Nagykereki

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer régen egy végeláthatatlan mocsárvilág. Hatalmas, lomha folyók öntöttek ki mindenfelé, amerre csak ellát a szem, minden tavaszi hóolvadás után. Az emberek csak ott tudtak megtelepedni, ahol kisebb dombok emelkedtek ki a lapos vidékből, vagy ahol elég messze voltak a folyók ahhoz, hogy a medrük sose érjen el odáig. Ezt a tájat nevezték el a rajta kanyargó folyók után Körös-vidéknek.

Nagykereki vára (amit akkor még Kereki néven ismert az ország) ezen a tájékon állott, a mocsár és a nevét adó kerek erdő által természetes módon is védelmezve. Ma Nagykerekinek hívják a falut, mert a Kereki név a távol fekvő névrokon révén már foglalt volt. Kellemes, csendes hely ez, nagyon távol a forgalmas utaktól, és közel a román határhoz. A legközelebbi nagyobb várost a határ túloldalán találjuk: régen ugyanis a környék Nagyvárad vonzáskörzetéhez tartozott. Így aztán leginkább annak ajánlom a nagykereki kitérőt, aki a 42-es úton haladva szeretne pihenni egyet Erdélybe menet.

Már az Árpád-háziak korában is állt itt egy palánkkal körülvett mocsárvár, amit az 1400-as években erősítettek meg annyira, hogy érdemes legyen egy csatában számolni vele. Nem is vár, hanem várkastély volt ez, hiszen itt lakott a környék földesúri családja, az Ártándyak. A vár és a falu legbüszkébb korszaka 1592-ben kezdődött, amikor Bocskai István, a későbbi fejedelem, váradi főkapitánnyá avanzsált, és a felesége révén megörökölt Nagykerekiben több száz katona elszállásolását ötlötte ki. Ehhez meg kellett nagyobbítani és erősíteni a várat, amely így a környék egyik legfontosabb erődítményévé lett.

A pesti Hősök terén is szobrot kapó Bocskai ekkoriban még az osztrákokkal szövetkezve küzdött a törökök ellen, de mivel a politikusok már a középkorban is könnyen váltottak elveket, hamarosan a törökökkel megbékélve védte meg Nagykereki várát az osztrák seregekkel szemben. Az 1604-es várvédés olyan jól sikerült, hogy utána az egész Hajdúságot megszerezte Erdélynek, magának meg a fejedelmi címet.

Mára szinte semmi nem látszik abból, hogy egykor vár állott itt. Egy szépen felújított, oszloposos-timpanonos klasszicista kúria mosolyog ránk. 1660-ban ugyanis csúnyán megostromolták a várat a törökök, amit a következő évszázadban még romjaiban is lakott egy osztrák kisnemes. Tőle vette meg a házat a Csanády család, akik előbb barokk kastélyt építettek belőle, majd 1850 körül klasszicista stílusban újították fel ismét. A második világháború után meglepően hamar, 1959-62 között rendbe hozták a kastélyt, és annak rendje és módja szerint, múzeumot meg könyvtárat rendeztek be benne.

Hogy ide találjunk, a faluba vezető országútról a Kossuth vagy a Jókai utcán kell kelet felé fordulni (Debrecenből jövet balra, Biharkeresztesről jövet jobbra), majd az Arany János utcán balra. Itt gyorsan szemünk elé kerül a hatalmas fákkal körbenőtt, szikrázóan fehér épület.

Miután megcsodáltuk a kertet és a fejedelem mellszobrát, érdemes körbesétálni a kastélyt, mert hátul láthatjuk az egyetlen régmúltat idéző részletet: a délkeleti sarokbástyát.

A benti múzeum nemrég teljesen megújult, és interaktív hadszintérrel meg egyéb modern találmányokkal várja a véletlenül erre vetődő vendégeket (amiből gyanúm szerint nagyon kevés lehet). A kiállítás nagy része Bocskairól és a hajdúkról szól, és akad néhány régi tárgyi emlék is, mint például egy roppant mutatós régi kályha a sarokszobában.

A középkori vár sokkal nagyobb volt, mint a mai kastély. A hajdanvolt méreteket a várfal egykori hatalmas négyszögletű bástyájából kialakított magtár mutatja, ami most a kastélytól úgy 60-70 méterre, a kert másik végében magasodik. A magtárat 1920-ban építették fel, de támfalaival sokkal régebbinek látszik.

A magtárak iránt egyébként az akkor erre barangoló családi társaságból többen is megmagyarázhatatlan vonzalmat érzünk, ezért ha már erre jártunk, muszáj volt elzarádokolni az innen Debrecen felé 35 km-re lévő Monostorpályiba is, ahol sokkal régebbi, 1826-ból való négyszögletes tubusmagtárakat láttunk.

Szerintem szépek, bár nem olyan nagyok, mint amekkorának egy fénykép alapján gondoltam őket. Ha valami hasonlóan furcsa érzelmi kötődés okán más is fel szeretné keresni ezeket, akkor az a falu leghosszabb utcáján, az észak-déli irányban végighúzódó Kossuth utca 26-os számú háza mellett találja meg őket.

Tiszadob és Tiszavasvári

Arrul, hogy ha már lúd, legyen az kövér

Ha már egyszer kastélyos bejegyzés készül, miért is ne lehetne mindjárt három az egyben? Sok jó kastély kis helyen is elfér, ráadásul azt olvastam valahol, hogy összesen kábé kétezer kastély és kúria van az országban, és ebből mintegy ezer áll manapság is, legalább felismerhető épségben.

Ezekből jutott három kastély is a rendkívül széles Szabolcs-Szatmár-Bereg megye nyugati csücskébe. Az itteni táj sok szót nem érdemel, mert – a közeli Nyírséggel ellentétben – még alföldi viszonylatban is unalmasnak mondanám. Legfeljebb a Tisza ártéri erdős partja ad némi látnivalót. Na meg szép időben innen még épp látszik a Bükk és a Tokaji-hegy.

Tiszadobnak az párját ritkító kastélyárul, melyben akár Csipkerózsika is lakozhatnék

Ha útközben egy kis érdekességre vágyik az ember, akkor Tiszadobot Miskolc felől közelítve, Tiszalúcon és a tiszai pontonhídon átkelve érdemes becserkészni.

A nyolc uszály tetején lebegtetett híd – a jegesedés veszélyével járó téli hónapok és az árvizek idejének kivételével – egyetlen sávjával mindig készen áll a rajta roppant ricsajjal recsegve-ropogva átrobogó autók áteresztésére. Tiszadobra érkezvén a központban balra kell fordulni, és menni egészen a falu végéig, ahol a Bockai utcában találjuk az Andrássy-kastélyt.

Ezt a neogótikus-romantikus palotát néhány évvel ezelőttig nevelőotthonnak használták, és a telken rengeteg szocreál melléképület van – a kapun belépve először ezek látszanak, de nem szabad megretteni, menni kell előre, amíg elő nem bukkan a soktornyos épület.

Először a kastély hátoldala látható, ami teljesen szabálytalan küllemű. Nincs két egyforma torony vagy két egyforma épületszárny, innen nézve sehol semmi arányosság vagy szimmetria. Az Alpár Ignác által megálmodott palota a francia gótikus kastélyokról vett mintát, de ha akarjuk, akár Neuschwanstein-szerű német ál-lovagvár jellegű részleteket is találhatunk benne.

A kastély túloldán van a napjainkban is ragyogóan pompázó park, ahol még egy sövénylabirintust is ki lehet próbálni. Eltévedni csak azért nehéz benne, mert helyenként kissé már hiányos a növényzet, és rengeteg átjárót, rövidítést terveztek bele, talán mert klausztrofóbiás lehetett a kastély egykori ura/úrnője... Innen, hátulról nézve, és a kertben minél messzebb sétálva, tárul elénk az épület szép arányú főhomlokzata. Kár azért a sárgásbarnába hajló omladozó vakolatért. Hátha fog még egyszer fehérben is pompázni!

Bejutni nem könnyű, mert általában zárva tartják a kiürült épületet. A látogatás előtt érdemes felhívni a 42/722-551-es telefonszámot, ahol talán kaphatunk tippet arról, mikor áll nyitva az ajtó a kíváncsi barangolók előtt. A gyermekotthon már kiköltözött a külön kerítés mögé zárt melléképületkbe, és egy szezon erejéig megpróbáltak kastélyszállót meg éttermet működtetni itt. Sajnos a felújításra nem volt elég befektetni valójuk a bérlőknek, jelenlegi állapotában pedig úgy tűnik, nem volt eléggé vonzó szálláshely a kastély. Szerintem manapság csak a kastélykertet három oldalról körbeölelő Tisza-holtágat is kihasználva, na meg jó sok pénz szaunákra és medencékre való elköltése után lenne csak értelme újból megpróbálkozni ilyesmivel.

A kastély után a falu központjába érkezvén érdemes megkukkantani a különleges tubusmagtárat. A virágokkal szépen beültetett aprócska Szabadság téren álló 12 méteres téglatornyot még a kastély előtt, a XIX. század közepén építtették az Andrássyak.

Tiszavasvári nevének az bonyodalmas kifejlődésérül

Tiszadobról egy 14 kilométeres nyílegyenes út vezet Tiszavasváriba, a környék legjelentősebb városába. Tiszavasvári nevét leginkább a mákból készített morfium tette híressé, ezt találta fel ugyanis az Alkaloida gyógyszergyár alapítója, Kabay János gyógyszerész-kutató. A város két falu, Tiszabüd és Szentmihály egyesítésével alakult ki, először Büdszentmihály néven, de úgy tűnik, nem igazán akart senki "büdi" lenni, ezért pár évvel később, 1950-ben gyorsan kitalálták maguknak a Tiszavasvári nevet. Tették mindezt ezt egy helyi híresség, Vasvári Pál '48-as szabadságharcos tiszteletére. Neki viszont nem ez volt az eredeti neve, hanem utólag vette fel családjának faluja, Nyírvasvári nevét. Bonyolult sztori, inkább itt be is fejezem. Azt a nagyon rossz viccet pedig már csak félve írom le, hogy mivel a közelben található Hernádkak is, akár úgy is kezdődhetett régen egy anekdota errefelé, hogy "egy büdi találkozik egy kakival"...

Az szamárságokat megelégelvén, inkább szólék az lényegrül, Tiszavasvári palotáirul

Mindezeknél sokkal fontosabb, hogy Tiszavasvárinak két felkeresésre érdemes kastélya is van. Az elsőt, Tiszadob felől érkezve, a helységnévtábla után 7-800 méterre bal oldalon pillanthatjuk meg. Ez a Korniss-kastély, ami ma szociális otthon, viszont a portás itt is szívesen beengedi a vendéget, hogy legalább kívülről szemügyre vehesse a csinos kis egyszintes, magas tetős épületet.

A XIX. században több lépcsőben épült kastélyt frissen újították fel, és az utca felőli homlokzatán hibátlan épségben csodálhatók meg a vakítóan fehér stukkók és a díszes korintoszi oszlopfők is.

A kertből sajnos csupáncsak egy tágas gyepfelület maradt, meg egy-két nagyobb fa. Megmagyarázhatatlan betonozási mánia figyelhető meg a kastély környezetében, és egy rettentő csúnya, de olcsó megoldással sikerült akadálymentesíteni a hátsó bejáratot. Ezen kívül egy adag rozsdás vas és jó sok oda nem illő üveg segítségével az egykori hátsó terasz helyén létrehoztak egy nagyobb belső teret.

Gyorsan felejtsük el a hátsó oldalt, és nézzük meg inkább újra a tetszetős félig barokk, félig klasszicista főhomlokzatot...

A Korniss-kastély állapotát sajnos hamar visszasírja az ember, amint meglátja a város nagyobbik kastélyát... A környék urai az 1700-as évektől nagyon sokáig a Dessewffy család tagjai voltak, és ők fogtak itt bele egy jókora, tisztán klasszicista kastély építésébe még 1820-ban, amit aztán 1870-ig többször is bővítettek. Így lett végül 48 szobája a családnak.

A Dessweffy-kastélyt a modern városközponttól délre, a Kossuth Lajos utca legvégén, a vasúti sínek túloldalán találjuk. A bejárati oszlopok felett egy jókora "KOLLÉGIUM" felirat díszeleg. Valóban diákszállásként szolgált az épület egészen addig, amíg már ehhez is túl rossznak ítélték az állapotát. A kastély most zárva van, és valószínűleg életveszélyes is volna betörni. A méretes, öt hektáros parkba viszont beengedik a kirándulókat, és körbe lehet sétálni az érdekes formájú épületet.

A földszintes, régi középrészt, és a vele egykorú, a jobb oldali szárny végén lévő kápolnát egy kétszintes, később épült, negyedkörívben húzódó hosszú épületszárny köti össze, és ennek egy majdnem szimmetrikus párját is felépítették a másik oldalon.

A kastélyt megkerülve hátul egy elvadult kertet talál az ember, ami kiválóan bizonyítja, hogy bizony van amikor a természet felülemelkedik az ember alkotta rend felett. Helyenként még kivehető pár egyszervolt sétány vonala, sőt, néhány kerti pad betoncsonkja is, de inkább a hatalmas fák között burjánzó bozót a jellemző.

Az ősz tökéletes évszak a kastély felkeresésére, mert ez még jobban hozzátesz ahhoz a szépségesen pusztuló dekadens hangulathoz, amit az épület és a kert együtt áraszt. Itt gondolkodtam el azon újra, hogy tulajdonképpen társadalmi szempontból érthető, hogy oly sok értékes kastély jut ilyen sorsra az országban, mert mégiscsak abszurd volt az a kor, amikor falvanként egy-egy család ekkora luxust engedhetett meg magának, jobbágysorban tartva a többieket. Miért is volna szükség ennyi palotára egy olyan korban, amikor már az egyenlőség és a javak észszerű felhasználása az ideál? Ettől persze még lefelé görbül a szám széle, ha ilyet látok, mint ami a Dessewffy-kastéllyal történik, ugyannakor a düledező falakban is mindig van valami fennségesen elragadó.

Tura és Tóalmás

A Galga-patak völgynek mondott melléke egy lustán hullámzó, sem síkságnak, sem dombságnak nem nevezhető vidék a Gödöllői-dombság és az Alföld határán. Régóta sűrűn benépesült táj ez, így mára Bagtól Turáig tizenhárom kilométeren át végig lakott területen kígyózik az országút.

A környéken a legérdekesebb célpont mindenképpen Tura, de ha az M3-as felől érkezünk, akkor előbb érdemes beiktatni egy kis kitérőt Hévízgyörkön, a falu északi nyúlványában található középkori templomhoz.

Turára érkezvén előbb a főút bal oldalán álló takaros tájház tűnik fel, majd a falu központjában bal oldalt egy focipálya, jobb oldalon pedig egy gigantikus, romos magtár látható. A Vendégváró szerint ez egy barokk épület, amit talán egy régi kolostor köveinek felhasználásával húztak fel, de számomra sokkal izgalmasabb az a verzió, amit a kastélyban dolgozó idős helyi úriember mesélt nekünk. Az ő elmondása szerint az épületet még a törökök építették laktanyának, és csak utána alakítottak ki magtárat benne. Emberünk igen jól tájékozottnak tűnt, szeretnék hinni neki...

A magtárra vetett pillantás után az út másik oldala felé vedd az irányt, mert ott van a kastélykert kapuja. A kapu és a kastély az év minden napján nyitva áll, és a belépődíj mellé akár még kastélyos bögrét is lehet venni.

Az egykor fényűző kastélykert inkább elvadult cserjésre hasonlít, bár egy járható sétány azért akad benne. Sajnos a kastély állapota is hasonló, pedig nem is olyan régi épületről van szó.

Turának egészen 1873-ig nem volt bentlakásos nagyura, mert csupán az Esterházy család számtalan birtokának egyike volt, pedig akkoriban is vagy négyezren lakták, és elérte már a vasút is. Mondták is állítólag büszkén, hogy Turának sokkal nagyobb vasútállomása van, mint Hatvannak, mert míg Hatvanból háromfelé mennek tovább a vonatok, addig Turáról Hatvan felé. Szóval ez a hely éppen megfelelő volt arra, hogy az ügyes kapitalista Schossberger Zsigmond megvásárolja az addigra borzalmasan eladósodó Esterházyaktól, és saját kastély építésébe kezdjen.

A kastély építésével ki mást is bíztak volna meg, mint a kor legelfoglaltabb építészét, blogunk állandóan visszatérő alakját, Ybl Miklóst (kíváncsi volnék, hány éves várólistája volt a mesternek – lásd még a várpalotai Zichy-kastélyt és a dobozi magtárat). Az építkezés 1887-re fejeződött be, az eredmény pedig egy minden XX. századi igénynek is megfelelő palota lett. Azt állítják a külsejéről, hogy neoreneszánsz, hát, én inkább eklektikusnak nevezném, mert olyan, mintha egy reneszánsz Loire menti kastélyt elegyítettek volna a pesti operaházzal. A folyosó és az épülethez kapcsolt üvegház hatalmas ablakai szintén a huszadik század közeledtét jelzik, és nincs bennük semmi neoreneszánsz.

A kastélyba belépve sajnos semmilyen időutazáson nem vehetünk részt, ugyanis berendezés egyáltalán nincs, kivéve azt a néhány évtizedek óta ott lomoló iskolapadot, amit még a szocializmus építésének idejéből felejtettek bent a félreeső helyiségekben. Elképesztően hangulatos ugyanakkor a főlépcsőház és az onnan nyíló előterek, mert itt megmaradt még valami a régi színpompás festésből.

Állítólag 2005-ben volt némi felújítás, aminek annyi látszatja van, hogy megpróbáltak minél többet előkaparni az eredeti falmintázatból, és kicsit javítgattak az életveszélesen omladozó kéményeken, amik miatt elvileg ma sem lehet a kastélyt körbesétálni, noha a jelzésértékű szalagot nem nehéz átlépni, és nem is zavar senkit az ilyen irányú cselekvés.

Sajnos egyértelmű, hogy ez a mesebeli palota nem találja helyét a mai világban, pedig nagyszabású elképzelésekből nincs hiány. Időnként megveszi valaki, akinek aztán nem jön össze, amit kitalált, majd továbbadja valaki másnak. Most éppen az 1500 Ft-os belépődíjakból próbálnak némi pénzt összekaparni, és bár a borsos ár ellenére is mindig vannak látogatók szép számmal, ez is reménytelen vállalkozásnak tűnik. (Családosan vgy nyugdíjasként ne rettenjünk meg, vannak kedvezményes jegyek is.) Ha a miénk lenne a telek, mi látványos kísértetkastélyt csinálnánk belőle, és egy félelmetes föld alatti folyosó kötné össze a régi magtárral, ami szállodaként működne. Várjuk a befektetők jelenkezését...

Turától 15 km-re délre van Tóalmás, ahová önmagáért talán nem bandukolna el a barangolni vágyó, de egy turai látogatás mellett szép kitérő lehet belőle.

Az itteni eklektikus kastélyt is egy Ybl tervezte, de ezúttal nem Miklós, hanem unokaöccse, Lajos. Persze nyilván csak azért lehetett ez így, mert az amúgy elég szép kort megélt Miklós 1891-ben eltávozott, a kastélyt pedig a millennium alkalmából, 1895-ben építtette akkori tulajdonosa, egy Wahrmann Renáta nevű hölgy. Hamarosan a dúsgazdag Andrássyak szerezték meg a birtokot, és az 1945-ös államosításig ide (is) jártak nyaralni és vadászni.

A kastélyt 1989 óta egy amerikai eredetű vallási alakulat, az Élet Szava használja, és mára már az ő tulajdonuk. Tevékenységüket nem ismervén azt nem tudom, hogy szellemi munkájuk mennyire van hasznára az emberiségnek, de az tény, hogy a kastélyt és a parkot is szépen kipucolták, és nagyon kellemes sétát lehet tenni a kertben. Ez a turai kert hiánya miatt érzett keserűséget is felejtetheti... Nyári bibliatáborokat szerveznek itt évi ezer gyerkőcnek, ezért a nyári szünet alatt kevésbé érdemes ide látogatni. Szeptembertől júniusig viszont pangás van, és a szimpatikus portás minden további nélkül beengedi az embert, sőt, a szerencsések akár belülről is megnézhetik a kastélyt (sajnos ez nekem kimaradt).

Azt mindenesetre bizton állíthatom, hogy a fényűző hátsó teraszt kapott kastély küllemre is megérdemel egy körsétát, és hogy a tóval, fákkal, virágokkal felszerelt park annak ellenére is csodálatos, hogy jelentős részét elfoglalják a frissiben kialakított tábori kellékek, sportpályák.

Doboz

Nyugodt szívvel átugorható felesleges fejezet az Békés vármegyének helyzetérül

Bár a történelmi Magyarország földrajzi középpontja éppen Békésben volt – ezt hirdeti is Szarvason egy szélmalommal felturbózott emlékhely –, a megye valahogy mégis mindig a világtól távol eső határvidéknek számított Erdély és az ország központi része között. Nevéhez méltóan békés e táj, a végtelen rónaság egyhangú unalmát viszont helyenként megtöri egy-egy régi mezőváros vagy hajdanvolt uradalmi központ.

E tájékon egyetlen helyen fordul elő tömeges turizmus, természetesen Gyulán, leginkább a várfürdőnek köszönhetően. Egy többnapos gyulai pihenés közben, két mártózás között jól eshet az embernek egy rövid környékbeli barangolás, mondjuk Dobozra.

Melyben arról lészen szó, kik s mit végeztek Dobozon

Az 1800-as években szinte az egész megye a Wenckheim család birtokában volt, így Doboz is. A tekintélyes értelmiségi családból rövid időre még miniszterelnök is sarjadt, gazdagságukat pedig főleg a kitűnő békési termésre jó üzleti érzékkel alapozott iparnak (malmok, szeszgyár) köszönhették. Dobozon is volt egy kastélyuk, ami ma iskola. Ezt nem is érdemes megkeresni a faluban, mert már annyira átalakították, hogy aki nem tudja mi volt, észre sem veszi. Helyette ajánlott a Vésztői utca felé venni az irányt, ami valóban Vésztőre vezet.

Az fényűző dobozi magtárnak az hányattatott sorsárul

Amit először megpillantuk az utcában, az egy Ybl Miklós-féle százötven éves magtár. Ő tervezte a kastélyt is az itteni Wenckheim-birtokon. A várpalotai Zichy-kastélynál már írtam arról, hogy képtelenség, amit egy emberöltőn belül művelt ez az alak.

A gigantikus épület sajnos siralmas állapotban van, és hogy mennyire nem tudnak mit kezdeni vele, azt bizonyítja az is, hogy egy hatalmas helyszíni hirdetőtábla szerint eladósorban van. Az országot járva azt látom, hogy minden második régi magtárra igaz ez. Sokszor látványos épületekről van szó, amik kiválóan alkalmasak lennének szálláshelynek, loft-lakásoknak, művésztelepnek, kulturális központnak, bárminek, csak hát annyit kéne rájuk költeni, hogy a legjobban az éri meg, ha semmit nem kezdenek velük.

Az dicsőséges Wenckheim családnak szemkápráztató igénnyel megépített templomárul s kriptájárul

A magtárral átellenben látható a falu két igazi csodája: a neoromán kastélykerti kápolnából lett plábániatemplom meg kistestvére, a Wenckheim család tágas kriptája.

A két épület az egykori kastélykert szélén áll, ami közepes méretével (6 hektár) még ma is alkalmas egy rövidke árnyas sétára. (Én itt láttam életemben először szarvasbogarat repülni. Ijesztő dongóhangja van, és a legtöbb rovartól eltérően nem vízszintesen, hanem függőlegesen tartja magát közben.) A templom és a kripta 1897-1902 között épült, és furcsa elegye a szecessziós cifraságnak meg a román stílust utánzó vonalvezetésnek.

A templom és a kripta is kívül-belül tele van apró finomságokkal. A kripta bejárata feletti timpanonon a koporsójából feltámadó Jézus, mellette a két oroszlánnal akár horrorfilmes temetői jelenetnek is beillik, a templomban lévő előkelőségeknek szánt ülőhelyek pedig elképesztő aprólékossággal vannak kifaragva.

A korai kereszténység díszítési szokásait idézi a leglátványosabb elem: a kupolákat borító rengeteg mozaik.

A templom belsejében egyébként már eltűnik a kinti romantika, és átadja a helyét a bizánci-kora középkori hangulatnak. Nagy kupola, széles belső tér, lekerekített ívek látszanak.

A lényeg: ami bent van, az izgalmasabb, mint ami kintről látszik, szóval ha épp nincs is nyitva a templom, mindenképp vegyük a fáradságot egy telefonhívásra (szám az ajtón), és kéredzkedjünk be mindkét helyre.

Várpalota, Tés, meg ami köztük van

Várpalota Fehérvár és Veszprém között van pont félúton (a nyolcas út autósai ezerszer elátkozták már nevét a lassú áthaladás miatt), Tés onnan 15 km-re északnyugatra fekszik egy bakonyi fennsíkon, a kettőt pedig az ország egyik legszebb útja köti össze.

Várpalotárul, és annak várárul, melynek falai mind állának ma is

Várpalota bányász-iparváros volt, amíg voltak ott bányák és ipar. Ettől aztán szépnek nem mondanám, de érdekes amiatt, hogy az ottani lakótelepek és középületek egy része még a két világháború között és az 50-es évek stílusában épült, amikor a város fénykorát élte. Ez változatosságot nyújt a későbbi időkből származó panelházakhoz szokott városi szemnek. Néhány kincs azért még megbújik a belvárosban.

A Thury-várat azért építették fel a mai városközpont lapályán a XV. században, mert macerás volt már a helyi uraknak állandóan felgyalogolni a közeli hegyoldalon lévő Bátorkő várába, ha éppen lent volt dolguk. Bár a törökök ellen még megpróbálták várként használni (gyors bevétel lett a vége), az épületre – mai kinézete dacára – mindig inkább kastélyként tekintettek a birtokosai. Így volt ez akkor is, amikor a Rákóczi-szabadságharc után az osztrákok szinte minden magyar várat felrobbantottak, mondván inkább ne legyenek védőbástyák az országban, minthogy még egyszer ellenük használják fel őket. A várpalotai várpalota szerencséje az volt, hogy az akkori lakókat, a Zichy családot, osztrákbarátként tartották nyilván. Bent vegyészeti meg bányászati múzeum van, ami biztos érdekes annak, akit érdekel az ilyesmi.

A vár feletti, félig parkos, félig beépített dombon áll az 1865-ben épült Ybl Miklós-féle Zichy-kastély, ami ma Trianon-múzeum. (Annyi mindent tervezett Ybl ebben az országban, hogy már kezdem kétségbe vonni, hogy csak egy volt őbelőle.) Mi csak az előcsarnokig merészkedtünk. Látszik a kastélyon, hogy fényűző otthon volt egykor, de ráférne már egy külső tatarozás (az aula bár helyenként ízléstelen, de legalább felújított), a környezetére meg némi parkosítás. Ha valaki ismeri a fényképen látható betontömbök funkcióját, és megírja azt, akkor az illető között értékes nyereményeket sorsolok ki. (Időközben meglett a megfejtés, amit a bejegyzést kommentáló gyurinak köszönhetünk: a kastély a rendszerváltás környékéig tüzérségi múzeum volt, és ennek megfelelően mindenféle tüzérségi fegyverek álltak a betontömbökön.)

A Várpalotárul Tésre, de inkább az onnét vissza vezető útrul

A Várpalota és Tés között futó országútnál csak egy szebb út van a környéken: a Téstől Várpalotáig vezető út. Ha Tés felé haladunk, végig felfelé megy az aszfaltcsík, ugyanis Tés egy 500 méter magas fennsíkon fekszik. Az alföldön elterülő Várpalota és a Tési-fennsík között pedig egy különös tájat látunk, ami szerintem akkor látványosabb, ha lefelé száguldunk a hegyről. Az út katonai célokra használt terepen halad át, ahol főleg fűféléket hagytak meg, a fákat letarolták a harkocsik kedvéért. Mondjuk az is lehet, hogy itt meg sem élnének a fák, olyan vékony a talaj, ki is látszik a kő bőven. Fák hiányában jól látható a tájék jellegzetessége: a lankás domboldalakat és kis fennsíkokat mély kanyonok törik meg, hogy aztán pont úgy folytatódjon a táj, ahogy a kanyon előtt véget ért. Miután hosszabb sétát tettem ezen a vidéken, megláttam egy táblát, mely szerint ez honvédségi terület, ahová belépni tilos és életveszélyes. Örülök, hogy csak utólag vettem észre, mert a végén még nem mentem volna be.

A kanyonok után egy meredekebb, erdős rész következik, aztán előbukkan a 450-500 méter magasan fekvő Tési-fennsík hangulatos rétje, és egy balkanyarral meg is érkezünk Tésre.

Tésnek büszke malmairul

Hosszú utcából egy van Tésen, és ennek az utcának a déli oldalán van egy régi kovácsműhely. Itt egy ütött-kopott, rozsdás tábla hirdeti, hogy arra kell bemenni a hosszú szalagtelkek végében lévő szélmalmokhoz. A malmokat a fennsík felől, egy földúton is meg lehet közelíteni, de érdemes kifizetni a kevés belépti díjat, mert aprónkért cserébe kulcsot is kapunk az egyik malomhoz. Mérete miatt maga a kulcs is egyfajta látványosság, meg a buján felszerszámozott kovácsműhely is az, ahol egy kikészített kalapáccsal üthettem is az üllőn a vasat ("Ne az üllőt üsd, hanem a vasat!" - hirdeti a felirat).

Az öregebbik szélmalom 1840-ben, a fiatalabb 1924-ben épült, holland recept alapján. A szélkereket a malom tetőszerkezetével együtt el tudták forgatni, hogy mindig a szél felé álljon. Szélből pedig itt a fennsíkon van elég. A malmok még most is őrölhetnének, ha gazdái úgy akarnák.

Érdemes Tésről nyugat felé menni tovább, mondjuk Zircre. A Bakonynánára vezető út, ami sok térképen rajta sincs, autóval, biciklivel, motorral, gyalog, teveháton, bárhogy közlekedve gyönyörű. Az út hol erdőben halad, hol a Tési-fennsík tisztása látszik, hol pedig látványos kilátás nyílik a Bakony északi lankáira meg a Kőris-hegy lapos magaslatára.