Ostffyasszonyfa

A furcsa nevű Ostffyasszonyfán nem találunk látványos kastélyt vagy régi templomot, de mégis érdekes hely annak, aki valami különlegeset, vagy éppen szépségében elborzasztót akar látni. A Kemeneshát már-már észrevétlenné laposodó északi végén fekvő falu nevét leginkább az osztrák sebességimádó vagányok ismerik, akik az 1997-ben megnyílt Pannónia-ringen jóval olcsóbban száguldozhatnak két- vagy négykerekű versenyjárgányaikkal, mint otthon.

Az "Ostffyasszonyfa" név jelentését nem egyszerű megmagyarázni. A falut a 14. században a kun Osl család kapta meg, az ő leszármazottaik lettek az Ostffyak. Eddig tiszta sor. Az utótag eredetére viszont három magyarázat is van. Az egyik szerint a királyné assonyság tulajdona volt e föld. Egy másik szerint Szűz Mária emlékét őrzi a név, amit egy 1758-as forrásra hivatkozva gondolnak így, mely szerint volt itt egy csodatévő Mária-kép, amit 1620-ban átmenekítettek a Sopron megyei Osliba. Egy harmadik elmélet szerint az Ostffyak birtoka asszonyi ágon öröklődhetett. A "fa" pedig nem növény, hanem a "falu" szó rövidülése, és gyakran előfordul hosszú magyar helységnevek végén.

A község négy út kereszteződésében fekszik, de egyik sem forgalmas ezek közül, és az volt az érzésem, hogy tényleg csak az vetődik erre, aki a Pannónia-ring hollétélől érdeklődik a helybéliek körében. Sajnos maga a falu nem is rejt semmi különösebb érdekességet, viszont kellemes meglepetést nyújtott a Kemenesmihályfa felé vezető út mellett lévő hatalmas szélkerék, ami meglepő módon elkerítetlenül áll egy szántóföld közepén, és megérintheti bárki, aki erre barangol.

Egy jól járható kavicsos-földes bekötőút vezet a szélerőmű tövéig (a főútról a 47°18'39"N; 17°4'9.5"E koordinátájú pontnál kell letérni). Szerencsére a tulajdonosok is egyfajta látványosságként tekintenek a modern energiaipar eme műremekére, így egy minden kíváncsiságot kielégítő tájékozató táblát is tűztek a földbe a kedvünkért. Nem is untatok senkit a technikai részletekkel, mert minden leolvasható erről a képről:

Miközben megmásztam a fémlépcsőket a néhány méterrel a föld felett lévő bejárathoz (sajnos nem volt ott senki, így az ajtó zárva volt), nem túl nehéz fejszámolással kiokoskodtam, hogy három ilyen szélkerék elég lenne egy Ostffyasszonyfa méretű, 830 lakosú település teljes energiaigényének a fedezéséhez, szóval hajrá, kérünk még sok ilyet a füstölgő kémények helyett.

Az ilyen szélerőműveket egyelőre csak egy szebb, de talán soha el nem érkező jövő emlékműveinek tudom tekinteni, mert amíg nem épül belőlük elég, addig nagyon drága lesz az általuk termelt áram, és amíg nagyon drága az általuk termelt áram, addig nem fog épülni elég.

Van azonban a múltnak is emlékműve Ostffyasszonyfán, méghozzá a múltnak olyan szeletéről, amiről éplelkű ember számára nehéz lenne faarccal emlékezni. Itt működött ugyanis egy első világháborús hadifogolytábor, ami az egész világon a legnagyobbak közé tartozott. Az első világégésről manapság elég keveset hallani, leszámítva persze a híres casus bellit és a vége után következő trianoni békét. Pedig 16 millióan estek benne áldozatul a harcok közepette, és még legalább kétszer ennyien hullottak el a nyomában érkező éhinségek és járványok miatt.

A tábor helyét ma már szép erdei táj feledteti, és bár a Cartographia-féle turistatérképen még bejelölték a romjait, nincs tudomásom róla, hogy bármi is látszana belőle. Méltó emlékhelyet alakítottak viszont ki az egykori temetőnek egyik jól feltárt részletében. A temetőt a Sárvárra vezető úttól jobbra, a versenypálya után, sűrű erdő mélyén találjuk. Az aszfaltos bekötőutat kitáblázták az országúton (47°17'30"N; 17°2'8"E).

1915 és '18 között összesen százhatvanezeer hadifgoly, azaz egy Szegednyi vagy Pécsnyi mennyiségű ember fordult itt meg. Nehezen tudom elképzelni hogyan kezeltek, etettek szállásoltak el ennyi embert a semmi közepén. Állítólag a tábor vezetői viszonylag jó szándékú emberek voltak, akik aránylag sokat tettek azért, hogy a hadifoglyok végül élve hazatérjenek. Borzalmas ilyet mondani, de szinte kedvező arány az, hogy átlagban minden tizenhatodik foglyot kellett eltemetni, vagyis összesen tízezer katonát.

Az antant országainak mindegyikéből kerültek ide fogságba esett harcosok, de legtöbben az olaszok, oroszok, románok és franciák voltak. A 197 barakkban egyszerre 30-40 ezren fértek el, bele se merek gondolni, hogy hogyan. Volt villany, vezetékes víz és tábori kórház is, és általában valamilyen munkát is végeztek a foglyok, amiért furcsa módon fizettek is nekik – igaz, a tábor saját pénznemében, ami a falakon kívül persze használhatatlan volt.

A monarchia felbomlása után a magyar vezetés először mintha meg akarta volna tagadni a múltat, mert gyorsan eltűntette a nyomokat. Aztán ahogy a harmincas évekre (sajnos) kezdtünk jóban lenni az akkor már egyre keményebben fasiszta olaszokkal, segítettünk nekik kialakítani egy méltó emlékhelyet. 1931-ben rendezték el a temető mai formáját, nemzetenkénti parcellákkal, jelképes (betonból készült, de fehérre meszlet) fejfákkal, és néhány nagyobb emlékművel.

A ma 100x200 méter nagyságú temetőt azóta is szépen gondozzák, és időnként nemzetközi megemlékezéseket is tartanak benne. A kapu általában zárva van, így ha el akarjuk kerülni a magas kerítés megmászásával egybekötött illetéktelen behatolást, akkor érdemes előre látogatási időpontot kérni a Vas Megyei Temetkezési Vállalatnál (+36-94-312-594), vagy az ostffyasszonyfai önkormányzatnál (+36-95-394-001). Békés, elgondolkodtató hely ez, főleg ha sikerül bejutni. Szép a környező erdő is, megér egy sétát, ha van rá ideje az embernek. Kár, hogy tavasztől őszig minden nap ide hallatszik a versenymotorok bőgése.

A domb neve, a térkép szerint, beszédesen "Bárnevolna".

Csenger és Csengersima

Bár eddig sem ültünk egy helyben, most olyan messzire merészkedünk az ország középpontjától, amilyenre a Magyar Barangoló történetében eddig nem volt példa. Csengertől ugyanis már csak egy kisebb ugrásra van magyarhon legtávolabbi zuga, a magyar-román-ukrán hármashatár. Innen a mai megyeszékhely, Nyíregyháza, nyolcvan kilométerre van. Nem volt ez a környék mindig ilyen félreeső, hiszen Szatmárnémeti – Szatmár vármegye régi székhelye – egészen közel van, csak az a bökkenő, hogy a román határ túloldalán.

Az ország legkeletibb falva egyébként Garbolc, a fővárostól közúton legtávolabbi település pedig Kishódos (legrövidebb úton is 340 km). Ha Kishódosról el akarunk menni a tőle legtávolabb eső magyarországi településre, akkor az őrségi Felsőszölnök felé kell venni az irányt. E két, egymástól legtávolabbi magyar település között a legrövidebb útvonalon is 602 km a táv – és még vannak, akik azt állítjak, kis országban élünk! Kishódoson e kuriózum miatt magam is megfordultam (tudok is ajánlani a szomszédban egy kiváló vendégházat), de nem írok róla semmit, mert Moldova György sokkal jobban ért hozzá, és hát megtette már ő is:

Kishódos az ország legkeletibb csücskének számít, ezt a helység határában leszúrt kopjafa jelzi, innen csak befelé vezetnek az utak.

Kiesett a világból: vasútja nincs, ritka autóbuszjáratok kötik össze a szomszédos településekkel és a régió központjával, Fehérgyarmattal. Az általános iskolája megszűnt, a gyerekeket Méhtelekre hordják be, ott lakik a körzeti orvos is, az állatorvos pedig Gacsályon. Ha valaki megbetegedne, a 40 kilométerre fekvő fehérgyarmati kórházba kell beszállítani. Bolt sincs már a faluban, a jánkmajtisi pék hozza ki a kenyeret, lerakja két szélső portán, oda mennek el érte az emberek.

A 34 házból öt már üresen tátong, csak egyet tudott eladni a tulajdonosa 300 ezer forintért.

A faluban három új ház épült, valamennyi szociálpolitikai támogatással cigány családok számára. Itt is megnőtt a cigányok részaránya, jelenleg mintegy 25 százalékot tesz ki, de folyamatosan áramlanak ide a közeli Méhtelekről is. A nyolc iskoláskorú gyerekből öt az ő soraikból került ki. Megalapozottnak látszik az a feltevés, hogy 20-30 év múlva Kishódos is nagyjából homogén cigány településsé válik.

A lakosság javarésze nyugdíjból és más járadékokból él, emellett önellátó gazdaságokat tart fenn. A termelőszövetkezetek felosztásánál Kishódosra nem jutott a közös tulajdonú gépekből, nagyhódosi vállalkozók járnak ki megművelni a földeket.

Úgy néz ki, minden magyar faluról külön bejegyzés szólhatna, de itt és most ideje végre megérkeznünk a címben forgó Csengerre, amely – legalábbis kellemes külleméből ítélve – szerencsésebb sorsot fogott ki.

Csenger egy igen takaros kisváros, néhány értékes emlékkel a régmúltból és feltűnő, vadonatúj középületekkel a központjában. Építészetileg ugyanis Makovecz Imre és csapata vette kezelésbe a várost a '90-es években. Ennyi girbe-gurba modern vonalat és organikus fa-tégla kombinációt nem láttam még máshol egy kupacban. A belváros tisztára olyan, mintha egy élő Makovecz-skanzent rendeztek volna ott be...

Az Ady Endre utca/Hősök tere/Kossuth Lajos utca környékén érdemes letáborozni, és onnan pár perc sétával elérhető minden, ami érdekes a múltból vagy a jelenből. Az általános iskola épülete például már kívülről is egyedi...

...de még jobb belül, mert az aula olyan, mintha fehér törzsű fákat ültettek volna bele:

A suli mellett ott van a sportcsarnok/tornaterem meg valami másik középület, aminek a tetején akár síugróversenyt is lehetne rendezni.

Innen csak egy kicsit kell kifele sétálni az Ady Endre utcán, és máris a városháza előtti parknál vagyunk. A városháza épületébe is érdemes benézni. Amúgy általában igaz az egész megyére, hogy mindenhová érdemes benézni. Ha másért nem, hát azért, mert az itt élők páratlan kedvességgel fogadják a vendéget, és mindent megmutatnak ott és akkor is, ahol ez nem is volna elvárható.

Ha itt elfáradtál, pihenj meg egy padon a 2000-ben átadott István-szobor előtt a Hősök terén.

Ezzel nincs vége, mert még csak most jönnek a templomok. Belőlük három is van a Kossuth utca elején, és a görög katolikusok – ki gondolta volna – épp Makoveczet kérték meg, hogy építsen nekik egyet:

Csenger igazi büszkesége viszont a gótikus református templom, ami ritka mint a fehér holló, hiszen a XIV. században nem kőből, hanem téglából épült igen nagyra, nyolcszögű tornya pedig a reneszánsz korát idézi.

A templom persze katolikusként kezdte pályafutását, de a Csengeri hitvallás 1574-es elfogadása miatt a reformátusoknak fontos emlékhely. Tulajdonképpen ez a szervezett magyar református egyház születésnapja, és ekkortól számítható máig tartó uralkodása a történelmi Magyarország keleti részén. A kálvinisták tehetnek arról a sok szépről is, amit bent találunk.

A mennyezet ugyanúgy festett és kazettás, mint az Ormánság református templomaiban, vagy mint oly sok más imaházban Szabolcs-Szatmár-Beregben és Borsodban. Itt is naív népies motívumok borítják a plafont, de, talán a méretek miatt is, profibb mestermű benyomását keltik. Vannak régebbi fakazetták is a megyében (az itteniek 1745-ből valók), de finomabban kidolgozottak és monumentálisabbak aligha.

A várfal vastagságú falak és a gótikus ablakívek között remek középkori hangulat lakik, csak kár azért a jellegében nem éppen kortalan küllemű rokokó orgonáért.

Nem messze innen van egy kis falu, Csengersima, közepén egy XIII. századi református templomocskával.

A kőből készült falak román stílusúak és majd' 800 évesek, a furcsán nyúlánk tető és a torony viszont megtévesztő: az 1700-as években készültek, de különös bátorsággal és figyelemre méltó esztétikai érzékkel, szembe menvén az akkori divattal, nem barokkizálni akarták velük a templomot, hanem középkori stílusban toldották meg. Nyilván nem sok fogalmuk volt a mestereknek a középkorról, azért lett ilyen egyedi.

A templom körüli tavacska fényképen tán jól mutat, mert nem jönnek át a szagok, de a valóságban ráférne már erre a kacsaúsztatóra egy alapos pucolás. Sajnos bejutni nem sikerült, de akiknek igen, azok azt írták róla, hogy érdemes volt, mert itt is szépen pingált az 56 kazettából álló mennyezet.