Fót

Fótnak jellegérül, s kevés szóval az nemes Károlyi családrul

Már az Érdről szóló bejegyzés írásakor úgy éreztem, hogy valami küldetés vezérel, és ez a tudálékos tudatállapot most Fót esetében visszatért. Mintha be akarnám bizonyítani ama magától értetődő tényt, hogy némely Pest környéki alvóvárosokban nem csak aludni lehet, és nem csak "bejönni" érdemes onnan, hanem oda "kimenni" is.

Fótot nyugatról az M2-es, balról az M3-as, délről az M0-ás szorongatja, mégis túlságosan nagy benne a forgalom. Egyrészt azért, mert eme alig hat éve városi rangú települést falusi szerkezete ellenére már majdnem húszezren lakják, másrészt meg nem tudom minek, de kamionok százai róják belvárosi útjait naponta. A fejlődésnek ára van, és a fótiak ezt azzal fizetik meg, hogy gázolajgőzt szagolnak. Az elmúlt húsz év alatt másfélszeresére nőtt a Fóton élők száma, főként gondolom a jobb levegő (hiú) reményében.

Fót, ahogy azzal minden rendes magyar település ismertetője kezdődni szokott, évszázadok óta lakott hely. Az újkorban Budapest növekedése viszonylag gazdag falusi életmóddal ajándékozta meg a szorgosabb lakosokat, mert a lankákon megtermelt zöldséget és gyümölcsöt jó áron el lehetett adni a fővárosi piacokon. Aztán megjelent a dúsgazdag nemesség is, akiknek ízlett a Fóti-Somlyón termő bor és a jó dombsági levegő. A XIX. században az eredetileg Nagykárolyról származó Károlyi család itt építette fel legnagyobb kastélyát, és egy gigantikus-romantikus templomot is adtak a falu egyházának.

Fót legszebb épületei egytől egyig gróf Károlyi István szépérzékét (és az ő hatalmas vagyonát) dícsérik. Úgy emlékeznek rá a fótiak, mint aki jó sorshoz segítette a falu népét. A reformkorban Széchenyi oldalán politizált, majd a '48-as forradalaom után Pest vármegye főispánja lett. A szabadságharc után kis ideig börtönben volt, de rangjánál fogva hamar kiszabadult, és végül megúszta a dolgot 100.000 forint jóvátétel megfizetésével. Hogy ez mennyire sok pénz volt akkor, azt jól mutatja, hogy később a lenyűgöző gazdagságú templom felépítése ennek a pénznek alig ötszörösébe, félmillió forintba került. A szép kort megélt István uraság a kiegyezés után megbékélt Ferenc Józseffel, sőt, jó barátságot kötött a császári párral, akik ismét főispánná tették őt meg. Sőt, többször meglátogatták a grófot Fóton (ami nem esett messze a gödöllői királyi kastélytól), rangos kitüntetésekkel jutalmazták meg, és miután 84 éves korában végleg elszenderült, maga Erzsébet királyné tette fel sírjára az elismerés koszorúját.

Az csudálatos arányérzékkel megépíttetett Károlyi-kastélyrul

A Károlyi-kastély a gyermekotthon kerítésel körülvett területén van, és egy mindig nyitva álló kapun keresztül lehet besétálni hozzá a városközpontban lévő Vörösmarty térről, a jellegtelen városházával szemben nyíló bekötőúton (N47°36'28'', E19°11'49''). Az utcákról nem látszik az épület, mert jobb esetben kerítés és fák, rosszabb esetben a hozzá és mellé épült órmótlan építmények takarják.

Fót korábbi birtokosai egy, a mostani kastélyóriás helyén álló, földszintes barokk épületben laktak. Károlyi István aztán ki mást is bízhatott meg az épület bővítésével, mint a kor legendás építészét, Ybl Miklóst, aki lépten-nyomon visszatér e blogban.

A ezernyolcszáznegyvenes években itt igencsak szabadjára engedhette fantiázáját a mester. Pénz volt bőven, így monumentális mű születhetett a klasszicizmus és a romantika jegyében. A hatoszlopos timpanon eleganciát, a díszítések pedig egyéniséget adnak a kastélynak.

Egészen 1945-ig laktak itt Károlyiak, és addigra már a belső teret jelentősen átépítették, hogy megfeleljen a korszellemnek. Ennél persze sokkal nagyobb hatással volt az épületre az, hogy 1957-ben beköltözött ide a híres Fóti Gyermekváros, ami később jóindulatúan Károlyi István nevét vette fel. Ma már gyerekek nem laknak az épületben, és szemmel láthatóan nagyjából üresen áll. Bár mocorogtak emberek a környéken, bejutni sajnos nem sikerült. Egy hatéves újságcikk szerint két család lakik a kastélyban: a Károlyiak mai sarjai és a gyermekotthon tornatanára. Itt pedig egy 2007-es rövid beszélgetés olvasható Károlyi László gróffal. Végül van itt egy idei cikk is, mely szerint továbbra is a grófi család bérel egy szárnyat, és az állam állítólag fontolgatja a kastély eladását. Ez utóbbi természetesen húsz éve így van, szóval jó eséllyel még további évtizedekig fog romlani az épület állapota, mielőtt valaki rászánja magát egy értelmes döntésre.

A környezet az egykori szocialista célépítészetnek megfelelően elhanyagolt. Hajdanában majdnem ezer gyereket kellett itt ellátni, akik mára százan sem maradtak. Az egyre inkább összemenő gyermekotthon panelházai és bódéi a hatvanas-hetvenes évek óta ellepik a parkot, és persze minden olcsó betonból készült. Ezeket lebontva talán meg lehetne menteni valamit az ötven hektáros kertből, amiben százával bújnak még meg a különleges fafajok. Bár meglátszik a hatalmas parkon az ápolatlanság, érdemes sétálni benne egyet.

Fótnak Ybl Miklós által emeltetett fényes templomárul és az hozzá tartozó Károlyi kriptárul

Akkora a fóti katolikus templom, hogy tornyainak alakja két kilométer távolságból, az M3-ason autózva is tisztán kivehető. Én is így figyeltem fel rá, és éppen azért barangoltam el Fótra, hogy közelebbről is láthassam ezeket a teljesen egyedi sárga égimeszelőket.

Ybl Miklós barátunk még ki se pihente magát a kastély remekbe szabott tervrajzainak elkészítése után, máris hasonlóan fontos megbízást kapott a fóti gróftól: építsen a családjának méltó temetkezési helyet, és ha már hozzálát, emeljen fölé egy hivalkodóan monumentális, de feltétlenül egyedi és fenséges templomot, aminek kastélyához hasonlóan csodájára jár majd az egész monarchia nagyméltóságú közönsége. A nagy mű 1855-re készült el, mindössze tíz évnyi építkezés után.

Károlyi István, ahogyan azt a templom árcédulája is sejteti, buzgó hívő volt, és főleg a szabadságharc bukása után vonult vissza sokat imádkozni. Az egyház számára tett hatalmas anyagi áldozatai, no meg példás életpályája nyomán, IX. Pius pápa személyesen is megismerkedett a gróffal, és ha már így összebarátkoztak, ajándékba adott neki egy ereklyét, Szent Lucentius vértanú valamely testrészét, amit a jobb oldali torony alatt helyeztek el.

A homlokzat jórészt olyan, mintha egy mór vagy arab várorom előtt állnánk, leszámítva a jáki templomot idéző neoromán bélletes bejáratot. Igazából ettől lesz csak keresztény jellegű az épület, mert nélküle akár hatalmas zsinagógának is nézhetnénk azt. Érdekes, hogy a templommal egy időben épült kastélyon egyértelműen a letisztult nyugat-európai stílus az uralkodó, ugyanakkor itt keleti formák kerülnek elő. Ez a semmihez se hasonlatos megjelenésű pompázatos épület előtt még a sokat látott Ferenc József is féltékeny mondatra ragadtatta el magát: "a Habsburgoknak nincsen ilyen temetkezési helyük".

A templom mellett két, ugyanolyan sítlusú kisebb épület bújik meg a szépen gondozott zöldben. Ránézésre is látszik, hogy a templommal egyszerre készültek. A bal oldaliban plébánia van, a jobb oldaliban pedig zárda volt – annak idején ritka lehetett a cölibátust fogadott urak és hölgyek ilyen közeli elhelyezése – nem mintha rosszra gondolnék, amikor épp egy ennyire tekintélyt parancsoló templom állt köztük.

A templom főbejárata szerencsére gyakran nyitva van. A nyitva tartási idő elég bonyolult, de a plábánia honlapján megtalálható. Ilyenkor néhány ember összegyűlése után remek idegenvezetést kapunk, alig 350 forintért cserébe. Először a templom bal hátsó részéből, kívülről nyíló altemplomot mutatják meg, ahol a Károlyiak mennyeien békés hangulatú temetkezési helyére léphetünk be.

A sokoszlopos, gyönyörű ívekkel lezárt csarnoknak hátborzongatóan hideg a színe. Az oszlopfőkön lévő angyalok olyanok, mintha éjjelente a sötétben felkelnének repkedni egy kicsit. Bal oldalt egy carrarai márványból készült Jézus-alak ül úgy, mint aki tárt karokkal várja a holtakat. Jobb oldalon egy szépséges, kezében vuvuzelát tartó angyal üldögél, őrizvén a mögötte eltemetett családtagok nyugalmát.

Bár Jézus és az angyalok révén megvannak a keresztény motívumok is, én inkább egy római kori szentélyt képzelek ilyennek, mint egy temetkezési kápolnát. Ez nyilván nem véletlen, hiszen több híres olasz szobrászmester vett részt a részletek kidolgozásában. A koporsókhoz nem szabad besétálni (ez a családtagok kiváltsága), ellenben a míves vasrácson át beleshet a kriptába is a kíváncsi szem.

Az altemplom után irány a fenséges belső tér. Kevés helyen láttam a tobzódó színeknek ilyen tökéletes harmóniáját, mint ebben a háromhajós, hatalmas templombelsőben. Talán a Mátyás-templom vagy a szegedi dóm színei nyűgöztek még le ennyire, na meg sokkal régebbről és jóval távolabbról, a dél-francia Albi katedrálisának festése.

A főhajó aranyozott kazettás mennyezetet kapott, alatta pedig két oldalról, a sok-sok ablakon át, bőven árad befelé a fény, fokozván a csillogást. A mellékhajók kecses neoromán fedőíveit kékkel festették meg, a hímzett főjű oszlopok pedig vörös márványból készültek.

A templommal egyidős, osztrák szobrászok kezét dicsérő főoltárt sajnos nem láttam, mert épp vége felé közeledett évtizedes felújítása. Ma már alighanem frissen vakító aranyozással fogadja a látogatókat.

Az Fót fölé magasodó Somló-hegyrül

A csúcsforgalmas, elővárosi hangulatú belváros levegőjéből immár eleget szippantván, induljunk el fölfelé a Fáy András utcán, a Fáy András sétányon álló Fáy András-présházhoz (N47°37'12'', E19°12'42''). Nem véletlenül neveztek el itt mindent a reformkor e nevezetes férfiújáról, hisz' annak idején ő volt Fót második legjelentősebb családjának feje.

Fáy Andrást Mikszáth nevezte el úgy, hogy "a nemzet mindenese", amit azzal indokolt, hogy a "haza bölcse" és a "legnagyobb magyar" cím már foglalt volt. Irodalmi és politikai érdemeit valóban hosszan lehetne sorolni, én mégis ellentmondásos személyiségnek tartom, mégpedig egy, a korabeli bulvársajtót alighanem sokáig megtöltő magánéleti történet miatt.

András uram, bár egyes mendemondák szerint kedvelte a nőtársaságot, sokáig rossz véleménnyel volt a házasság intézményéről, főleg mivel nem talált szellemileg és kultúráltságban hozzá illő feleséget magának. Aztán tudós ember lévén akadémiai kísérletbe fogott. Magához vett egy falusi leányt, hogy majd méltó feleséget, igazi úri hölgyet nevel belőle magának. Haladó elmélete szerint ez lehetséges volt, a próbálkozás elsőre mégsem jött be. Visszaadta hát a neveletlen lánykát a szüleinek. De Fáyt nem abból a fából faragták, hogy könnyen feladja. Elkérte hát a fóti bíró hatéves lányát, Sziráky Zsuzsannát, és nevelgetni kezdte. Gyaníthatóan a kapcsolatuk túlságosan korán vesztette el plátói jellegét, mivel Zsuzsika 17 éves sem volt, mikor fiút szült neki. Hét évvel később, 1832-ben házasodtak csak össze, méghozzá titokban, egy félreeső veresegyházi templomban. A pletykák persze akkoriban is gyorsan terjedtek, és hamarosan mindenki róluk susmorgott a hátuk mögött. Több gyermekük nem is volt, de Zsuzsanna végül rendes életet kapott, és bőven túlélte férjurát. Eredeti gyászjelentését itt találtam meg, a hetedik oldalon. (Ha már itt tartunk: meggyőződésem, hogy egy adott kor szelleméről, mindennapjairól a legtöbbet reklámjaiból tudhatjuk meg. Ajánlom például a szégyentelen szeműek figyelmébe a 9. oldal pikáns hirdetéseit...)

Maga a présház épületként nem látványos, mert egy ocsmány huszadik századi szárnyat csatoltak hozzá. Állítólag nagyszerű étterem működik benne remek kilátással, és az áraikat is ennek megfelelően lőtték be. A parkoló azonban jó kiindulópont a Fóti-Somlyó meghódításához. Esetleg még vethetünk egy pillantást az étterem mögötti utcasarkon álló Vörösmarty-kunyhóra: a költő állítólag ebben a kis kalyibában írta a nagy hatású Fóti dalt.

A 288 méterig emelkedő Somlyó régen szőlőhegy volt, és ez volt Budapest egyik legfontosabb boroskertje. A szőlőtermesztéssel régen felhagytak, így ma már erdők és kopár mezők uralják a domboldalakat. A Vörösmarty-kunyhótól a zöld sáv jelzésen, vagy a zöld pillangóval jelölt tanösvényen lehet elindulni a dombtetőre. A nadrágjukat a bozóttól nem féltő vállalkozó kedvű egyének toronyirányt is próbálkozhatnak a csúcs felé, a számtalan meredek, keskeny csapás egyikén.

A hegy város felőli kopasz oldalán több helyen előbukkan a mészkő (bal oldali kép), az erdős csúcs környékét viszont vulkanikus kőzetek (jobb oldali kép) alkotják. Úgy látszik, ez az egyetlen domb különféle módon, más és más korokban emelkedett ki a Pesti-síkságból.

A tisztás legmagasabb részén remek félkörpanorámás tűzrakóhelyet leltem, ahonnan Fót belvárosának épületei mögött tiszta időben jól láttam volna Budapestet, és a budai oldal hegyeit is a János-hegytől a Visegrádi-hegységig.

Mivel közel van a város, és nem is túl nagy területű az erdő, nagyvadakkal itt aligha találkozhatunk. Ellenben meleg időben százával szaladgálnak a gyíkok, és ezrével röpködnek a lepkék. Akit érdekelnek ezek a kedves kis élőlények, az órákig elidőzhet itt a fajgazdagság tanulmányozásával. A változatos fákból álló erdőben akár nagyobb sétát is lehet tenni, amihez melegen ajánlom ezt a vadonatúj, és fantasztikusan jó Gödőllői-dombság turistaatlaszt. Nem mellesleg, Szarvas András már-már teljesen logikátlan önzetlensége folytán a Fótot ábrázoló térképrészlet például ingyen megnézhető és el is menthető.

Tuzsér és Zsurk

Mintha csak visszavágyna Kárpátaljára, a Tisza egy göndör hajtűkanyarral még egyszer beköszön északkeleti szomszédainkhoz, és egy kis darabon határfolyót alkot, mielőtt dél felé fordulva megkezdené hosszú alföldi hömpölygését. Itt bújik meg két félreeső, de komoly történelemmel büszkélkedő falu: a nyüzsgőbb Tuzsér, és a mindig csendes Zsurk.

Legtöbben dél felől, a négyes úton közelítünk, és ez esetben Tuzsérra érünk oda előbb. A leghosszabb magyar főút 332-es kilométere után kell balra letérni a falu központjába. Bizony nincs már messze a Záhonynál lévő 341-es kilométerkő, ami a legmagasabb számmal ellátott kis zöld tábla az országban. (A Budapesttől legtávolabbi település viszont nem Záhony – erről itt írtam.) A valóságban kicsit közelebb vagyunk ennél a fővároshoz, hiszen az elkalandozó négyes út helyett az M3-ason közlekedve legalább 30 kilométerrel rövidebb az út.

Tuzsér a civilizáció kezdete óta fontos tiszai őrhely volt. Már i.e. 1900 környékén bronzkori földvár védte itt a folyami átkelőt. A földvárat a honfoglaló magyarok is megóvták, mert itt húzódott a gyepű vonala, és itt lehetett átkelni a Tiszán az első magyar fejedelmi központ, a Bodrogköz felé. Aztán mindig helyi kisnemesi családok birtokában volt a község, akik közül a Lónyaiak építettek egy olyan kastélyt maguknak, mely ma is áll.

E kicsi de fényűző nemesi hajlék egy középkori várkastély helyére épült, bécsi barokkos mintára. A XVIII. század végén ugyanis az a Lónyay János volt a falu ura, aki egy időben Mária Terézia testőreként szolgált, és megkedvelte az osztrák fővárosban uralkodó építészeti divatot. A kis kastély mellett két melléképület zárja le az udvart a többi irányból. Ezeket nem újították fel olyan szépen, de kivehető a régi vonalvezetés. A bal oldali házban konyha és istálló volt, jobbra pedig a cselédek lakrésze és a vendégszobák.

Az eredetileg alig hatszobás, földszintes kúriát a család legsikeresebb sarja, a pénzügyminiszterségig felszamárlétrázó Lónyay Menyhért bővíttette ki, leginkább felfelé. Így alakult ki 1870-ben az emeletes manzárdtető, és ekkor keletkeztek a magasra tornyosuló szárnyvégek. Ezzel a bővítéssel (amit elképesztően termékeny régi ismerősünk, Ybl Miklós tervezett) lett 700 négyzetméteres a főépület lakórésze. A rangos vendégek így már a kastélyban szállhattak meg, sőt, még fürdőszoba is került az emeletre.

A tuzséri kastélyt az államosítás után irodaként, társasházként, üdülőként és téeszközpontként is próbálták "hasznosítani", de annyira ramaty állapotban volt, hogy senkinek se kellett. Így aztán, ha már hasznát nem vették, kénytelenek voltak 1950-ben műemléknek nyílvánítani. A rendszerváltás után a Műemlékek Nemzeti Gondnokságára bízták a kastélyt, ami azt jelenti, hogy egy nagyon lassú és nagyon drága, de mindenképpen igényes felújítás alatt áll. Kívülről már nagyjából kész vannak, viszont a kert felőli hátoldal még meglehetősen dísztelen.

A kertből sajnos nem sok maradt. Nagyrészt letarolták két helyi focipálya kedvéért, országos mintát követve. Úgy tűnik, hogy a régi rendszerben a községek tanácsai egyszerűbbnek tartották kiirtani a kastélykerteket, mint valahol a szántókon kialakítani a Helyi FC pályáját. A hatalmas fákat meg eladták az elvtársak saját zsebre.

A barokk-neobarokk udvarház legfőbb nevezetességét odabent találjuk. Mikor ott jártunk, mozgolódásunkra előkerült az épület gondnoka, aki fejenként 200 forintért cserébe teljes körű idegenvezetést tartott a nagyrészt üres szobákban. Megmutatta még a borzalmasan elhanyagolt emeletet is, ahol már nem sok fogalmat tudtam alkotni arról, milyen lehetett újkorában. Nem így a díszteremben!

A komolyzenei koncerthelyszínként ma is használt nagyszoba freskóit sikerült teljes valójukban restaurálni, hiába tettek meg mindent különböző korok barbárai az ellenkezőjéért. Ezzel a tuzséri kastély elmondhatja magáról, hogy ez az egyetlen olyan nemesi otthon a Tiszántúlon, ahol manapság freskók láthatók. A háromdimenziós hatású ál-oszlopok és ál-stukkók felett felhős égre nézhetünk fel, benne vidám, helyenként fura alakokkal. Frissnek hat az egész, mert a szigorú barokk kor szokásaival ellentétben a Lónyay atyafiak nem mély vallásosságuk kifejezésére törekedtek, hanem reneszánsz-szerű motívumokat kértek a plafonra. Kápolna sincs a kastélyban, és a nagyteremben sem vallási témák sorakoznak a festményen. A Wurzinger Mihály névre hallgató, felvidéki festő az Olümposzt jelenítette meg, görög istenekkel és puttókkal. Egyik sarkában pedig maga az építtető látható díszes osztrák egyenruhában, amint kezében tartja az eredeti kiskastély látványtervét. Itt kaphatunk némi benyomást arról is, milyen volt valaha a kert.

Tuzsért észak felé elhagyva egészen Záhonyig kell mennünk hogy egy jobboldali leágazással Zsurk községbe érjünk. Takaros, jó állapotú falunak tűnt az ábécében utolsóként szereplő magyar település. Ha már utolsó a névsorban, stílusos is, hogy a nagyvárosktól ilyen távol, a határ mentén terüljön el. Tuzsérhoz hasonlóan tiszai átkelő volt itt is. Alighanem már a honfoglaló magyarok megtelepedhettek a faluban, mert 1067-ből már bizonyíték van a létezésére egy oklevélben.

Fekvését tekintve nem meglepő, hogy turisták nemigen látogatják Zsurkot, és pár perc hírnév is csak akkor jutott neki, amikor az itteni vodkagyár körüli sikkasztásoktól volt kissé zajos a magyar sajtó. Pedig református öröksége nagyobb figyelmet érdemelne.

A templom melletti fa harangtorony a legrégebbi a maga nemében az ország mai területén: 1560 körül épült, legalábbis így tartják errefelé, mert pontosan nem tudni. Állítólag 41 méter magas, és ha ez igaz, akkor 12 méterrel nyírbátori testvére fölé tornyosul, pedig amazt szokták legnagyobbként emlegetni. Tömegre talán nagyobb is, mert jóval zömökebb a karcsú zsurki toronynál. A lényeg, hogy könnyen lehet, hogy Zsurkon van nem csak a legöregebb, hanem a legmagasabb fa harangtorony is Magyarországon.

Árnyékában bújik meg a neobarokk templom, ami gyakorlatilag nem látszik ki a nagyra nőtt fák közül. Érdekessége az, hogy bár 1891-ben épült, festett kazettás mennyezete és karzata sokkal régebbi, még 1795-ből származik. Mikor új templom építését határozták el, a helybéli hívek úgy döntöttek, hogy túlságosan kedvelik a szépen pingált kazettákat ahhoz, hogy kidobják őket. Ezért aztán aláállványozták az egészet, és úgy bontották le nagy műgonddal a rozogává vált régi épületet, hogy a plafon végig a helyén maradt. A köré épült új templom pedig az elbeszélések szerint szakasztott mása az eredetinek.

Ezt a kedves történetet attól az asszonytól hallottuk, aki harangozni jött, és kinyitotta nekünk az ajtót. (A harangozás romantikája persze már a múlté, itt is gombnyomásra működik az ilyesmi.) Az ő telefonszáma kint van a bejáratnál, és gondolom akkor is szívesen megmutatja a falu kincsét a vendégeknek, ha éppen nem volna itt dolga. A festés más, mint mondjuk az Ormánságban, mert az elvont népi motívumok helyett itt némely kazettákra komplett romantikus festményeket alkottak. Az egyiken például Jeruzsálemet láthatjuk, mármint azt, ahogy az a művész fantáziájában megtestesült.

Nem véletlen, hogy magáról a tájról nem szóltam még semmit: az éppen olyan sík, mint az Alföld délebbi részein, és aligha tartogat titkokat, leszámítva persze a Tisza szép ártéri erdőit, melyek kisebb-nagyobb foltokban itt is végigkísérik a folyó minden kanyarulatát.

Tura és Tóalmás

A Galga-patak völgynek mondott melléke egy lustán hullámzó, sem síkságnak, sem dombságnak nem nevezhető vidék a Gödöllői-dombság és az Alföld határán. Régóta sűrűn benépesült táj ez, így mára Bagtól Turáig tizenhárom kilométeren át végig lakott területen kígyózik az országút.

A környéken a legérdekesebb célpont mindenképpen Tura, de ha az M3-as felől érkezünk, akkor előbb érdemes beiktatni egy kis kitérőt Hévízgyörkön, a falu északi nyúlványában található középkori templomhoz.

Turára érkezvén előbb a főút bal oldalán álló takaros tájház tűnik fel, majd a falu központjában bal oldalt egy focipálya, jobb oldalon pedig egy gigantikus, romos magtár látható. A Vendégváró szerint ez egy barokk épület, amit talán egy régi kolostor köveinek felhasználásával húztak fel, de számomra sokkal izgalmasabb az a verzió, amit a kastélyban dolgozó idős helyi úriember mesélt nekünk. Az ő elmondása szerint az épületet még a törökök építették laktanyának, és csak utána alakítottak ki magtárat benne. Emberünk igen jól tájékozottnak tűnt, szeretnék hinni neki...

A magtárra vetett pillantás után az út másik oldala felé vedd az irányt, mert ott van a kastélykert kapuja. A kapu és a kastély az év minden napján nyitva áll, és a belépődíj mellé akár még kastélyos bögrét is lehet venni.

Az egykor fényűző kastélykert inkább elvadult cserjésre hasonlít, bár egy járható sétány azért akad benne. Sajnos a kastély állapota is hasonló, pedig nem is olyan régi épületről van szó.

Turának egészen 1873-ig nem volt bentlakásos nagyura, mert csupán az Esterházy család számtalan birtokának egyike volt, pedig akkoriban is vagy négyezren lakták, és elérte már a vasút is. Mondták is állítólag büszkén, hogy Turának sokkal nagyobb vasútállomása van, mint Hatvannak, mert míg Hatvanból háromfelé mennek tovább a vonatok, addig Turáról Hatvan felé. Szóval ez a hely éppen megfelelő volt arra, hogy az ügyes kapitalista Schossberger Zsigmond megvásárolja az addigra borzalmasan eladósodó Esterházyaktól, és saját kastély építésébe kezdjen.

A kastély építésével ki mást is bíztak volna meg, mint a kor legelfoglaltabb építészét, blogunk állandóan visszatérő alakját, Ybl Miklóst (kíváncsi volnék, hány éves várólistája volt a mesternek – lásd még a várpalotai Zichy-kastélyt és a dobozi magtárat). Az építkezés 1887-re fejeződött be, az eredmény pedig egy minden XX. századi igénynek is megfelelő palota lett. Azt állítják a külsejéről, hogy neoreneszánsz, hát, én inkább eklektikusnak nevezném, mert olyan, mintha egy reneszánsz Loire menti kastélyt elegyítettek volna a pesti operaházzal. A folyosó és az épülethez kapcsolt üvegház hatalmas ablakai szintén a huszadik század közeledtét jelzik, és nincs bennük semmi neoreneszánsz.

A kastélyba belépve sajnos semmilyen időutazáson nem vehetünk részt, ugyanis berendezés egyáltalán nincs, kivéve azt a néhány évtizedek óta ott lomoló iskolapadot, amit még a szocializmus építésének idejéből felejtettek bent a félreeső helyiségekben. Elképesztően hangulatos ugyanakkor a főlépcsőház és az onnan nyíló előterek, mert itt megmaradt még valami a régi színpompás festésből.

Állítólag 2005-ben volt némi felújítás, aminek annyi látszatja van, hogy megpróbáltak minél többet előkaparni az eredeti falmintázatból, és kicsit javítgattak az életveszélesen omladozó kéményeken, amik miatt elvileg ma sem lehet a kastélyt körbesétálni, noha a jelzésértékű szalagot nem nehéz átlépni, és nem is zavar senkit az ilyen irányú cselekvés.

Sajnos egyértelmű, hogy ez a mesebeli palota nem találja helyét a mai világban, pedig nagyszabású elképzelésekből nincs hiány. Időnként megveszi valaki, akinek aztán nem jön össze, amit kitalált, majd továbbadja valaki másnak. Most éppen az 1500 Ft-os belépődíjakból próbálnak némi pénzt összekaparni, és bár a borsos ár ellenére is mindig vannak látogatók szép számmal, ez is reménytelen vállalkozásnak tűnik. (Családosan vgy nyugdíjasként ne rettenjünk meg, vannak kedvezményes jegyek is.) Ha a miénk lenne a telek, mi látványos kísértetkastélyt csinálnánk belőle, és egy félelmetes föld alatti folyosó kötné össze a régi magtárral, ami szállodaként működne. Várjuk a befektetők jelenkezését...

Turától 15 km-re délre van Tóalmás, ahová önmagáért talán nem bandukolna el a barangolni vágyó, de egy turai látogatás mellett szép kitérő lehet belőle.

Az itteni eklektikus kastélyt is egy Ybl tervezte, de ezúttal nem Miklós, hanem unokaöccse, Lajos. Persze nyilván csak azért lehetett ez így, mert az amúgy elég szép kort megélt Miklós 1891-ben eltávozott, a kastélyt pedig a millennium alkalmából, 1895-ben építtette akkori tulajdonosa, egy Wahrmann Renáta nevű hölgy. Hamarosan a dúsgazdag Andrássyak szerezték meg a birtokot, és az 1945-ös államosításig ide (is) jártak nyaralni és vadászni.

A kastélyt 1989 óta egy amerikai eredetű vallási alakulat, az Élet Szava használja, és mára már az ő tulajdonuk. Tevékenységüket nem ismervén azt nem tudom, hogy szellemi munkájuk mennyire van hasznára az emberiségnek, de az tény, hogy a kastélyt és a parkot is szépen kipucolták, és nagyon kellemes sétát lehet tenni a kertben. Ez a turai kert hiánya miatt érzett keserűséget is felejtetheti... Nyári bibliatáborokat szerveznek itt évi ezer gyerkőcnek, ezért a nyári szünet alatt kevésbé érdemes ide látogatni. Szeptembertől júniusig viszont pangás van, és a szimpatikus portás minden további nélkül beengedi az embert, sőt, a szerencsések akár belülről is megnézhetik a kastélyt (sajnos ez nekem kimaradt).

Azt mindenesetre bizton állíthatom, hogy a fényűző hátsó teraszt kapott kastély küllemre is megérdemel egy körsétát, és hogy a tóval, fákkal, virágokkal felszerelt park annak ellenére is csodálatos, hogy jelentős részét elfoglalják a frissiben kialakított tábori kellékek, sportpályák.

Doboz

Nyugodt szívvel átugorható felesleges fejezet az Békés vármegyének helyzetérül

Bár a történelmi Magyarország földrajzi középpontja éppen Békésben volt – ezt hirdeti is Szarvason egy szélmalommal felturbózott emlékhely –, a megye valahogy mégis mindig a világtól távol eső határvidéknek számított Erdély és az ország központi része között. Nevéhez méltóan békés e táj, a végtelen rónaság egyhangú unalmát viszont helyenként megtöri egy-egy régi mezőváros vagy hajdanvolt uradalmi központ.

E tájékon egyetlen helyen fordul elő tömeges turizmus, természetesen Gyulán, leginkább a várfürdőnek köszönhetően. Egy többnapos gyulai pihenés közben, két mártózás között jól eshet az embernek egy rövid környékbeli barangolás, mondjuk Dobozra.

Melyben arról lészen szó, kik s mit végeztek Dobozon

Az 1800-as években szinte az egész megye a Wenckheim család birtokában volt, így Doboz is. A tekintélyes értelmiségi családból rövid időre még miniszterelnök is sarjadt, gazdagságukat pedig főleg a kitűnő békési termésre jó üzleti érzékkel alapozott iparnak (malmok, szeszgyár) köszönhették. Dobozon is volt egy kastélyuk, ami ma iskola. Ezt nem is érdemes megkeresni a faluban, mert már annyira átalakították, hogy aki nem tudja mi volt, észre sem veszi. Helyette ajánlott a Vésztői utca felé venni az irányt, ami valóban Vésztőre vezet.

Az fényűző dobozi magtárnak az hányattatott sorsárul

Amit először megpillantuk az utcában, az egy Ybl Miklós-féle százötven éves magtár. Ő tervezte a kastélyt is az itteni Wenckheim-birtokon. A várpalotai Zichy-kastélynál már írtam arról, hogy képtelenség, amit egy emberöltőn belül művelt ez az alak.

A gigantikus épület sajnos siralmas állapotban van, és hogy mennyire nem tudnak mit kezdeni vele, azt bizonyítja az is, hogy egy hatalmas helyszíni hirdetőtábla szerint eladósorban van. Az országot járva azt látom, hogy minden második régi magtárra igaz ez. Sokszor látványos épületekről van szó, amik kiválóan alkalmasak lennének szálláshelynek, loft-lakásoknak, művésztelepnek, kulturális központnak, bárminek, csak hát annyit kéne rájuk költeni, hogy a legjobban az éri meg, ha semmit nem kezdenek velük.

Az dicsőséges Wenckheim családnak szemkápráztató igénnyel megépített templomárul s kriptájárul

A magtárral átellenben látható a falu két igazi csodája: a neoromán kastélykerti kápolnából lett plábániatemplom meg kistestvére, a Wenckheim család tágas kriptája.

A két épület az egykori kastélykert szélén áll, ami közepes méretével (6 hektár) még ma is alkalmas egy rövidke árnyas sétára. (Én itt láttam életemben először szarvasbogarat repülni. Ijesztő dongóhangja van, és a legtöbb rovartól eltérően nem vízszintesen, hanem függőlegesen tartja magát közben.) A templom és a kripta 1897-1902 között épült, és furcsa elegye a szecessziós cifraságnak meg a román stílust utánzó vonalvezetésnek.

A templom és a kripta is kívül-belül tele van apró finomságokkal. A kripta bejárata feletti timpanonon a koporsójából feltámadó Jézus, mellette a két oroszlánnal akár horrorfilmes temetői jelenetnek is beillik, a templomban lévő előkelőségeknek szánt ülőhelyek pedig elképesztő aprólékossággal vannak kifaragva.

A korai kereszténység díszítési szokásait idézi a leglátványosabb elem: a kupolákat borító rengeteg mozaik.

A templom belsejében egyébként már eltűnik a kinti romantika, és átadja a helyét a bizánci-kora középkori hangulatnak. Nagy kupola, széles belső tér, lekerekített ívek látszanak.

A lényeg: ami bent van, az izgalmasabb, mint ami kintről látszik, szóval ha épp nincs is nyitva a templom, mindenképp vegyük a fáradságot egy telefonhívásra (szám az ajtón), és kéredzkedjünk be mindkét helyre.