töltötte ideje jelentős részét. Azt hitték ugyanis akkoriban, hogy a jószágok kérődzésekor keletkező ammónia gyógyító hatással bír az ilyesfajta betegségek ellen. Aztán persze kiderült, hogy ez a mérges, maró gáz csak tünetileg segít: a nyálkahártyára jutva megkönnyíti a légzést, viszont magának a tüdőnek inkább árt, mint használ.



A kifli alakú tó több mint 600 méter hosszan nyújtózik, és feltétlenül megéri körbesétálni. A kastélykert megmaradt területe nagyjából kétszer másfél kilométer, de a nagy részén erdőgazdálkodás folyt, így nincsenek már meg az öreg fák. Amit a parkból manapság láthatunk, az így is páratlan az országban, és megvannak már a tervek a további csinosításra.

Szécsény

Bevezetésül való gondoltatok az Palócországnak hatalmas kisvárosárul

A végtelenül kedves emberek lakta Palócföld szívében járva, a két legnagyobb város – Balassagyarmat és Salgótarján – között épp félúton, egy parányi, de jelentőségében hatalmas kisvárost találunk.

Szécsény, hűen a szó gyökeréhez, valóban várból lett város: az Ipoly ártere fölé magasodó lankán talán már a tatárjárás előtt, a XIII. század elején is állt egy rejtélyes eredetű vár, melyet egyesek szerint a templomos lovagok, mások kutatásai alapján a cseh husziták építettek fel. Akárhogy is történt, a vár köré sok család települt, és már 1334-ben városi rangot kapott Szécsény.

A Balassagyarmatot Salgótarjánnal összekötő 22-es főút (Rákóczi út néven) keresztüldübörög az egész városon. Ha Salgótarján felől érkezünk, egy ferde tűztorony tűnik fel először a belvárosból, ha pedig Balassagyarmat felől közelítünk, akkor bal oldalon, egy park mögött, templomtorony magasodik. Ha ezek környékén leparkolunk, közel lesz minden látnivaló. A buszpályaudvar a közelben, a vasútállomás a város szélén van, előbbi öt, utóbbi nagyjából húsz perc sétára a központtól. A város hivatalos honlapján látható remek térképen jól követhető minden helyszín, amiről szót szaporítok majd itt.

Az gótikus eredettel bíró ferences kolostorrul, melyben még az török s Rákóczi fejedelem is lakék

Ha a sétát a templomtoronynál kezdjük, akkor máris a város legősibb látványosságával indíthatjuk a barangolást.

A ferencesek ma is használt kolostorából először a szép nagyra épített, terméskővel borított, gótikus templom tűnik fel. A hátsó részen, a szentély végénél, egy általában nyitva álló kiskapu fogadja a látogatót. Itt az olvasható, hogy keddtől szombatig 9 és 16 óra között, óránként induló vezetéssel lehet belülről is megnézni a templomot és a kolostort. Semmiképp nem szabad vasárnapra vagy hétfőre időzíteni a szécsényi kiruccanást, mert a kolostor szobáinak látványa nélkül feleannyit ér az egész!

Elvileg minimum öt ember kell a bejutáshoz, és mivel Szécsény nem turistaparadicsom, a kolostor pedig még el is van rejtve a felületes tekintetek elől, még egy szép napos áprilisi szombaton is egyedül jelentem meg a kapuban... A következő órát azzal töltöttem, hogy sikerüljön fognom még néhány érdeklődőt, ami egy förtelmesen flegma családfő kemény visszautasítása után második próbálkozásra sikerült is. Hárman lettünk így a következő turnusra, és – elszántságomat szimpátiával fogadva – vezetőnk szemet hunyt a létszámalattiság felett, és körbekísért bennünket.



A templom és a kolostor kisebb léptékű őse 1332-33-ban épült, igencsak septiben. A sietség oka az volt, hogy a városi rangot kijáró Szécsényi Tamás azt kapta feltételül az akkor trónoló Anjou Károly királytól, hogy ha ő Budával azonos jogokat kíván hőn szeretett településének, akkor cserébe építsen ahhoz méltó kolostort a király ferences barátai számára. Jöttek hát az alighanem francia építészek, akik szerencsénkre nagyon ihletett formában voltak, és csodálatos gótikus remekművet húztak fel egy pillanat alatt. Már a középkori kolostor is két szintesre épült, és ugyanolyan magas volt, mint a templom hajója. Ellenben kicsi volt az alapterülete, és csak néhány szobából állt, kerengő nélkül. A fenti képen a toronytól balra látható, támpilléres rész rejti ezt az őskolostort.

A túra a templomban kezdődik. Le a kalappal vezetőnk előtt, aki egyáltalán nem tűnt kelletlennek attól, hogy csak hármunknak tudott mesélni. A templom gótikus ívekkel fedett szentélyben megmutatott néhány középkori részletet, köztük egy kis XIV. századi freskótöredéket a szentély boltozatán, meg egy török imafülkét. Merthogy a törökök az 1600-as évek második felében mecsetnek használták szentélyt, és leválasztották azt a világi funkciót kapott hajóról. A törökök kizavarása után 1733-ig kétszer is felújították az épületet. Ekkoriból származnak a hatalmas fa barokk oltárok is, amik valahogy mégis kicsinek tűnnek a jókora belső térben. A mai napig ez Nógrád megye legnagyobb temploma.

Sajnos az egyház is pénzből él, így anyagi megfontolásból a kolostorban tilos fényképezni. Pedig lett volna mit, hiszen a két egymás feletti gótikus teremhez fogható középkori emlék nem nagyon van másik az országban. (Talán a soproni ferences templom melletti káptalanteremben láttam hasonlót, de nem pont ilyet.) Ezt az egy képet sikerült fellelnem róla. Úgy látszik, a szerencsés illetőnek – akit most nagyon utálok – protekciója volt. A ma sekrestyének használt káptalanterem felett van egy ugyanekkora szoba, amit Rákóczi-terem néven emlegetnek, mivel a büszkén mesélt történet szerint maga II. Rákóczi Ferenc fejedelem lakott benne pár napig az 1705-ös szécsényi országgyűlés idején. Akit ennél jobban érdekelnek a részletek, itt mindent elolvashat a templom és a kolostor történetéről. Ezt azonban inkább utólag ajánlom, hogy érdekes legyen az idegenvezetés.

Sétálóutcárul, várbástyárul s az szécsényi ferde toronyrul

A templomtól a Haynald Lajos utcán érdemes folytatni a sétát, ahonnan ez a kép is készült. Innen pillanatok alatt a belváros parányi sétálóutcáján találjuk magunkat. Ezen jobbra a kítűnő étkeket kínáló, ráadásul jó áron színvonalas szállást is nyújtó Bástya Panzió tűnik fel, amit egy 1648-ból származó házban rendeztek be. Sajnos most felújítás miatt zárva van, de remélem nyárra újra kinyitják. Itt lehet éredeklődni felőle. Azért hívják bástányak a panziót, mert a háznak roppant kreatív módon részét képezi a középkori várból fennmaradt legnagyobb bástya. Ép bástyából még kettőt találni a városban. Ezek elég messzire vannak innen, jól mutatva a régi városfal tekintélyes hosszát.

Innen már csak pár lépés a sétálóutca másik vége, ahol a zajos főutcára, a Rákóczi útra jutunk. Ezen balra rögtön fel is tűnik a tűztorony. Nem csalás, nem ámítás, ez a torony bizony ferde. Három fokkal dőlt meg, talán a rossz alapozás, talán egy második világháborús bomba miatt. A helyiek ez utóbbi, romantikusabb feltevést hangoztatják inkább. Az alsó két emelet 1893-ban épült tűzfigyelésre, de ez hamar alacsonynak bizonyult, ezért 1929-ben még egy emeletet kapott. Meg díszes toronysisakot. Hétköznap egy kis tűzoltókiállítást lehet megnézni benne. A torony mellett pedig a szépen felújított neobarokk városháza sárgállik.

Az díszes Forgách-kastélyrul, annak parkjárul, s egyazonáltal az környékének érdekességeirül

Érdemes a ferde torony után visszatérni a sétálóutcára, és végigbandukolni rajta (jó lassan, hogy ne csak egy percig tartson). Előbb egy most éppen felújítás alatt álló klasszicista evangélikus templom tűnik fel a bal oldalon, majd az utca túlsó végén a város nagy büszkesége, a 2005-ben vakító pompával felújított Forgách-kastély fénylik.

A kastély a középkori vár palotarészének a helyére épült az 1700-as évek közepén az akkori főurak, a Forgách család jóvoltából. Egy több mint 650 éves város központjában furcsa látvány egy földesúri kastély, de Szécsény a török hódoltság után nehezen talált magára, és inkább volt falu, mint igazi, polgárok lakta város. Igazi, hamisítatlan barokk kastély ez, viszont különös és egyedi a középrész magasított, háromdimenziós megoldása.

A kis előkert bal felén a vár maradványai után ásnak a régészek, és itt van a három bástya közül a második, ami egyik oldaláról barokk ruhát kapott. Melléképületnek használták a kastély urai, mert közel volt a palotához, és a XVIII. században már nem kellett várat védeni.

A kastély berendezéséből semmi nem maradt meg, viszont a hetvenes évek óta a Kubinyi Ferenc Múzeum működik benne, ami négy különböző kiállítást rejt magában. Legutóbb 2005-ben frissítették a kiállított anyagot, ami így kellőképpen részletes, de mégis látványos és lendületes, szóval nem kell félni tőle, nem fekszi meg az ember gyomrát. Egy gyerekeknek is érdekes kőkorszaki kiállítással kezdődik a látogatás, aztán jön egy rész Nográd megye várairól. A harmadik kiállítás a Rákóczi-szabadságharcról szól, és itt megnézhetjük a szécsényi országgyűlés hatalmas makettjét is. A végén pedig három szobát rendeztek be úgy, ahogy a főúri hölgyek használták azokat kétszáz évvel ezelőtt. Kissé szürreális élmény egyedül, szezonon kívül kisvárosi múzeumban járni. Ilyenkor egy kedves alkalmazott nem tolakodva, de mégis árnyékként kíséri végig az embert a szobákon, hiszen – lévén sokkal több a szoba mint a vendég – nem érné meg külön teremőröket tartani. Igazságtalan a dolog, mert a nagyobb városokban sokkal érdektelenebb múzeumokban is nyüzsgés van. Ehhez képest legalábbis.

A kastéltól jobbra, egy játszótér szomszédságában lehet lejutni az épület mögötti parkba. A lépcső tetejéről még megpillantható a vár harmadik bástyája. A várfalnak még rengeteg telken vannak maradványai, és egyfolytában serénykednek körülöttük a régészek. Ha valakit érdekel, itt vannak a részletek. (A bástya mögött a Kézművesház látszik – ebben működik hétköznap a Tourinform iroda.)

A kastélykert jóval mélyebben van, mint a város. Innen látszik, hogy a belülről laposnak tűnő Szécsény valójában egy meredek falú domb tetejére épült, így aztán sosem fenyegették a szeszélyes Ipoly árvizei. A parkban andalogva el lehet tűnődni azon, hogy történelmi lábnyomokon lépked az ember. A legendás Borjúpáston mászkálunk ugyanis. Azt a síkságot nevezték el így a helybéliek, ahol 1705-ben a szécsényi országgyűlést rendezték meg Rákóczi hű kuruc alattvalói. A múzeumban megidézett sátortábort itt állították fel a forradalmi hangulatú őszön. Most egy hangos brekegéssel színezett tavat lehet körbegyalogolni, amit eszeveszett sok pad szegélyez.



Vizsoly

Vannak szent helyek, ahová belépvén az adott egyházhoz való kötődés nélkül, az illemszabályoktól is eltekintve, úgy érzem, hogy csendben kell maradnom. Csak mert a hely szelleme olyan légkört teremt, ami hallgatásra inti a nyitott elmét. Ilyen volt például a katolikus jáki templom, a muszlim siklósi dzsámi, és ilyen a vizsolyi református templom is. Ha épp nincsenek benne osztálykirándulók...

Mert osztálykirándulóból abból akad bőven, egyrészt mert a környéken sok olyan látnivaló akad, ami kedves a történelemtanároknak, másrészt meg épp itt van az irodalomtanárok és egyházi táborozók kedvenc helye: Vizsolyon nyomtattak először teljes magyar nyelvű Bibliát.

Ha ez nem volna elég, ott van még az a gyönyörű természeti környezet, amit a Hernád alakított ki magának a szelíden lankás Cserehát, és a meredek vulkánjaival a táj fölé tornyosuló Zempléni-hegység között. A Hernád mentén, nagyjából öt kilométer szélesen, teljesen sík a táj. Több tízezer év áradásai tették ilyen lapossá, és sajnos még idén júniusban is dolgozott a folyó ezen, Vizsoly alacsonyan fekvő házait is veszélyeztetve. Így fest a völgy, árvíz idején, a túloldalán fekvő Fancsal egyik dombjáról:

Vizsoly középkori temploma a falu közepén, a főutca nyugati oldalán áll. Parkoló, büfé, vendéglő, és egy kis nyomdászmúzeum is van a közelében. A templom ajtaja március közepétől november közepéig minden nap nyitva áll, és ha előre szólunk, máskor is beengednek. Itt minden tudnivaló szemügyre vehető.

Ez az átlagos méretű falusi templom legalább öt részből áll. Van egy félkör alakú szentély, ami az akkori szokásnak megfelelően természetesen keletre néz. A szentélynek van még egy magasabb, téglalap alapú része, majd jön az eredeti templomhajó, ami már 1200 körül is állt. Mivel kezdetben csak eddig tartott a templom, van rajta egy ajtó, amit réges-régen befalaztak, de a bélletes kerete még mindig látszik.

 

A XIV. század elején úgy megszaporodott az akkor még katolikus hívek száma, hogy egy sokkal nagyobb templomhajót tapasztottak hozzá a régihez. Ehhez vakolatlan kőből kívül-belül támfalat emeltek, elválasztván a román stílusú régebbi részt a gótikus, 1320 körül épített új hajóval. E későbbi rész déli oldalán újabb befalazott ajtót láthatunk, meg négy szép, csúcsíves, szűk ablakot.

Az ötödik rész pedig a torony, ami meglehetősen zömök ahhoz képest, hogy akkoriban milyen szelek fújtak az építészetben. Talán a helyi mesterek nem olvasták a friss szakirodalmat, vagy úgy érezték, hogy jobban illik ez a forma a templom többi részéhez. A torony különlegessége, hogy négy bejárata is van neki, három a külvilág, egy pedig a templom felé.

Ha sikerül olyan alkalommal belépnünk, amikor épp nincs se tömeg, se zaj, akkor egyrészt ritka nagy szerencsénk van, másrészt meg tökéletes légkör vesz minket körül a gótikus freskók bűvöletének élvezéséhez. A reformátusok persze itt is szenvedélyes meggyőződéssel meszeltek. Valamikor a XVI. század második felében lett övék a templom, de azt nem tudni, hogy erőszakkal vagy szép szóval szerezték-e meg.

A türelmi rendelet után, 1790 körül némi pénzhez jutott a református közösség, így újabb puritán átalakítás következett, ami nem tett jót a középkori formának. Szerencsére 1905-ben már más szelek fújtak, ekkor Szthelo Ottó vezetésével visszaalakították a középkori küllemet. A belső falak viszont fehérek maradtak egészen addig, amíg 1940-ben az akkori lelkipásztor véletlenül rá nem bukkant egy freskótöredékre a mészréteg alatt. Nyomban neki is álltak a kaparásnak, amit több szakaszban, 1985-re fejeztek be. Az eredmény csodálatos lett: mára szinte teljesen körbeveszik a látogatót a majd' hétszáz éves falfestmények.

A képek többsége persze bibliai jeleneteket mutat meg, és az északi falon akad egy Szent László legenda is. A gyanú szerint a reformáció előtt szinte minden templomot hasonló freskók fedtek be. Az esztétikai élmény és a megfelelő pátosz megteremtése mellett erre azért is szükség volt, mert szegény templomba járó nép egy mukkot sem értett a latin miséből. A festményeket nézegetve, és azok alapján talán magyar nyelvű tanítást is kapva, már meg tudták érteni a bibliai történeteket. Hasonló célt szolgált a Parasztbiblia is. Ez nem valódi könyv volt, hanem egy nagy köteg szóban élő naív legenda, melyek hol hasonlítottak a Biblia tartalmához, hol pedig messzire elrugaszkodott meséket mondtak el, feltupírozva helyi vonatkozásokkal is. Ezek a gyakran vicces mondák helyenként valahogy úgy kezdődnek, hogy "Amikor Jézus és Szent Péter a falunk szőlőjében baktatott..."

Ennek az idétlen, latinul miséző gyakorlatnak vetett véget a reformáció. Kálvin és Luther tanítványai néhány évtized alatt tucatnyi nyelvre lefordították a Bibliát, és hamar magyar követőjük is akadt, a wittenbergi egyetemen végzett gönci lelkipásztor, Károli Gáspár személyében. Hat társával 1586-ban kezdték a fordítást, és 1590-re 700-800 példányban ki is nyomtatták az első magyar Bibliát.

A világon 54 ismert példány maradt fenn, és közülük egy természetesen vitrinbe került a vizsolyi templomban is, pár méterre attól a helytől, ahol 420 évvel ezelőtt kinyomtatták. Mivel a reformátusoknak nincs szükségük szentélyre a templomaikban, egy kiállítást rendeztek ott be régi és új Biblia-fordításokból. A sok magyar kiadás mellett a világ minden tájáról hoztak Bibliákat, még valamilyen indián nyelvű könyv is akad köztük.

Ják

Ják csak azért nincs tele bámészkodó tömegekkel, mert még Szombathely árnyékában van, de már épp elég messze tőle, ráadásul főutak sem vezetnek át rajta, szóval véletlenül senki nem vetődik ide. Közel az országhatár, és borzasztó messze van Budapest. Éppen megfelelő rejtekhely ez a magyar középkori építészet legnagyobb remekművének.

A jáki templom a román építészeti stílus iskolapéldája. Szó szerint az, mert mindenkinek erről mutatnak képet az iskolában. Körbesétálva, meg pláne belépve, épp olyan érzésem támadt, mint a párizsi Notre Dame-ban, csak itt nem voltak zsibongva zizegő japán turistacsoportok. Na jó, azért a méretek is mások, de pont olyan arányosak.

A dombtetőn nyújtózó kéttornyú templomot nem kihívás megtalálni, mivel már öt kilométerről is látszik. A dombocska csak északról meredek, dél felől nem is létezik. Gyalog a parkos domboldalon is fel lehet sétálni, de a parkoló, meg a jegypénztárat is rejtő ajándékbolt, a lapos oldalon van. Kívülről ingyen körbe lehet nézegetni az épületet, még akár éjszaka is, amikor remek díszkivilágításban pompázik.

A megközelítés polgári módja éjjel is elsősorban a jegypénztár felőli kapun valósulhat meg, de ha azt zárva találjuk, a domb felől kerítés nélkül is fel lehet baktatni. A telek álmatlansággal küzdő, nappal még nagyjából kedélyes őre éjjel rendkívül mogorva, azonban tapasztalatunk szerint kellő udvariassággal vagy határozottsággal meg lehet győzni arról, hogy ahol nincs kerítés és/vagy tiltó tábla, ott bizony nyugodtan be szabad sétálni.

A templom mai külleme nagyon hasonlít arra, ahogy 1256-ban, nagyjából negyven évnyi építkezés után felszentelték, de nem volt ez mindig így.

A bencések még a tatárjárás előtt határozták el itt egy kolostor építését. Ják akkor sokkal fontosabb hely volt, mint most, hiszen első királyunk egyik jobbkeze, az "István, a király" egyik mellékszereplője, a Koppányt legyőző bajor Vecellin lovag kapott itt birtokot hű szolgálatai fejében. Büszke leszármazottai a XIII. század elején már idejét látták egy nagy nemzetségi kolostor építésének, ahogy az a leggazdagabb dinasztiák körében illendő volt akkoriban. (Csak a XIII. században 90 ilyen kolostort alapítottak, ennek felét a viszonylag gazdag Dunántúlon. Ezek a családi kolostorok többségében világi apát vezetése alatt álló szerveződések voltak, ahol néhány korabeli vélemény szerint túlságosan laza volt a fegyelem.)

Nem tudjuk, ki tervezte a templomot, de meg lennék lepve, ha nem francia mester lett volna, mert annyira egyértelmű a hasonlóság a nagy francia katedrálisokkal. A középkorban a méretes templomba csak a néhány tucat bentlakó szerzetes tehette be a lábát, a falu népének a nagytemplommal egyidős kerekptemplomban kellett nyomorognia, amit ma Szent Jakab-kápolnának neveznek. A parányi épület kétszintes, nyilván csak így fértek el benne a hívek. Belseje ma szemkápráztatóan barokk (ja, és rózsaszín...), ugyanis 1768-ban giccses freskókkal takarták el a gyaníthatóan elég szegényes középkori falakat. Ezeket teljes ragyogásukban láthatjuk ma is. Megmaradt viszont az építés korából a bélletes bejárat és az emeleti ablaknyílások.

Eközben persze a bencések templomát sem kímélték az évszázadok. Egészen 1532-ig jó állapotban lehetett, de akkor a Kőszeg felé vonuló törökök, ha már arra jártak, kicsit a saját hitükhöz igazították az épületet: kirabolták az egészet és arctalanítottak jópár szobrot, mert az iszlám tanai szerint vallásos céllal tilos emberi arcot ábrázolni.

Utána az 1600-as és az 1700-as években is megjavították az épületet, de sajnos újító jelleggel: barokk hagymasisakot kaptak a tornyok, és a belső teret is az új ízléshez igazították. Ekkor már nyomuk sem volt a szerzeteseknek, és az egykori kolostortemplomból a falu plébániatemploma lett.

A legjobb dolog 1896 és 1904 között történt. Az ezeréves ünnepségeket övező nemzeti átszellemültség és optimizmus közepette nagyszabású felújítást vezényelt végig az egyik legjobb akkori építész, a neoközépkori stílusokat nagyon érző Schulek Frigyes, akinek a Halászbástyát is köszönhetjük. Eltűntettek mindent, ami zavarta a román kori, kicsit gótikus formavilágot, és amit csak lehetett, megmentettek az erdetiből. Sok ütött-kopott szobrot múzeumba vittek, és jobb állapotú másolatokra cseréltek. Lekaparták a belső falakat, és kihajították a barok oltárokat. A toronysisakokat is visszaépítették olyannak, amilyennek lenniük kell.

Ha közelebb megyünk a falakhoz, lehetetlen nem észrevenni a számtalan szobrot, amit felpakoltak rájuk. Egy részük romantikus alkotás a felújítás korából, de ha esetleg nem is pont ugyanezek voltak itt eredetileg, a lényeg nem változott: a középkori hiedelem szerint a pokol félelmetes teremtményeit úgy lehet a leghatékonyabban távol tartani a szent helyektől, ha hasonlóan rettenetes szörnyeket hívunk segítségül. Kutyafejű démonoktól szigorú szemű oroszlánokig mindent láthatunk, és néhányan közülük közömbös tekintetű, de testüktől már elválasztott emberi fejeket tartanak maguk előtt. Gyanítom, hogy az ördögi kőbestiák nem csak a képzelt lények elrettentését szolgálták, hanem a nagyon is élő hívek kordában tartását is. A pokoltól való félelem biztosan a legjellemzőbb gondolatok közé tartozott az akkori elmékben.

A legnagyobb sztárok azonban nem a szörnyetegek, hanem a fantasztikus főkapu. A nyolc rétegből álló bélletes bejárat vitathatatlanul a legszebb és legdíszesebb a maga nemében. Szerencsére nagyobb sérülések nélkül sikerült átvészelnie az építése óta eltelt 750 évet. A tekintélyes kaput igen rangos alakok őrzik: Jézust és a tizenkét apostolt faragták ki föléje.

Ahogy az már a kapu láttán is sejthető, a pár száz forintos belépő igencsak megéri az árát. A bejárat igazi időgépként működik, mert ha sikerül tömegmentes időpontban érkezni (ehhez reggel nyolcra vagy délután öt és hat közé érdemes időzíteni a barangolást), akkor semmi nem zavarja az embert a hamisítatlan késő román (kicsit már gótikus) stílusú építészet élvezetében.

A három hajót tökéletes arányú oszlopok választják el egymástól, és gyönyörűek az ívek. Szerencsére a felújításkor a régivel összetéveszthető köveket használtak fel, így egységes hangulatú minden. Nincs a figyelmet elvonó barokk oltár vagy cirádás falfestés, még az orgona is visszafogott.

A bal oldali, északi oldalhajóban van a berendezés legértékesebb tárgya, egy aprócska gótikus szárnyas oltár. Az értékét inkább régisége, mint különlegessége adja, de egy pillantást megér, mert az 1400-as évekből való. Hosszan lehet viszont kutatni a falakon fennmaradt freskómaradványokat. Mivel ezeket még nem restaurálták, első pillantásra nem is látszanak. Alapos nézelődés után viszont rengeteg kép sejlik fel a falakon, és az oszlopokon meg a mennyezeti íveken is láthatóak helyenként vörös és sárga foltok, melyekből némi fantáziával kitalálhatjuk, milyen lehetett az eredeti templombelső.

Én háromszor láttam ezt a nagyszerű templomot, és mindig találtam újabb felfedezni valót. Érdemes többször megbámulni, méghozzá esti kivilágításban is. Ehhez jól jöhet egy helyi szálláshely, és szerencsére van is itt olyan, ami meglepően olcsón kínálja magát. A Jáki Turistaház elnevezését meghazudtoló színvonalon nyújt éjjeli menedéket, saját fürdőszobás, új és tiszta szobákkal és egy teljesen felszerelt konyhával, ahol este remek kártyapartikat lehet tartani. Az egyik szoba egyik ablaka pedig épp a templomdombra néz, ami karnyújtásnyira van onnan.