Zsira (és Sopronhorpács meg Peresznye)

Az Alpokalján hemzsegnek a Monarchia idejéből való kastélyok. Ennek nyilván Bécs közelsége az oka: a politikát kedvelő magyar nagyurak szerettek a hatalomhoz közel, de még magyar nyelvterületen lakni. E sok kastély közül keveset lehet felújítva, kívül-belül alaposan szemügyre venni. Az osztrák határon fekvő, hétszáz lakosú Zsira azonban épp egy ilyennel büszkélkedhet.

Ha hetven évvel ezelőtt jártunk volna erre, a mai Zsira helyén még három falut találtunk volna. A névadó községgel Salamonfa és Gyülevíz egyesült előbb közigazgatásilag, majd a valóságban is. A Rimanóczy család igazából nem is Zsirán, hanem Gyülevízen épített kastélyt magának 1739-ben. A kivételesen szépre és arányosra sikeredett közepes méretű barokk palotát, ami a legfrissebb osztrák ízlés szerint épült, nem sokáig élvezhették szegény Rimanóczyak, mert nem sokkal később férfi örökös nélkül kihaltak. A kastély sosem vált lakatlanná, de a családdal együtt a haladó szellem is elhagyta e vidéket, és a falvak a XVIII. század végére alaposan elszegényedtek.

A XIX. század végére magára találó hármas falu akkor szerzett országra szóló hírnevet magának, amikor a lakosság 1922-ben kellő határozottsággal kiáltott fel a Magyarországhoz tartozás mellett ama határkigazító bizottság színe előtt, mely a trianoni béke nyomán ügyködött a környéken. A kastély az államosítás után szociális otthon lett, és ekként szolgál a mai napig is. A főváros tulajdonában áll, és szellemi fogyatékosoknak nyújt remek menedéket.

Egy csodálatos és egyedülálló ötletnek köszönhetően nem csak a bentlakók járhatják be a vakító fehérre pingált, minden külső részletében hibátlan állapotú kastélyt. Az erre barangolók májustól szeptemberig délelőtt és délután is (9:30-11:30 és 14:00-16:00 között), októbertől áprilisig pedig délelőttönként látogathatják meg a kastélyt. Az itt élők többsége, lehetőségeihez mérten, valamilyen formában dolgozik. Ők takarítják az épületeket, gondozzák a kertet és ők tartják az idegevezetést is - egy hordozható CD lejátszó segítségével. A sráccal, aki körbevezetett bennünket, jót beszélgettem, és elmesélt ezt-azt arról, hogyan telnek a napjaik. Sétakocsikázásra és biciklikölcsönzésre is van lehetőség, és vásárolni is lehet az itt élők által készített, sokféle kézműves tárgy közül. A szociális otthon honlapja szerint összesen százhúszan végeznek valamilyen munkát nap mint nap, legalább négy órában. Ennél nem hiszem, hogy sokkal többen laknának a kastélyban.

A külső körbesétálás után odabent is megmutattak nekünk néhány helyiséget. A kovácsoltvas-korlátos, stukkós mennyezetes lépcsőház minden díszítése, és a díszterem freskói meg falképei is egyidősek a kastéllyal. Az a nagyszerű itt, hogy az építés óta eltelt 270 év alatt szinte semmit nem alakítottak át, ellenben újra és újra mindent az eredeti pompájában újítottak fel. Így látható ma is öt barokk öltözékű, pökhendi úr és úrnő (Mária Terézia, II. Józsefet, Lotharingiai Ferenc, Mária Antoinette és Esterházy Miklós) portréja a nagyteremben, egy félelmetes alakokkal felvértezett, mesterien faragott fa csillárral egyetemben. Közelről látszik, hogy még fogaik is vannak a parányi szörnyfejeknek.

  

Azt gondoltam, értelmi fogyatékosokat látogatni nem lehet felemelő élmény, mégis örvendező lélekkel hagytam el a kastély szép, árnyas kertjét. A barokk palota remek állapota, bemutatásának kreatív módja és az itt lakók méltóságának csorbulásmentes megőrzése kihagyhatatlan élménnyé teszi a zsirai kastélylátogatást.

A kastélyt a 84-es utat Kőszeggel összekötő felsőbbrendű mellékútról nyugatra letérve, Zsira hosszú főutcáján a falu középpontjában (de nem központjában) találjuk. Jókora kőkerítéséről és a park hatalmas fáiról messziről meg lehet ismerni.

Ha tovább megyünk a főutcán, pontosan másfél kilométer után elérjük az osztrák határt. Már a magyar oldalról is látszik egy hatalmas, rusnya torony, amin két vízicsúszda kígyózik. Az ott a Sonnentherme, egy nagyrészt fedett, burgenlandi tartományi pénzből épült jókora élményfürdő, ami Lutzmannsburg (magyarul Locsmánd) területéhez tartozik. Magyar nyelvű honlapjuk is van, nyilván azért épültek a határra, mert az itteni vendégekre is számítanak, miközben az osztrákok hál' istennek folytonos tömegben tódulnak az innen alig 17 kilométerre lévő Bükfürdőre. Úgy látszik, a szomszéd vize mindig kékebb.

A határ innenső felén is akad még érdekesség a közelben. A Lövő felé haladó országúton hat kilométerre van a kedves nevű Sopronhorpács. Román-gótikus-barokk katolikus temploma a falu közepén áll, minden út oda vezet. Nagy része 1200 körül épült, és a hét oszlopos, bélletes kapuzat az épület méretéhez képest szinte hencegésnek tűnik.

Bár már 1230-ra tornyostul-mindenestül elkészült a templom, a későbbi századok sem hagyták érintetlenül. Az ötvenes-hatvanas években azonban sikerült úgy felújítani, hogy sok minden előkerült az eredeti, középkori formák világából. Bent szépek a szentély gótikus ablak- és mennyezetívei, és jól mutatnak a nyolcszáz éves, feltekeredett indákat mintázó oszlopfők.

Ha Zsirát az ellenkező irányban, Kőszeg felé hagyjuk el, alig öt kilométer után elérjük Peresznyét. Ahogy beértünk a faluba, térjünk le a főútról balra, és pár száz méter után hatalmas fák között találjuk magunkat. Balra egy mutatós kastély mutatja meg magát. Itt is szociális otthon működik, de csak egyszer volt Zsirán kutyavásár, ide már nem mehetünk be. Viszont a kedves portás bácsi megenged egy sétát az Esterházy-Berchtold kastély körül.

Mivel ilyen helyeken érthető módon nem illik embereket fotózni, csak messziről, a fák közül tudtam lencsémet a nemes külsejű épületre fogni.

Azt mondják, hogy már a XVII. században is valamiféle kastély állt itt, és annak a köveire épített az Esterházy család 1727-ben egy szép nagy barokk palotát. Állítólag Esterházy Dániel gróf volt a ház első ura, ami két okból is furcsa. Egyrészt ő a Wikipédia szerint 1714-ben meghalt, másrészt meg fura lenne, ha a Rákócszi-szabadságharc egykori kuruc tábornoka alig 16 évvel a háború elbukása után ilyen pompában élhetett volna az őt legyőző Habsburg Birodalom területén. Habár a kor gyakori politikai széljárás-ingadozását elnézve semmi sem kizárt.

Az Esterházy család későbbi sarjai elég hitványul bántak az örökségül kapott hatalmas vagyonnal, és kastélyaik többségét rútul elvesztették, hogy adósságaikat azokból fizessék ki. Így került az egyre értéktelenebbé váló persznyei kastély is kézről-kézre, mígnem 1882-ben az akkori birtokos Berchtold család eklektikus stílusban felújíttatta azt. Azóta őrzi a kastély a maga különleges stílusú, oszlopos-timpanonos, de mégis boltíves, oszlopok mögé bújtatott lépcsőkkel ellátott középrészét.

Mivel a portás bácsi azt mondta, hogy amit szemből látunk, az csak a gazdasági bejárat volt, kíváncsian vártuk, milyen lesz a kastély túloldala. A pasas azonban vagy meg akart minket viccelni, vagy őt viccelték meg mások, mert hátul – a természetes domboldal miatt – csak egy szintje van az épületnek, és az is lapos.

Fura az is, hogy az elöl még szépen középre épített tornyocska hátul miért csúszott el jobbra, vagy ha úgy nézzük, miért nem középre került a kastély közepe. Lehet, hogy az építész a szebbik oldal megtervezése után felmondott?

A hátsó részek miatti enyhe csalódást hamar feledtette velem az utca túloldalán lévő kastélykert. A nagyjából 250-szer 350 méter terjedelmű park nagy része elvadult, így egy kis őserdei sétára ad alkalmat, miközben egykori gondozottságára egy csinos kis dísztó emlékeztet, szigettel, hatalmas lombokkal, pecásokkal, padokkal, tűzrakóhellyel.

A mindezt körülvevő táj – mely a Kőszeg-hegyalja nevet kapta – pedig szerintem az ország egyik legszebb dombvidéke. Mindenfelé kis földek, legelők és erdőfoltok váltják egymást sűrűn és színesen, ráadásul itt-ott feltűnik a horizonton a sötét és szigorú Kőszegi-hegység, sőt, tiszta időben az igazi Alpok sziluettje is.

Csongrád megye legmagasabb pontja: az öttömösi erdő

Frissítés (2022. február): A területen intenzív erdőgazdálkodás folyik, és sajnos nemrég a Szerelem-domb fenyvese is sorra került. Tarvágást végeztek, üres, barna föld van most a helyén. Ezzel együtt a környéken továbbra is érdemes egy hosszabb túrát tenni, mert máshol maradt még fa elég.

Megint egy olyan megyérül, melynek nem tudni bizonyosan, hol vagyon az legmagasab pontja

Többek között azt szeretem kis hazánkban, hogy olykor még mindig meg tud lepni. Hiába éltem például 18 évet Szegeden, sejtelmem sem volt róla, hogy milyen szép erdei táj bújik meg valahol Csongrád megye határain belül.

Talán sohasem akadtam volna rá az öttömösi erdőre, ha nem épp ott van Csongrád megye legmagasabb pontja. Fejér megyéhez hasonlóan, itt, az ország második legalacsonyabb megyéjében is vitatott, hogy hol van a magaspont. Az öttömösiek úgy gereblyézték el a vitát, hogy kopjfát állítottak egy helyi viszonylatban jelentősnek mutatkozó, állítólag 127,8 méter magas domb tetejére, a falutól délnyugatra. A katonai topográfiai térkép szerint azonban innen négy kilométerre, kelet-délkeleti irányban van a megye legmagasabb pontja, még mindig Öttömös közigazgatási határain belül. Ezt a helyet egy geodéziai kilátótorony jelöli (e különös tornyokról szintén Fejér megye legmagasabb pontjainál regéltem sokat), mely a földmérés szerint 129,8 méter magasan van. Mit tehet ilyenkor az ember, felkerestem hát mindkettőt, és erre buzdítok mindenki mást is. Eme két pontot bejelöltem a turistautak.hu térképén:

Öttömös központjából mindkét nevezetes hely jól megközelíthető jelzett turistaúton, sőt, ha valaki egy egész napot rá tud szánni a barangolásra, egy jókora körutat is tehet a kék négyzet - kék sáv (alföldi kéktúra) - kék háromszög útvonalon, mely főleg erdőkben vagy legalább erdők mellett halad. Ez egy 19 kilométeres túrát jelent, ami megállás nélküli sétatempóban 5 óra.

Öttömösnek fenyvesében megbúvó, az kopjfával ékesített Szerelem-dombrul

Ha a kék háromszög jelzésen délnyugat felé hagyjuk el a falut, nemsokára egy homokba ültetett fenyőerdő közepén találjuk magunkat. Én először láttam ilyen erdőt belülről, és bizony szürreális élmény volt a máskor az Alpok és a Kárpátok bércei közt megcsodált tűlevelűeket most a homokban taposva, buckákon lépkedve kerülgetni.

Nagyon szép kis séta ez, ráadásul mivel szinte teljesen sík, babakocsival vagy nagyszülőkkel is remekül járható. A falu szélétől 950 méterre (a N 46° 16,750', E 19° 40,268' koordináták keresztezésében), az ösvénytől balra egy kis dombocska sejlik fel a fák között, tetején egy kopjafával. A mókás kedvű öttömösi önkormányzat még egy lépcsőt is épített, direkt a domb leginkább "meredek" részét jelölvén ki a felsétálásra.

 

A széles mosolyú sasfejjel (turul akart lenni?) ékesített kopjafát a falu állította 2004-ben, egy jó állapotú erdei pad-és-asztal kombinációval egyetemben. Szerelem-dombnak hívják ezt a buckát, állítólag azért, mert a helyi ifjúság ide jár kettesével romantikát keresni. Jó kis hely, nem mondom, és ha tovább sétálunk a domb melletti tisztásra, akkor még azt is látjuk, hogy tényleg kiemelkedik kissé a környezetéből:

 

 

Az Bukor-hegynek nevezett dombrul, mely talán méternyivel magasabb emennél

 

Ha nem az egész napos túrát választjuk, és járművel akarjuk megközelíteni a tengerszint fölé majd' 130 méterre emelkedő (de a környezetéből alig kipúposodó) Bukor-hegyet, akkor hagyjuk el Öttömöst Ruzsa irányába, és a falu végétől egy kilométerre lévő hosszú balkanyar végén forduljunk be élesen jobbra egy jó állapotú földútra. Száraz időben egy kevésbé kényes autóval akár meg is lehet közelíteni a magaspontot, de szerintem nem érdemes, parkoljunk le inkább a földút elején egy alkalmas helyen, majd menjünk tovább addig, amíg nem keresztezi az utat a kék négyzet turistajelzés. Itt irány balra a jelzett úton, majd 1100 méter múlva ismét balra – innen már csak kétszáz méter a kilátó (N46° 15,782', 19° 42,648').

A nyílegyenes földút mentén sűrűn váltják egymást a különböző fákból álló erdők és a tisztások. Ezeken a mezőkön május utolsó napján, mikor arra jártunk, szinte mindent beborított a selymes árvalányhaj.

A térképészeti torony szerencsére remek állapotban van, és aki nem tart a létrázástól, bátran felmehet a tetejére. Ez persze a felirat szerint itt is tilos, szóval hivatalosan nem bátorítok senkit. Kelet felé teljesen sík a táj, így arra tiszta idően csak a Föld görbülete szab határt a kilátásnak. A többi irányban a Kiskunság erdővel borított buckái, nyugat felé a távolban Öttömös házai látszanak. Különös ez a természetközeli, teljesen csendes élmény az Alföld közepén.

Mivel a magas kilátó bőven a fák fölé emelkedik, úgy éreztem, mintha az egész Alföld a lábaim előtt heverne. Remek dolog – gondoltam odafent – hogy nem tudni pontosan, melyik dombon van Csongrád megye legmagasabb pontja, mert így szerencsére fel kellett keresnem mindkettőt.

Ahogy fentről is sejthető, rengeteg még a kirándulásra alkalmas erdő a környéken. A leghíresebb ezek közül az ásotthalmi erdő, ahol kicsit nagyobb eséllyel lehet emerekkel találkozni, mivel ott több szálláshely és erdei iskola is van. Mórahalom sics messze, a maga nemrég megújúlt, sokmedencés gyógyfürdőjével.

Csaroda és Tákos

Sehol az országban nem találunk olyan sok középkori eredetű templomot anyira közel egymáshoz, mint Szabolcs-Szatmár-Bereg falvait járva. Két különösen szép példányra akadhatunk Csarodán és Tákoson, alig két kilométerre egymástól, a 41-es út mentén.

A két falu közül Csaroda a nagyobb, itt ma hatszázharmincan laknak, de a törökök előtt nemesi birtokközpontként fontos szerepe volt a környék életében. A központban, egy öreg klasszicista kúria szomszédságában találjuk az ábécét, a kocsmát és a község körforgalmát. Magát a kúriát a helyiek szerint megvette egy idegen, de sajnos nem látszik rajta.

A körforgalomban dél felé letérve, 250 méter után találunk egy újabb kocsmát. Kocsival itt érdemes leparkolni, mert innen a templom felé már szemből egyirányú az út, ellenben alig 200 méter a távolság. Előbb a különálló harangtorony jelzi, hogy közeledünk az imaház felé, majd egy jobbkanyar után, néhány szép parasztház mellett elballagva, már meg is pillanthatjuk Csaroda híres-neves büszkeségét.

A XIII. századi román stílusú templomot valószínűleg a XIV. században toldották meg a kicsit alacsonyabb és keskenyebb résszel. A bővítés után oda került át a szentély. Később sem indulhatott különösebb gyarapodásnak a falu, mert hál' istennek nem nagyon nyúltak hozzá a templom külsejéhez, leszámítva a jól festő zsindelyes toronysisakot. A déli falon igyekeztek levakarni kicsit a vakolatból, hogy ahol maradt belőle valami, ott megmutassák az 1642-ben készült népies falfestést, amit már a reformátusok pingáltak fel kellemes művészi érzékkel. Egy kényelmes körülsétálás után lépjünk is be, mert az igazi szépség odabent fakad.

Első ránézésre a szintén 1642-ben készült leveles-virágos kék és piros festés tűnik fel, ami ragyogóan restaurált állapotban pompázik. Jó üzleti érzéket mutatva, csarodai szőttes borítja a szószéket és a karzatot is, és a szomszéd házban vehetünk is belőle. Minden más azonban többszáz éves: a XVIII. századból való mindaz, ami fából van: a szépen faragott szószék, a kazettás mennyezet, a karzat és a padok is. Ahogy azt a régi falusi templomkban megszokhattuk, a feliratok itt is bohókásan asszimetrikusra sikerültek, és annak ellenére, hogy reformátusok pingálták fel a szövegeket, furcsa mód nagyrészt latinul fogalmazták meg a sorokat.

A népies motívumok között avatatlan szemnek is feltűnik, hogy mennyire különböző ecsetvonásokkal alkották meg az északi falra festett alakokat. A híres csarodai "mosolygós szenteket" valószínűleg még a templom építésekor, a XIII. században örökítették meg. Kipirosodott orcájuk annyira szelíd, amilyenhez foghatót templomban sehol nem láttam még. A megszokott szomorú vagy elmélyült ájtatosság helyett életvidám arcok néznek le ránk. A sorrendben sajnos nem vagyok biztos, de őket láthatjuk a falon: Kozma és Damján bizánci orvos szentek, Péter, Pál és János apostolok, Szent Anna, és szemben Mária, ölében a kis Jézussal. Feltűnően bizánci stílusú a festés, azaz a jó kedélyű mester alighanem keleti ortodox templomokban leste el a freskókészítés művészetét. A szentélyben más stílusú, XIV. századinak sejtett freskók maradványai kerültek elő.

Légvonalban pontosan két kilométerre innen, hasonló élményt nyújt Tákos parányi temploma is. Bár a csarodai egyház sem elsősorban nagyságával kápráztatja el a barangolót, egészen átértékeljük a templomok méreteiről alkotott fogalmainkat, ha Tákosra érünk. Itt a két útból álló falunak a főútra merőleges utcájára kell letérni, hogy a "mezítlábas Notre Dame"-ot megtaláljuk. Annyira pici a tákosi templom, hogy ha nem volna hatalmas üres telek körülötte, észre sem vennénk a parasztházak között.

A feltűnően nagyra sikerült (1948-ból származó, de XVIII. századi elődjének formáját követő) harangtorony mögött megbúvó szerény házikó általában zárva van. Az ajtón kint van a kulcsot birtokló asszony címe, de a szomszédos házak előtt szőtteseket kínáló hölgyek is szívesen segítenek.

A templomot bemutató nénire emlékezni fogok, amíg az eszemet tudom. Ahogy fáradt, büszkén törékeny testével fellépett a szószék melletti padhoz, azonnal felismertem: minden magyar barangoló egyik kötelező olvasmányában láttam a fényképét. A Magyarország 1000 csodája című fantasztikus könyvben az ő fotójával kezdődik Szabolcs-Szatmár-Bereg megye bemutatása. (A könyv, a buta címadás dacára, nem illeszkedik a számtalan "XY n csodája" címmel kérkedő, összeollózott, változó színvonalú képes album sorába... Hanem egy fantasztikus fotós és egy remek író-költő kétszemélyes, nagyszerű és nagyszabású alkotása.)

A csak külsőben idős asszony tökéletes szellemi frissességgel és gyönyörű ékesszólással adta elő a templom történetét, miközben végig csodáltam széles műveltségét, és azt, hogy milyen remekül eligazodik a mai világban is. Mikor megkérdeztem, jól emlékszem-e, hogy benne van egy könyvemben, elmesélte, hogy a fotós titokban készített róla képet, és véletlenül, a fiától tudta meg, hogy ővele kezdődik a megye.

– Mondta a fiam, hogy "nagyon drága ez a könyv, de még drágább az én édesanyám", és megvette nekem – mesélte. Remélem, még sokáig él majd egészségben, és sok arra járónak szerez majd hasonlóan szép élményeket, mert ővele nem csak egy épület a tákosi templom. 2013 tavaszán, második tákosi látogatásommal örömmel láttam, hogy semmi sem változott: kicsit nehézkesebb járással, de ugyanolyan szeretettel mutatta be a falu becses műemlékét.

 

Az 1766-ban épült templom jóval régebbinek látszik önmagánál, mert a középkori típusú falusi vályogtemplomok egyik utolsó képviselője. Valahogy ide Tákosra, eme örök eldugottságra ítélt távoli szegletébe az országnak, nagy szerencsénkre nem tört be a barokk ízlés, hanem a XVIII. században még élénken éltek a középkori építkezési hagyományok. A templom padlója kövezet helyett döngölt agyagból van, csakúgy mint a falai, amit paticsfalnak neveznek a hozzá értők. Kevés paticsfalú templom maradt fenn az országban, hiszen azokból a korokból, amikor még így építkeztek, már inkább csak a kőfalú házak állnak. Ezt a módszert tulajdonképpen a madaraktól leste el az emberiség: először egy-két erősebb ágból és sok nádból vagy vesszőből függőlegesen felállított rácsot építettek, aztán sárból és agyagból falat tapasztottak köré.

Odabent is minden az 1700-as évekből származik. A csodásan kifestett, 58 kazettából álló mennyezetet egy kisebb ugrással elértem volna, és a szépen pingált padokat sem tartott sokáig körbejárni. A "mezítlábas Notre Dame" és "parasztkatedrális" ragadványnevek – bár gondolom részben a gúny szülte őket – roppant találónak tűnnek, mert amilyen szerény méretű s küllemű a tákosi templom, legalább akkora a hangulatának gazdagsága.