Szarvas

A száz évvel ezelőtti Magyarországnak éppen a kellős közepén fekvő Szarvasra vándor lélek általában csak a messze földön híres arborétum miatt vetődik. (De amiatt legalább sokan.) Ők többnyire rá se néznek semmi másra, pedig az ország első mérnökileg tervezett városa sokkal többet érdemel.

A viszonylag gyorsan járható 44-es úton Kecskemét vagy Békéscsaba felől hamar el lehet érni Szarvast, és ezen kívül másik négy út is vezet ide minden irányból. Ebből is látszik, hogy valamiféle középpontnak szánták a várost. Mivel Szarvas a jól termő Alföld kellős közepén fekszik, afféle mezőgazdaság-tudományi központnak szemelték ki. A város meg is kapta a szerepet, sőt mi több, be is vált. Születése után alig néhány évtized alatt Szarvas máris a fák, mezők, vizek, és nem mellesleg az ízléses, emberléptékű épületek nagyszerű kisvárosa lett.

Szarvashalom néven már a tizenharmadik században is volt itt egy jelentéktelen falu, de a hóditó oszmánok által is sújtott hely sosem lett népszerű, és az 1600-as évek végére minden család elköltözött vagy kihalt. Helyükön óriási üres, mocsarasodó terület tátongott az Alföld közepén. A város újjáalapítója a tehetséges és emberséges uraság hírében álló Harruckern báró volt, aki 1722-ben háromszáz, többségében szlovák telepest hívott Szarvasra. A célja az volt velük, hogy egy életképes települést teremtsen tetemes birtokainak eme elhanyagolt, ám pompás termőképességű szegletében.

Legszebb virágkorát a XIX. század első felében élte a város, amikor a lelkész létére roppant gyakorlatias és felvilágosult, szlovák származású Tessedik Sámuel iskolát alapított Szarvason. Az iskolák sok fiatalt csábítottak ide a szomszédos, szegénységben sínylődő falvakból és kisvárosokból. Közülük sokan Szarvason is maradtak, jócskán az átlag fölé emelve a város szellemi színvonalát. Mivel Békéscsaba (a megyeszékhely) meglehetősen távol van, szükség volt egy nyugat-békési központra is, és e szerepet Szarvas boldogan magára vállalta. Ennek nyomai ma is szembe ötlenek: nem nagyon látni ennyi régi középületet máshol olyan városban, ami sosem volt megyeszékhely.

Kezdjük a sétát kelet felől, mintha Békéscsabáról érkeznénk Szarvas városába. (Már csak azért is, mert így találtam beszámozni a fenti térképet.) A Szabadság út névre hallgató főutcától északra nem éppen sakktábla elrendezésű, de a látszat ellenére rajztáblán tervezett városrész fekszik. Általában régiek a házak, a kertek pedig kicsik, mert kétszáz éve, amikor az utcákat először beépítették, szándékosan a városias küllem volt a cél. Bár majd' mindenki mezőgazdaságból élt, a kerteket a város szélén művelték, nem a ház körül.

Itt bújik meg (az Ady Endre utca 1. szám alatt) a szarvasi szárazmalom (1). Az 1836-ból származó épülethez hasonló csak kettő van az országban, és mindkettő Szatmárban született: egyikük Tarpán áll most is, a másik pedig a szentendrei skanzenben (ezt Vámosorosziból cipeltek oda). A szárazmalomban úgy őrölték a gabonát, hogy befogtak két-három lovat egy jó nagy kerengőbe, és hozzákötözték őket egy vízszintes kerékhez. Nem baj, ha nem élvezték a dolgot a lovak, mert minél jobban menekülni próbáltak, annál gyorsabban pörgették a malomkereket... Így ment ez gészen 1962-ig, aztán jó tíz évvel később múzeumnak rendezték be a malmot. Most is meg lehet nézni, feltéve, hogy nyitva van. Keddtől vasárnapig erre jó esély van délutánonként, de nem árt felhívni a 66/216-608-as számot, mert én például zárva találtam.

Nem messze innen, a néhány házból álló Kálvin utcában (régebbi térképeken: Hoffman János utca) áll egy szlovák nemzetiségi tájház (2). Könnyű felismerni, mert egy szokásos, ragyogó fehérre meszelt, tornácos parasztházról van szó. Néhány értékes darabot leszámítva a berendezés általában legfeljebb száz éves, de minden hiteles és eredeti, a parányi jegyárban pedig egy nagyon barátságos idegenvezetés is benne foglaltatik. Sokáig lehet bámészkodni: valaki egyszer állítólag megszámolta, hogy összesen 936 berendezési tárgy van itt bezsúfolva.

Aki többször is járt már magyar skanzenben vagy tájházban, az látni fogja a finom különbségeket a magyar és a szlovák paraszti házbelső között, de persze sokban hasonlít is a kettő. Nekem főleg a falak és a mennyezet festése volt szokatlan, és akadtak olyan eszközök a konyhában, amiket máshol még nem láttam.

Szarvas nem létezne szlovákok nélül, így szerintem ha valaki errefelé jár, és őszintén kíváncsi a városra, annak a tájházat nem szabad kihagyni. Állítólag nagyon kevés a vendég, jobbára Szarvasról elszármazott szlovák turisták és mindenféle iskoláscsoportok fordulnak meg a házban. A nyitva tartás szerencsére épp a szomszédos szárazmalomhoz igazodik: itt is kedd és vasárnap között, délutánonként érdemes próbálkozni, a telefonszám pedig 66/312-492.

Innen a város főutcájára, a Szabadság út felé érdemes venni az irányt. A Béke úttal közös sarkon áll a város keleti felének legdíszesebb polgárháza, az 1895-ben épült Lengyel-palota (3). Egy jól kereső ügyvéd építtette magának 1895-ben ezt a földszintes, de minden részletében hivalkodó hajlékot.

Sajnos épp a város főutcáján tombol a Békés megyét az ország többi részével összekötő 44-es főút. Így aztán idilli hangulatról ezen a részen nem igazán számolhatok be, de ha sikerül pár percre kikapcsolni a kamionok zakatolását, kellemes meglepetést okozhatnak az út két oldalán álló építmények. Ilyen például a virágos Fő tér, rajta több szoborral, és az 1920-ra elkészült Árvaházzal (4). A helyiek még mindig így hívják ezt a klasszikus alföldi stílusú palotát, pedig 1948 óta iskola van benne.

A Fő tér végénél, az utca túlsó felén sárgállig fényesen a szerénytelenül szecessziós Árpád Szálló (5), ami alighanem már 1896-os építésekor is nagyobb volt, mint amit a város gazdaságosan el bírt volna tartani. Stukkós, tükrös díszterme a második világháborúig a gazdag helyi iparosok és értelmiségiek kedvenc bálterme volt. A szálloda már rég nem üzemel, de a viszonylag újonnan felújított épületben még mostanában is tartanak rendezvényeket. A homlokzat közepén, az építés évszáma felett, egy szarvassal ékesített címert vettem észre.

A városnak is nevet adó címerállatnak persze nem ez az utolsó szereplése a barangolás során. A legnagyobb agancsos az Árpád Szálló után pár lépésnyire, szokatlanul csúnya betonházak előtti kis parkban áll. Ez a Szarvas-szobor (6) a modern időkben a város jelképévé vált, de nem volt ez mindig így, mert eredetileg magánterületen volt a helye, méghozzá a Körös-parti Bolza-kastély kertjében. Állítólag Bolza Pál gróf 1912-ben egyetlen éjszaka állíttatta fel, hogy szülinapos feleségét meglepje vele. Mikor a negyvenes évek végén a kastélyt elkommunizálták tulajdonosától, a szobrot is elkobozta a kertből a város. Szerencsére a Bolza család mai örökösei már nem neheztelnek ezért, így Szarvas központjában maradhatott a nemes vad bronzszobra.

Az emlegetett Bolza család volt a leggazdagabb nemesi klán a környéken, de nem ők voltak az egyetlenek, akik megengedhették maguknak, hogy kastélyban lakjanak. A főutcán tovább sétálva a város kastélyai közül elsőként Mittrovszky Wladimir földszintes, de igen hosszú palotája bukkan fel. A Mittrovszky-kastélyt (7) 1835 körül fejezték be, és oszlopos timpanonjaival egységes klasszicista stílust mutat. A család még az 1800-as évek közepén eladta a házat az önkormányzatnak, így majd' 100 évig itt működött a városháza. A szépen gondozott virágágyások és bokrok mögött lapuló kastélyban most könyvtár és zeneiskola van.

A szarvasi főiskola két hatalmas épülete után, a Szabadság út és a Vajda Péter utca sarkán van a mai Tessedik Sámuel Múzeum (8) nem túl jellegzetes, ám történelmi szempontból nagyon fontos épülete. Ez az épület adott otthont a bevezetésben már emlegetett Tessedik Sámuel első iskolájának. Az iskola nélkül Szarvas talán sosem emelkedett volna ki a számtalan álmos alföldi mezőváros közül. Az 1791 óta álló épületben leginkább avar régészeti leleteket és néprajzi kiállítást lehet látni. A belépés majdhogynem ingyen van, és általában keddtől vasárnapig 10 és 16 óra között (nyáron 18 óráig) tart nyitva a múzeum (a telefonszám: 66/216-608).

A múzeum bejáratától már jól látszik a város legnagyobb temploma, a magasra tornyosuló evangélikus Ótemplom (9). A hatalmas hajóban 3500 hívő fér el egyszerre, híres orgonájának pedig 2484 sípja van. Szarvas lakosai közül a szlovákok jártak ide, náluk szinte mindenki evangélikus volt. Az építkezéshez Pozsonyból rendelték a terveket, és 1788-ra fejezték be a hatalmas építményt.

A templom oldalában balra fordulva egy rövid utca már a Holt-Körös partjára vezet. Miután kigyönyörködtük magunkat az árnyas vízfelület pazar látványában, érdemes jobbra fordulni a magas fák közé vezető kis gyalogútra. Hamarosan egy parkoló mögött álló székelykapu előtt találjuk magunkat, ami a különleges történelmi emlékút (10) bejárata. A 2000-es millennium augusztus huszadikai ünnepségére alakították ki a sétányt.

Az 1100 méter hosszú gyalogút inkább ötletes, mint látványos. Nekem mindenesetre nagyon tetszik az alapgondolat, miszerint a honfoglalás és a 2000-es ezredforduló közötti történelem minden egyes évét az útvonal egy-egy métere jelképezi. Remélem, lesz majd ötlet és energia a továbbfejlesztésére. A szép parkban kezdődő ösvény végig kényelmes faforgáccsal van kirakva, és hamar egy árvízi töltésre kapaszkodik fel. A töltés egyik oldalán kertváros nyúlik ki, másik oldalán a Körös-part hétvégi telkei sorakoznak. A magyar történelem korszakait vagy fordulópontjait egy-egy fából készült alkotás mutatja, valamilyen irodalmi idézettel fűszerezve. Ezek az állomások az évek múlásának arányában állnak az út mentén. Mivel a töltésen csak egyetlen árnyékos pihenőhely van, kánikulában ajánlott inkább elkerülni az emlékutat...

A sétautat teljesítő vándor az útvonal végén nem akármilyen pont felett találja magát. A Körös partján álló dísz-szélmalom pontosan a történelmi Magyarország középpontjában (11) áll. A helyet már 1880-ban kimérte egy helyi gimnáziumi tanár, de a nevezetes pont az ő számításai szerint egy akkor még működő szélmalom helyére esett. Ettől fogva büszkén hirdették a szarvasiak, hogy ők az ország közepe. Aztán 1932-ben már komolyabb módszerrel is kimérték a középpontot, ami pontosan 500 méterrel északkeletre találtatott az eredetihez képest. Itt már nem állta útját semmi egy emlékhely állításának, és a korábbi helyszín szélmalma által ihletve egy műmalmot alkottak ide 1940-ben. Az irredentának ítélt emlékművet aztán a szocializmus idején megcsonkították, majd a rendszerváltás után az eredetihez képest mértéktartóbb, a szomszédos országok (és a szarvasi szlovákok) előtt is nyugodtan vállalható szöveg került az emlékpont mellé.

A Holt-Körösön nyaranta sétahajó közlekedik, és a malom mellett van is egy kikötője neki. A menetrendről viszont sem itt, sem a többi kikötőben nem lehet megtudni semmit, és a világhálón sem találtam nyomát, hogy hol és mikor lehetne felszállni a hajóra. Azt hiszem, vagy sok türelem, vagy nagy szerencse kell hozzá, hogy az ember hajókázzon egyet Szarvason.

Hajó híján gyalog kell visszabandukolni egészen a Szabadság útig. Sajnos a vízpartra épült nyaralók miatt a folyóparton nincs sétány, így marad visszafelé is a történelmi emlékút. A város főútja egy hídon folytatódik. A belváros látnivalóit kimerítve a túlsó parton lehet folytatni a sétát. Jobb oldalon, a hídról, a vízben a szárnyas-koronás oszlopot formázó 2000-es millenniumi emlékmű, a parton pedig a szarvas-szobor okán már emlegetett Bolza-kastély (12) látható.

A legszebb kilátás a kastéllyal szembeni parkból, egy étterem kerthelyisége mellől mutatkozik. A mesés fekvésű, vízben tükröződő klasszicista kastélyt sok részletben építették a XIX. század közepéig, de még 1910-ben is alakítgattak rajta. Ekkor épült a folyópart felőli díszlépcső, rajta a Bolza család olasz származását hirdető, Róma születését jelképező capitoliumi farkas-szobor másolatával. A házban most az Öntözési Kutatóintézet működik, és hétköznap, a portaszolgálat jóindulatától függően, talán közelről is körbe lehet sétálni.

Ha az épületek után van még erőnk az arborétum mellett a város többi parkjába is látogatást tenni, akkor érdemes felkeresni (persze nem gyalog, hanem autózva vagy biciklivel), a város délnyugati szélén fekvő Anna-ligetet (13). A ligethez ott kell dél felé fordulni a 44-es útról, ahol észak felé az arborétumot jelzi egy tábla.

A XIX. század végén volt egy Csáky Albin nevű közoktatási miniszter, aki ügyesen házasodva Bolza lányt vett feleségül, megörökölve a család külvárosi kúriáját. A lányt Annának hívták, így a kastély mellett frissen kialakított parkot Anna-ligetnek nevezték el.

A kastélyból ma a Körös-Maros Nemzeti Parkot igazgatják, a kertjéből pedig nem is igazi parkot, hanem inkább az Alföld növényvilágát bemutató természetesnek ható tájat rendeztek be. A kastély mögött induló tanösvényen van fűszernövény-gyűjtemény, rétek, erdőfoltok és árnyas sétányok is. Helyenként ismeretterjesztő táblákat is kitettek, a leglátványosabb rész pedig mindenképpen a Körös-parti cölöpös szakasz.

A Szabadság útra visszatérve, a Körös-parton újabb park terpeszkedik. Az Erzsébet-liget (14) az arborétumhoz képest persze jóval kevésbé érdekes, de ebben is vannak látványos faóriások, nem beszélve a folyóban álló mocsárciprusokról. Más magyar parkokban egyet-egyet láttam csak ebből a rendkívül elegáns és egzotikus teremtményből, itt viszont több mint egy tucat ciprus áll a vízben.

A ligetből egy vadonatúj, gyalogos fahíd vezet az idén tavasszal még csak épülő, várat utánzó szabadtéri színpadhoz. Azóta már meg is nyílt ott a Szarvasi Vízi Színház, ahol szeptember elejéig vannak előadások.

A hatalmas szarvasi séta végére remélem maradt még erő és idő a város leghíresebb attrakciójára. Az arborétum (15) bejárata a belvárostól messze esik, gyalog nem érdemes nekiindulni. Autó vagy bicikli híján a buszpályaudvarról helyijárattal is lehet próbálkozni, vagy ha sikerül valahogy kinyomozni a hajójárat menetrendjét, akkor azzal is el lehet érni a kertet. A szellemesen kialakított bejárat azonnal mutatja, hogy a fák birodalmába érkeztünk.

Senki ne számítson virágágyás-költeményekre vagy hullámosra nyírt bukszusokra, de kanyargósra kiképzett dísztóra sem. A Szarvasi Arborétum nem kertel, hanem egyszerűen hatalmas területén megmutat annyi féle fát, amennyit csak lehet. Ha választani kellene, az amerikai mamutfenyő lenne a kedvencem. Akkora ez a park, hogy ha az ember megpróbálja, akár el is lehet tévedni benne. Aki céltudatos, követheti az ajánlott útvonalat is, amit táblák jeleznek végig.

Az 1890 óta folyamatosan betelepített fáskert területe 82 hektár (vagyis nagyjából 150 focipálya), és 1600 fafajt találni benne. A növények között rengeteg madár is csiripel, és az arborétum északi szegletében még hatalmas nyulakat is láttam kergetőzni a fűben.

Indulás előtti virtuális séta gyanánt érdemes bekukkantani a hivatalos honlap térképes galériájába. Aligha van olyan napja az évnek, amikor nem érdemes ellátogatni ide. Szerencsére nem is zárják be sosem: az arborétum az év minden napján nyitva van reggel nyolctól sötétedésig (belépni utoljára sötétedés előtt egy órával, nyáron legkésőbb fél hétig lehet). Nekem most egy borongós tavaszi nap jutott, de a sötétségért kárpótoltak a fák virágai.

Mivel a mindenfelé megművelt Alföld kellős közepén járunk, a folyópartokon kívül a természet nem sok érdekességet tartogat a környéken. A táj minden irányban teljesen sík, és ha helyenként alacsony, szabályos formájú dombokat látunk, az is az ember műve. Az Alföld telis-tele van a népnyelv által kunhalomnak elnevezett mesterséges dombokkal. A kőkorszak végétől a népvándorlás koráig sok nép építette ezeket különböző okokból: hol sírhalomnak, hol kultikus imádkozó helynek, hol pedig a árvízzel sújtott síkságból kiemelkedő biztonságos lakóhelynek.

Úgy becsülik, hogy összesen negyvenezer ilyen halom épült az ország mai területén. A Kárpát-medencén kívül leginkább Lengyelországban, Ukrajnában és Oroszország délnyugati részén lehet találkozni még velük. Mára úgy kétezer maradt a magyar Alföldön belőlük, a többit elhordták, vagy letarolták, mert a földművelésnek nem kedveznek a hepehupák. Ebből a kétezerből alig százat tártak fel alaposan a régészek. Persze lehet, hogy a halmok alá temetett kincseket már évszázadokkal ezelőtt kilopták.

Az ország legnyagobb kunhalma Szarvas közelében, Békésszentandrás területén, Békés és Csongrád megye határvidékén magasodik. A fenti térképen Békésszentandrásról indul dél felé egy szürke út. Hajdanában aszfaltos lehetett, de most akkora gödrök vannak rajta, hogy miközben elszántan zakatoltam 15 km/órás átlagsebességgel a cél felé, komolyan aggódtam autóm épségéért. Különösen az utolsó 4-5 kilométer az, ahol jóérzésű ember csak lépésben halad. Vagy visszafordul. Kerekezve is érdemes lehet ellátogatni a rekordmagas kunhalomhoz, ami a 46°48'48.97"N, 20°26'40.45"E koordináták metszésében fekszik.

A Wikipedia szerint a Gödény-halom 12,26 méter magas, kerülete pedig kb. 160 méter. (A gödény persze nem más, mint a pelikán, ami ma már egzotikus madárnak számít, holott a XIX. századig nyaranta gyakori vendég volt Magyarországon is. Az utóbbi évtizedekben viszont legfeljebb Görögországig költözik el az afrikai száraz évszak elől.) Ez a tizenként méteres magasság nem is olyan kevés. Egyrész jó támpont a néhány legelő tehén mérete, másrészt meg fentről olyan a kilátás az a tükörsima Alföldre, mintha az egekből tekintenénk alá.

Csongrád

Május 10-én van a madarak és fák napja. Mivel egyikhez sem értek, e jeles alkalmat én úgy ragadom meg, hogy írok egy kicsit a madarak és fák városáról. (Első! Megnéztem a Google-t, és a jelek szerint még soha senki nem írta le a világhálón, hogy "madarak és fák városa".)

Csongrád egy olyan kivételes város, ahol a főutcán az autók zaját elnyomja a madarak csicsergése, a látványt pedig mindenütt fák uralják. Ehhez jön még két folyó megannyi élő és holt ága, meg egy több száz éves halászfalu, amit Belvárosnak hívnak...



Azt regélik, hogy a hont foglaló magyarok kiváló fekvésű településre akadtak a Tisza és a Körös összefolyásának szegletében. A lakosokat vagy lekaszabolták vagy magukba olvasztották, és Ond vezér népe telepedett meg a vidéken. Állítólag a vezér Ete nevű fia földvárat építtetett, ami az itteni talaj színe miatt feketére sikerült, és ebből lett a szláv cserni (fekete) és grád (vár) szavak összeolvadásával Csongrád a város neve.

Az viszont már bizonyos, hogy mindjárt az államalapításkor Csongrád lett a róla elnevezett vármegye székhelye. E címet azonban elég hamar elveszítette a város, amikor 1241-ben a tatárok szinte teljesen elpusztították. IV. Béla király jobbnak látta átköltöztetni az ispánságot a mongol hordákat viszonylag épen átvészelő Szegedre, és bár a megyeszékhelyi rang sokat vándorolt a következő századokban, sosem szállt vissza Csongrádra. Ettől még a város sokat fejlődött a maga módján, de mindig kisváros maradt, megbújva a nagyobbra nőtt Szentes árnyékában. Most tizenhétezren lakják.

Az igazi belváros egyetlen, végtelen platánsorral szegélyezett főutcából áll, aminek Fő utca a neve. Ezen sorakoznak a látnivalók. Ha Kiskunfélegyháza felől érkezünk, nincs más teendő, mint egyenesen menni, egészen addig, amíg az első panelsor után, a jobb oldalon fel nem tűnik a csupazöld Dózsa György tér. Itt a házak még nem érdekesek, de a téren feltűnik a sok megnézésre érdemes köztéri szobor közül az első, az 1992-ben állított második világháborús emlékmű. Körülötte, az arborétumosan változatos lombok között, folyton-folyvást énekelnek a madarak.



A park után a bal oldalon már sárgállani kezd a művelődési központ nagy és mutatós épülete, ahol száz éve még a Magyar Király Szálloda fénylett. Ebben van ma a Tourinform iroda, persze csak hétköznap, de akkor meg minek. Ugyanezen a sarkon a park előtti háztömb utolsó tagja a bíróság épülete, aminek a bejárata szerintem nagyon jól sikerült.



Ezután mindjárt a város legnagyobb parkja, a Szentháromság tér következik. Először a szellemes ötvenhatos emlékmű tűnik fel, aminek az a különlegessége, hogy a szabadság angyala eldobált, fémből faragott újságlapok felett szomorkodik. Még egy modern szobor van a tér hátsó sarkán, ami egy hegedűs lányt ábrázol a híres ének-zenei általános iskola előtt, ami egy száztíz éves, szerényen szecessziós épületben működik. Itt indítottak először az országban hangszeres-énekes-zenei általános iskolai tagozatot.



A tér közepén díszhelyet kapott az 1869-ből való, mívesen kifaragott szentháromság-szobor; a túlső, Fő utcai sarkon pedig az első világháborús emlékmű áll, ami itt nem a harci dicsőséget vagy a hősiességet, hanem a gyászt ábrázolja hatásosan. Sem ez, sem a város mai nyugodt arca nem lehet véletlen: mintha a csongrádiak mindig is a békességre törekedtek volna. A város címere is a lehető legbékésebb: galamb, rózsa és szív van rajta.

A tér végén egy új parkolót építettek ki, ami akkora, hogy szerintem sosem volt még tele. Itt a fák átköltöznek az út bal oldalára. Menjünk át mi is. A templom és a mellette lévő park előtt érdemes besétálni egy háznyit az Iskola utcába. A 2-es szám alatt megbúvó földszintes házban van ugyanis a város mindenes múzeuma, ami Tari László nevét viseli. Ő egy helybéli fogorvos és nagylelkű amatőr régész volt, aki sokmindent ajándékozott a gyűjteménynek.

A viszonylag kicsi épületben mintha egy mini nemzeti múzeumot rendeztek volna be. Mindig van egy időszakos kiállítás is (most épp a második világháborúról), és ahogyan az lenni szokott, bemutatják a város történetét, meg a hagyományos mesterségeket és régi életmódot is. Néhány dolgot kiállítottak a XI. században alapított (és azóta szinte nyomtalanul eltűnt), szomszédos Ellés monostor ásatásakor előkerült 3200 leletből is, de szerintem nem eleget. Amiért viszont igazán érdemes betérni ide, az a bronzkortól a titokzatos avarokig terjedő időszak sok kincse. Mind közül szerintem annak a párnak a csontváza a legérdekesebb, akiket időszámításunk szerint 800 körül egymás felé fordított arccal, szinte ölelkezve temettek el, elnyerve az avar Rómeó és Júlia becenevet.

Mindjárt a múzeum mellett áll a város nagytemploma, ami az 1760-as években épült, nagyon-nagyon barokk stílusban. Kívülről egyszerűnek látszik az épület, de belépve kiderül, hogy mennyire nem spóroltak a kézművességgel és az ecsettel, amikor kidekorálták a templomot. Szép az orgona, aprólékosan kidolgozott a különleges szószék, monumentálisak a mindent befedő freskók, a márványoszlopos oltárról pedig egy Tiziano-festmény másolata tekint le ránk ünnepélyesen.

A templom napközben sokszor nyitva van, de ha mégis zárva lenne, érdemes felhívni a 63/475-027-es számot, mert szívesen megmutatják. A templom előtt épp most végzik az utolsó simításokat az új díszburkolaton és szökőkúton. Utóbbi a templommal szemben álló városháza előterét ékesíti. Az önkormányzat épülete a legifjabb régi ház a városban: a harmincas évekből való, és ékes példája annak, hogy mi volt az átmenet a díszes szecesszió és a csupasz modern építészet között.

Nem véletlenül emlegettem ám a szecessziót. A főteret a Fő utca végeztével a Batsányi János Gimnázium színesen hímzett palotája zárja le. Az 1914-ből való romantikusan dekorált épületet egy Ybl tervezte, de a Vendégváró értesülésével ellentétben nem az akkor már rég halott Miklós, hanem az ünokaöccse, Lajos.

Bármelyik oldalról kerüljük meg az iskolát, egyenesen tovább haladva 900 méter után érjük el az ősi város kapuját. Itt áll a török mecset alapjaira épített Szent Rókus templom, ami állítólag belülről inkább érdekes, mint kívülről, de nem tudom, hogy a vasárnapi misét leszámítva mikor lehet bejutni oda. A 63/475-027-es telefonszám akár itt is működhet. De a lényeg nem ez, hanem ami az Öregvár utcán a templom mögött 400 méterre kezdődik. Merthogy szépen szaporodni kezdenek a vén parasztházak.

Egy-egy régi porta már korán jelzi, hogy jó felé járunk, de az igazi Belvárost (vagy ahogy másképp mondják: Belsővárost) az Öregvár és a Gyökér utca sarkán érjük el. Nem tudom, hogy ha egy csongrádi meghallja azt, hogy "belváros", akkor erre az eldugott zugra gondol-e, vagy a mai belvárosra. Azért nevezik így e félreeső helyet, mert itt állt régen a földvár, és itt épültek köré az első házak. A folyókanyarulatok miatt viszont csak egy irányba tudott terjszkedni a város, így saját régi magja lassan a peremére került. Épp ez a szerencséje neki, mert így mindenki lusta volt lebontani.

A csongrádi Belsőváros az egész Alföld legnagyobb népi lakóház-együttese. És nem is mesterségesen gyűjtötték össze a házakat, mint egy skanzenben, hanem pont ide szánták őket, és vagy harminc öreg épület ma is áll. Még Hollókőhöz vagy Magyarpolányhoz képest is különleges ez a hely, mert sokkal régebbiek a házak. Némelyik az 1700-as évekből való, de az utcaszerkezet és az alapok még ennél is öregebbek. Az Ék utca, a Gyökér utca, a Kígyó utca és a Baross Gábor rakpart is rejt néhány szép házat, de az Öregvár utca vége az, ahol megszakítás nélküli utcaképben lehet gyönyörködni.

A házak többségének eredetileg nem volt ablaka az utca felé. Így próbáltak a békeszerető csongrádiak a háborúk és fosztogatók elől bezárkózni.

A hely varázsának kimondottan jót tesz, hogy senki sem ismeri. Sok házban éppen azoknak a családoknak a leszármazottai élnek most is, akik tucatnyi generációval ezelőtt felépítették az otthonukat. Egy-két épületből talán kulcsosházat csináltak, de nyomuk sincs az osztrák vagy holland befektetőknek. Kétszer jártam már erre, és nem láttam senki mást, aki barangolni jött volna. A házak körül szorgoskodó lakók jól meg is bámultak, mint idegent, épp ahogy az annak rendje és módja szerint egy faluban szokásos vagyon. Az Öregvár és a Gyökér utca sarkán valamikor múzeumház működött, de az ablakba tett felirat szerint "a nyitva tartás bizonytalan ideig szünetel". Mintha egy időre feladta volna a város, hogy bármit is kezdjen a legnagyobb kincsével.

Csongrádon a huszadik század óta a városszéli Belsőváros túloldalán is van élet. Legalábbis nyáron. A város mellett folyik ugyanis össze a Tisza és a Körös, látványos díszletet nyújtva egy jókora folyóparti üdülőövezetnek. Az alacsony nyári vízállásnál kellemes, homokos part alakul ki, telis-tele strandolókkal. A parkos Körös-toroknak a magyar vízparti üdülőhelyeken megszokott bájosan lepukkant, amolyan nyolcvanas évek béli hangulata van. A szokásos, cölöpös nyaralók között hihetetlen magasságú jegenyefasor áll délcegen, a két folyó találkozása pedig tényleg jól mutat.

Dég (és kicsit Aba)

Melyben Dégnek helyzetérül értekezék

Fejér megye déli felén találjuk a még a lapos Mezőföldnél is mélyebben csordogáló Sárvíz rosszul termő, egykor mocsaras völgyét. Ez a vízben gazdag táj sokfelé reménytelen szegénységről árulkodik. Sajnos így volt ez errefelé mindig, és ahogy régen, úgy most is bizarr szigetként emelkedik ki e vidékből Dég fényűző birtoka.

Már csak azért is érdemes elbarangolni e nagyvárosoktól igencsak távoli zugba, mert itt van az ország egyetlen látogatható klasszicista kastélya. Ha azonban hozzágondoljuk, hogy az épület a nemzeti múzeum építészének egyik első monumentális terve volt, és hogy az egyik legszebb kastélykert tartozik hozzá, akkor végképp kihagyhatatlan hely Dég.

Nem mintha sokan tudnának erről, hiszen órákon át egyedül voltunk a kastélynál egy napsütötte áprilisi szombaton. Az sem segít, hogy a faluban sehol nem láttunk útjelző táblát, ami a község egyetlen nagy nevezetessége felé mutatta volna az irányt. Pedig forgalmas út vezet el Dég mellett a Balaton felé, így még az is lehet, hogy néhányan megállnának itt nyaralás előtt vagy után körülnézni, ha tekintetük megakadna egy táblán. Parkolni az N46°52'33'', E18°26'1'' pont környékén, a bekötőút két oldalán lehet. A falu központjából a Hunyadi utca kanyarodik ide, a kastélykert északi végébe. Déget autózva a 64-es főúton is meg lehet közelíteni, de Budapest/Fehérvár felől érkezve a térképekről lefeljtett (ellenben jó aszfaltú és nyílegyenes) Káloz felől ide tartó úton érdemes megcélozni a falut.

Zárójelbe tétetett kitérő Aba felé

Erről jut eszembe, hogy ezen az útvonalon akár útba is ejthető Magyarország ábécében első települése, a több érdekességet is tartogató különös nagyközség, Aba. A környék falusias jellegének szép jelképe az, hogy Aba az ország egyetlen olyan kistérségi székhelye, amely még nem kapott városi rangot. Na de lássuk röviden, mi is van itt. Először is a falu kellős közepén van egy ábécé, amit egy szép régi kúriából alakítottak ki, méghozzá meglehetősen igényesen:



A kúria tényleg szép, csak kár, hogy arra már nem jutott pénz, hogy valami csinos burkolatot csináljanak a parkolónak, így pont a főtérre hordja innen a port a szél. Kúriából lett ábécét se láttam még, de még furább az előtte felállított, naív népi művészetet szimbolizálni szándékozó, modern kálvária, ami láthatóan a gyerekeket célozza meg.

Van abban valami kedvesen fura, hogy nyáron a szökőkútban II. János Pál vaskos üzenetei között fröcskölik egymást a mit sem sejtő gyerkőcök, és aztán Isten barmait formázó padokon pihenik ki az önfeledt hancúrozás fáradalmait. Műlakotásnak ugyan nem nevezném ezt a pár éve felállított kálváriát, de jó ez, kell ez, mert ad egy közösségi teret, és egyedivé teszi a falut.

Aggodalomra semmi ok, a mosolyogtató látnivalók mellé igazi építészeti különlegességet is találunk Abán, méghozzá egy háromszög alaprajzú templomot.



A barokk imaházat jól megrágta az idő vasfoga, pedig már szemből is mutatós az 1756-ban felszentelt épület. Az igazi arcát oldalról és hátulról fedi fel, mert onnan látszik, hogy valóban háromszögű. Az alaposan feldíszített belső tér viszont nagyjából kerek; nem is tudom, mire használják a háromszög sarkait.



A háromszög alaprajz egyébként természetesen a szentháromságot jelképezi, ami annyira magától értetődő, hogy szinte különös, miért van olyan kevés ilyen építmény a világon. Az országban eddig egyetlen másik háromszög alaprajzú templomot találtam (a törpe sajóládi temetőkápolnát), és az abaiak szerint a világon is csak egy hasonló akad, talán Franciaországban.

Az zárójel véget ére, következzék az valódi fejezet Dég kastélyárul

Aba után most már tényleg irány Dég! Parkolás után először a főhomlokzatát mutatja nekünk a kastély, ami mai állapotában kevésbé elegáns és rosszabb állapotú, mint a túloldali, kert felőli homlokzat. Egykori díszeivel, melyeket oda sejtek, sokkal látványosabb lehetett a kocsifeljáró is.



A kastély építtetője a nem túl magas rangú (köznemesi származású), ellenben remek üzleti érzékkel megáldott Festetics Antal volt. Antal nagyon távoli rokonságban állt a család befolyásosabb keszthelyi ágával, de ügyesen használta fel mindazt, amije volt, és jól menő birtokot alakított ki Dégen. A növénytermesztés mellett juhokat vett, és posztógyárat is épített, hogy még nagyobb haszna legyen saját gyapjújából. Negyven éves korára elegendő vagyont szedett össze, hogy 1805-ben egy új, divatos kastélyt építtessen azzal a Pollack Mihállyal, aki már ekkor, évtizedekkel a Nemzeti Múzeumra kapott megrendelés előtt is drága építésznek számított, hiszen sok épülete állt már Budán meg Pesten, köztük a budavári Sándor-palota is.



Festetics Antal egészen 89 éves koráig élvezhette fényűző otthonát és a park jó levegőjét. A kastély leghíresebb szülöttje azonban kevésbé fényes pályát mondhatott magáénak. Ő volt Festetics Sándor gróf, aki az 1920-as években a kor nagyvilági szokásainak megfelelően újíttatta fel az addigra öregessé vált kastélyt. A gróf és barátai rendszeresen röpködtek, autóversenyeztek, teniszeztek és pancsoltak a birtokon. Az ország egyik legvagányabb helye volt ez. Sajnos Sándor emellett lelkesen politizált is, méghozzá 1933-tól a magyar nácipárt tagjaként. (Kemény politikai viták lehettek a vacsoraasztalnál, mert a "vörös gróf", Károlyi Mihály volt az ő sógora.) A második világháború végén a népbíróság ítélte el, és gondolom meg is érdemelte azt a nyolc évet, amit öregkorában rabigában töltött.

A család kilakoltatása után gyermekotthont rendeztek be, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a kastély minden berendezése azon nyomban szőrén-szálán eltűnt. (Egyszer már elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lett azzal a rengeteg értékes műtárggyal, bútorral, étkészlettel és egyéb berendezéssel, aminek a negyvenes években lába kélt a magyar kastélyokból. Odáig rendben, hogy egy részét a vörös hadsereg vitte magával, a többire pedig a falu népe tette rá a kezét, de hol vannak ezek a tárgyak most? Legalábbis én manapság ritkán látok az egyszerű falusi ember falán barokk órát, vagy az asztalán kétszáz éves ezüst-porcelán étkészletet.)

A bejárat a kopottas főhomlokzatról nyílik. Elvileg május elsejétől október végéig van nyitva a kastély (hétfő kivetélvel minden nap tíztől hatig), de a tavasz és az ősz maradék hónapjaiban is lehet próbálkozni a hivatalos honlapon látható telefonszámokon, mert hétvégén elképzelhető, hogy beengedig az embert.

Ami a kastélybelsőt illeti, ideiglenesen egy köztes állapotot láthatunk ott. Egyes szobák fehérre vannak meszelve, máshol a húszas évekbeli díszítésből látunk valamit, de akadnak az eredeti klasszicista festésből is töredékek. Az épületet birtokló Műemlékek Nemzeti Gondnokságának az a hosszú távú célja, hogy mindenütt a kétszáz évvel ezelőtti állapotot állítsák vissza.

Addig is, mielőtt hozzáfognának a festékrétegek gondos levakarásához, egy nagyon változatos kis kiállítást állítottak össze. Vannak XIX. századi és a húszas éveket idéző bútorok, látványos stukkók és festett mennyezet, van egy szoba, ami a két világháború közti sportéletet mutatja be, van egy kis botanikai kiállítás Kossuth Lajos szekrényével, vannak fotók az olasz testvértelepülés tyúkfuttató versenyeiről, életképek a gyermekotthon éveiből, van temérdek ókori szobormásolat, és végül egy szoba, ahol helyi kézművesek alkotásait tették vitrinbe.



A kastély sztárja azonban egyértelműen a kör alakú díszterem. Ez a hátborzongató, sötét falú, kupolás szoba egyszerre idézi szabadkőműves összejövetelek és náci összeesküvések hangulatát. Alighanem mindkettőnek helyszínül szolgált a kastély, hiszen Festetics Antal titkos szabadkőműves iratok őrzője volt, a későbbi Sándor sajnálatos dolgairól pedig már értekeztem fentebb. Aligha véletlen a hasonlóság a díszterem sasmotívumai és a náci címerállat testtartása között.



Eredetetileg a teremben lévő nyolc tükör mindegyikében láthatta magát a szoba középpontjában álló ember. Hogy ezt nem is olyan egyszerű megcsinálni, azt jól bizonyítja, hogy a mostani másolatok esetében ez maximum négy tükörben sikerül egyszerre. Klasszicista kastélyhoz méltó módon természetesen itt is ókori szobrok másolatai állnak a fal mellett.

Egy vén, valószínűtlenül terebélyes fa már a főhomlokzat felől is sejteti, hogy nem mindennapi park volt egykor az épület körül. Szerencsére, ha megkerüljük a kastélyt, még most is maradt belőle ízelítő bőven. És nem mellesleg maga a kastély is a hátsó kert felől mutatja meg legszebb oldalát.



A keleti szárny mellett a régi teniszpálya és rózsalugas maradványain kívül egy kis darab műromot is látni lehet – ezekből a romantikus kövekből a XIX. században még sokkal több volt a kertben. Sajnos virágokat sem ültettek még. A kastély előtti hatalmas, vadvirágokkal teli rét viszont szép előteret ad a gyönyörű arányú palotának.



A mező hátsó végében egy szabályos körbe ültetett öreg fenyőfa-csoport áll, közepén valamiféle kő talapzattal – ez megint a szabadkőműveseket juttatta eszembe.



Tovább hátrálva egy szépen gondozott tó partján találjuk magunkat. Mivel a kastélykert nincs elkerítve, bárki bármikor ingyen élvezheti a parkot. Így aztán pecázni is lehet, amit ki is használnak a helybéliek. Itt találkoztunk először a személyzeten kívül emberi lénnyel.

A kastélykert igazi különlegessége a dísztó szigetére 1891-ben épített hollandi-ház. A holland gótikát idéző kerti lak földszintes fele tehénistálló volt, mellette az emeleten pedig Festetics Andor gróf tüdőbeteg felesége töltötte ideje jelentős részét. Azt hitték ugyanis akkoriban, hogy a jószágok kérődzésekor keletkező ammónia gyógyító hatással bír az ilyesfajta betegségek ellen. Aztán persze kiderült, hogy ez a mérges, maró gáz csak tünetileg segít: a nyálkahártyára jutva megkönnyíti a légzést, viszont magának a tüdőnek inkább árt, mint használ.



A kifli alakú tó több mint 600 méter hosszan nyújtózik, és feltétlenül megéri körbesétálni. A kastélykert megmaradt területe nagyjából kétszer másfél kilométer, de a nagy részén erdőgazdálkodás folyt, így nincsenek már meg az öreg fák. Amit a parkból manapság láthatunk, az így is páratlan az országban, és megvannak már a tervek a további csinosításra.