Ják

Ják csak azért nincs tele bámészkodó tömegekkel, mert még Szombathely árnyékában van, de már épp elég messze tőle, ráadásul főutak sem vezetnek át rajta, szóval véletlenül senki nem vetődik ide. Közel az országhatár, és borzasztó messze van Budapest. Éppen megfelelő rejtekhely ez a magyar középkori építészet legnagyobb remekművének.

A jáki templom a román építészeti stílus iskolapéldája. Szó szerint az, mert mindenkinek erről mutatnak képet az iskolában. Körbesétálva, meg pláne belépve, épp olyan érzésem támadt, mint a párizsi Notre Dame-ban, csak itt nem voltak zsibongva zizegő japán turistacsoportok. Na jó, azért a méretek is mások, de pont olyan arányosak.

A dombtetőn nyújtózó kéttornyú templomot nem kihívás megtalálni, mivel már öt kilométerről is látszik. A dombocska csak északról meredek, dél felől nem is létezik. Gyalog a parkos domboldalon is fel lehet sétálni, de a parkoló, meg a jegypénztárat is rejtő ajándékbolt, a lapos oldalon van. Kívülről ingyen körbe lehet nézegetni az épületet, még akár éjszaka is, amikor remek díszkivilágításban pompázik.

A megközelítés polgári módja éjjel is elsősorban a jegypénztár felőli kapun valósulhat meg, de ha azt zárva találjuk, a domb felől kerítés nélkül is fel lehet baktatni. A telek álmatlansággal küzdő, nappal még nagyjából kedélyes őre éjjel rendkívül mogorva, azonban tapasztalatunk szerint kellő udvariassággal vagy határozottsággal meg lehet győzni arról, hogy ahol nincs kerítés és/vagy tiltó tábla, ott bizony nyugodtan be szabad sétálni.

A templom mai külleme nagyon hasonlít arra, ahogy 1256-ban, nagyjából negyven évnyi építkezés után felszentelték, de nem volt ez mindig így.

A bencések még a tatárjárás előtt határozták el itt egy kolostor építését. Ják akkor sokkal fontosabb hely volt, mint most, hiszen első királyunk egyik jobbkeze, az "István, a király" egyik mellékszereplője, a Koppányt legyőző bajor Vecellin lovag kapott itt birtokot hű szolgálatai fejében. Büszke leszármazottai a XIII. század elején már idejét látták egy nagy nemzetségi kolostor építésének, ahogy az a leggazdagabb dinasztiák körében illendő volt akkoriban. (Csak a XIII. században 90 ilyen kolostort alapítottak, ennek felét a viszonylag gazdag Dunántúlon. Ezek a családi kolostorok többségében világi apát vezetése alatt álló szerveződések voltak, ahol néhány korabeli vélemény szerint túlságosan laza volt a fegyelem.)

Nem tudjuk, ki tervezte a templomot, de meg lennék lepve, ha nem francia mester lett volna, mert annyira egyértelmű a hasonlóság a nagy francia katedrálisokkal. A középkorban a méretes templomba csak a néhány tucat bentlakó szerzetes tehette be a lábát, a falu népének a nagytemplommal egyidős kerekptemplomban kellett nyomorognia, amit ma Szent Jakab-kápolnának neveznek. A parányi épület kétszintes, nyilván csak így fértek el benne a hívek. Belseje ma szemkápráztatóan barokk (ja, és rózsaszín...), ugyanis 1768-ban giccses freskókkal takarták el a gyaníthatóan elég szegényes középkori falakat. Ezeket teljes ragyogásukban láthatjuk ma is. Megmaradt viszont az építés korából a bélletes bejárat és az emeleti ablaknyílások.

Eközben persze a bencések templomát sem kímélték az évszázadok. Egészen 1532-ig jó állapotban lehetett, de akkor a Kőszeg felé vonuló törökök, ha már arra jártak, kicsit a saját hitükhöz igazították az épületet: kirabolták az egészet és arctalanítottak jópár szobrot, mert az iszlám tanai szerint vallásos céllal tilos emberi arcot ábrázolni.

Utána az 1600-as és az 1700-as években is megjavították az épületet, de sajnos újító jelleggel: barokk hagymasisakot kaptak a tornyok, és a belső teret is az új ízléshez igazították. Ekkor már nyomuk sem volt a szerzeteseknek, és az egykori kolostortemplomból a falu plébániatemploma lett.

A legjobb dolog 1896 és 1904 között történt. Az ezeréves ünnepségeket övező nemzeti átszellemültség és optimizmus közepette nagyszabású felújítást vezényelt végig az egyik legjobb akkori építész, a neoközépkori stílusokat nagyon érző Schulek Frigyes, akinek a Halászbástyát is köszönhetjük. Eltűntettek mindent, ami zavarta a román kori, kicsit gótikus formavilágot, és amit csak lehetett, megmentettek az erdetiből. Sok ütött-kopott szobrot múzeumba vittek, és jobb állapotú másolatokra cseréltek. Lekaparták a belső falakat, és kihajították a barok oltárokat. A toronysisakokat is visszaépítették olyannak, amilyennek lenniük kell.

Ha közelebb megyünk a falakhoz, lehetetlen nem észrevenni a számtalan szobrot, amit felpakoltak rájuk. Egy részük romantikus alkotás a felújítás korából, de ha esetleg nem is pont ugyanezek voltak itt eredetileg, a lényeg nem változott: a középkori hiedelem szerint a pokol félelmetes teremtményeit úgy lehet a leghatékonyabban távol tartani a szent helyektől, ha hasonlóan rettenetes szörnyeket hívunk segítségül. Kutyafejű démonoktól szigorú szemű oroszlánokig mindent láthatunk, és néhányan közülük közömbös tekintetű, de testüktől már elválasztott emberi fejeket tartanak maguk előtt. Gyanítom, hogy az ördögi kőbestiák nem csak a képzelt lények elrettentését szolgálták, hanem a nagyon is élő hívek kordában tartását is. A pokoltól való félelem biztosan a legjellemzőbb gondolatok közé tartozott az akkori elmékben.

A legnagyobb sztárok azonban nem a szörnyetegek, hanem a fantasztikus főkapu. A nyolc rétegből álló bélletes bejárat vitathatatlanul a legszebb és legdíszesebb a maga nemében. Szerencsére nagyobb sérülések nélkül sikerült átvészelnie az építése óta eltelt 750 évet. A tekintélyes kaput igen rangos alakok őrzik: Jézust és a tizenkét apostolt faragták ki föléje.

Ahogy az már a kapu láttán is sejthető, a pár száz forintos belépő igencsak megéri az árát. A bejárat igazi időgépként működik, mert ha sikerül tömegmentes időpontban érkezni (ehhez reggel nyolcra vagy délután öt és hat közé érdemes időzíteni a barangolást), akkor semmi nem zavarja az embert a hamisítatlan késő román (kicsit már gótikus) stílusú építészet élvezetében.

A három hajót tökéletes arányú oszlopok választják el egymástól, és gyönyörűek az ívek. Szerencsére a felújításkor a régivel összetéveszthető köveket használtak fel, így egységes hangulatú minden. Nincs a figyelmet elvonó barokk oltár vagy cirádás falfestés, még az orgona is visszafogott.

A bal oldali, északi oldalhajóban van a berendezés legértékesebb tárgya, egy aprócska gótikus szárnyas oltár. Az értékét inkább régisége, mint különlegessége adja, de egy pillantást megér, mert az 1400-as évekből való. Hosszan lehet viszont kutatni a falakon fennmaradt freskómaradványokat. Mivel ezeket még nem restaurálták, első pillantásra nem is látszanak. Alapos nézelődés után viszont rengeteg kép sejlik fel a falakon, és az oszlopokon meg a mennyezeti íveken is láthatóak helyenként vörös és sárga foltok, melyekből némi fantáziával kitalálhatjuk, milyen lehetett az eredeti templombelső.

Én háromszor láttam ezt a nagyszerű templomot, és mindig találtam újabb felfedezni valót. Érdemes többször megbámulni, méghozzá esti kivilágításban is. Ehhez jól jöhet egy helyi szálláshely, és szerencsére van is itt olyan, ami meglepően olcsón kínálja magát. A Jáki Turistaház elnevezését meghazudtoló színvonalon nyújt éjjeli menedéket, saját fürdőszobás, új és tiszta szobákkal és egy teljesen felszerelt konyhával, ahol este remek kártyapartikat lehet tartani. Az egyik szoba egyik ablaka pedig épp a templomdombra néz, ami karnyújtásnyira van onnan.

Ostffyasszonyfa

A furcsa nevű Ostffyasszonyfán nem találunk látványos kastélyt vagy régi templomot, de mégis érdekes hely annak, aki valami különlegeset, vagy éppen szépségében elborzasztót akar látni. A Kemeneshát már-már észrevétlenné laposodó északi végén fekvő falu nevét leginkább az osztrák sebességimádó vagányok ismerik, akik az 1997-ben megnyílt Pannónia-ringen jóval olcsóbban száguldozhatnak két- vagy négykerekű versenyjárgányaikkal, mint otthon.

Az "Ostffyasszonyfa" név jelentését nem egyszerű megmagyarázni. A falut a 14. században a kun Osl család kapta meg, az ő leszármazottaik lettek az Ostffyak. Eddig tiszta sor. Az utótag eredetére viszont három magyarázat is van. Az egyik szerint a királyné assonyság tulajdona volt e föld. Egy másik szerint Szűz Mária emlékét őrzi a név, amit egy 1758-as forrásra hivatkozva gondolnak így, mely szerint volt itt egy csodatévő Mária-kép, amit 1620-ban átmenekítettek a Sopron megyei Osliba. Egy harmadik elmélet szerint az Ostffyak birtoka asszonyi ágon öröklődhetett. A "fa" pedig nem növény, hanem a "falu" szó rövidülése, és gyakran előfordul hosszú magyar helységnevek végén.

A község négy út kereszteződésében fekszik, de egyik sem forgalmas ezek közül, és az volt az érzésem, hogy tényleg csak az vetődik erre, aki a Pannónia-ring hollétélől érdeklődik a helybéliek körében. Sajnos maga a falu nem is rejt semmi különösebb érdekességet, viszont kellemes meglepetést nyújtott a Kemenesmihályfa felé vezető út mellett lévő hatalmas szélkerék, ami meglepő módon elkerítetlenül áll egy szántóföld közepén, és megérintheti bárki, aki erre barangol.

Egy jól járható kavicsos-földes bekötőút vezet a szélerőmű tövéig (a főútról a 47°18'39"N; 17°4'9.5"E koordinátájú pontnál kell letérni). Szerencsére a tulajdonosok is egyfajta látványosságként tekintenek a modern energiaipar eme műremekére, így egy minden kíváncsiságot kielégítő tájékozató táblát is tűztek a földbe a kedvünkért. Nem is untatok senkit a technikai részletekkel, mert minden leolvasható erről a képről:

Miközben megmásztam a fémlépcsőket a néhány méterrel a föld felett lévő bejárathoz (sajnos nem volt ott senki, így az ajtó zárva volt), nem túl nehéz fejszámolással kiokoskodtam, hogy három ilyen szélkerék elég lenne egy Ostffyasszonyfa méretű, 830 lakosú település teljes energiaigényének a fedezéséhez, szóval hajrá, kérünk még sok ilyet a füstölgő kémények helyett.

Az ilyen szélerőműveket egyelőre csak egy szebb, de talán soha el nem érkező jövő emlékműveinek tudom tekinteni, mert amíg nem épül belőlük elég, addig nagyon drága lesz az általuk termelt áram, és amíg nagyon drága az általuk termelt áram, addig nem fog épülni elég.

Van azonban a múltnak is emlékműve Ostffyasszonyfán, méghozzá a múltnak olyan szeletéről, amiről éplelkű ember számára nehéz lenne faarccal emlékezni. Itt működött ugyanis egy első világháborús hadifogolytábor, ami az egész világon a legnagyobbak közé tartozott. Az első világégésről manapság elég keveset hallani, leszámítva persze a híres casus bellit és a vége után következő trianoni békét. Pedig 16 millióan estek benne áldozatul a harcok közepette, és még legalább kétszer ennyien hullottak el a nyomában érkező éhinségek és járványok miatt.

A tábor helyét ma már szép erdei táj feledteti, és bár a Cartographia-féle turistatérképen még bejelölték a romjait, nincs tudomásom róla, hogy bármi is látszana belőle. Méltó emlékhelyet alakítottak viszont ki az egykori temetőnek egyik jól feltárt részletében. A temetőt a Sárvárra vezető úttól jobbra, a versenypálya után, sűrű erdő mélyén találjuk. Az aszfaltos bekötőutat kitáblázták az országúton (47°17'30"N; 17°2'8"E).

1915 és '18 között összesen százhatvanezeer hadifgoly, azaz egy Szegednyi vagy Pécsnyi mennyiségű ember fordult itt meg. Nehezen tudom elképzelni hogyan kezeltek, etettek szállásoltak el ennyi embert a semmi közepén. Állítólag a tábor vezetői viszonylag jó szándékú emberek voltak, akik aránylag sokat tettek azért, hogy a hadifoglyok végül élve hazatérjenek. Borzalmas ilyet mondani, de szinte kedvező arány az, hogy átlagban minden tizenhatodik foglyot kellett eltemetni, vagyis összesen tízezer katonát.

Az antant országainak mindegyikéből kerültek ide fogságba esett harcosok, de legtöbben az olaszok, oroszok, románok és franciák voltak. A 197 barakkban egyszerre 30-40 ezren fértek el, bele se merek gondolni, hogy hogyan. Volt villany, vezetékes víz és tábori kórház is, és általában valamilyen munkát is végeztek a foglyok, amiért furcsa módon fizettek is nekik – igaz, a tábor saját pénznemében, ami a falakon kívül persze használhatatlan volt.

A monarchia felbomlása után a magyar vezetés először mintha meg akarta volna tagadni a múltat, mert gyorsan eltűntette a nyomokat. Aztán ahogy a harmincas évekre (sajnos) kezdtünk jóban lenni az akkor már egyre keményebben fasiszta olaszokkal, segítettünk nekik kialakítani egy méltó emlékhelyet. 1931-ben rendezték el a temető mai formáját, nemzetenkénti parcellákkal, jelképes (betonból készült, de fehérre meszlet) fejfákkal, és néhány nagyobb emlékművel.

A ma 100x200 méter nagyságú temetőt azóta is szépen gondozzák, és időnként nemzetközi megemlékezéseket is tartanak benne. A kapu általában zárva van, így ha el akarjuk kerülni a magas kerítés megmászásával egybekötött illetéktelen behatolást, akkor érdemes előre látogatási időpontot kérni a Vas Megyei Temetkezési Vállalatnál (+36-94-312-594), vagy az ostffyasszonyfai önkormányzatnál (+36-95-394-001). Békés, elgondolkodtató hely ez, főleg ha sikerül bejutni. Szép a környező erdő is, megér egy sétát, ha van rá ideje az embernek. Kár, hogy tavasztől őszig minden nap ide hallatszik a versenymotorok bőgése.

A domb neve, a térkép szerint, beszédesen "Bárnevolna".

Velemér

Velemér Vas megye legdélebbi csücskében leledzik, amiről már azt lehet hinni, hogy Zalában van. Nagyon is természetes része azonban Vas megyének, hiszen összetéveszthetetlenül az Őrség utolsó településén járunk. A falu alig néhány tucat háza legalább hat különböző csoportban (ezek azok a bizonyos szerek), egymástól távol áll. Innen délre és keletre már Zala sokkal jobban magukba tömörülő aprófalvait találjuk.

Végtelenül messze van innen a legközelebbi város, nincs a közelben főút, és mindössze nyolcvanan lakják a falut. Szinte túlvilági nyugalom tölti el az embert, ha lassan, némán körültekint eme idilli, laposdombos tájékon. Nem véletlen talán, hogy épp itt épült az ország egyik legmisztikusabb temploma.

A falu feletti dombon, egy mesebeli tökéllyel kerekre nyírt kis tisztás közepén áll az így még inkább aprócskának ható, 1200-as években épült középkori templom. Hogy eljussunk ide, a falu közepén kell az országútról dél-délnyugat felé letérni, majd mintegy 800 métert autózni vagy sétálni egy földúton kissé felfelé. A hatalmas fák között megbúvó kis építmény már első ránézésre is különleges, pedig nagyon egyszerűek a kőből és téglából épült falai.

Feltűnő, hogy négyzet alakú lyukakkal vannak tele a falak. Ez is azt bizonyítja, hogy az elmúlt 800 évben errefelé nem sok minden változott, hiszen a lyukakat az építkezéskor a falba vert facölöpök miatt vájták ki, így álványozták fel annak idején az épülő templomot. A képen látható kis fabódé annak a hölgynek a kényelmét szolgálja, aki napközben tárt karokkal várja itt a barangolókat, és elképesztően részletes idegenvezetést tart akár egyetlen embernek is. Ha esetleg zárva találnád a kalyibát s a templomot, a kulcsot akkor is elkérheted az ajtón megadott címen. Feladni nem szabad. Ha már eljöttél idáig, muszáj bejutni, hiszen a lényeg odabent van!

Különleges bájt ad a törpe épületnek, hogy mindössze egy sor pad fér el benne, alig húsz embernek adva ülőhelyet. Oltár sincs, csak egy áldozó asztalka. De persze nem ez a fontos, hanem a falak, amik majdnem mindent megőriztek magukon abból, amit egy 1378-as évjáratú ecsettel alkottak rájuk.

A festőt Aquila Jánosnak hívták, és egyesek szerint ő pingálta itt meg a világ első önarcképét (legalábbis a legrégebbit, ami fennmaradt, és amiről biztosan tudjuk, hogy a festő saját magát festette meg benne). A következő képen jobb oldalon felül látható fej és kéz minden kétséget kizárlólag a festő sajátja, hiszen volt annyi művészi önérzet benne, hogy odabiggyesztette a nevét. Szerintem ez mindenképpen figyelemre méltó egy olyan korban, amikor az egyházi fennhatóság alatt élő átlagember csak báránynak tekintette magát Isten nyájában, nulla jelentőséget tulajdonítva önnön lényének. Ha lehetőségem volna találkozni egyvalakivel, aki a sötét középkorban élt, lehet, hogy Aquila Jánost választanám.

Az itteni kisnemesi család nagy szerencsénkre teljesen szabad kezet adott Aquilának, aki így aztán mindent megfestett a falra, ami csak eszébe jutott. A bal oldali falat szinte teljesen beteríti a háromkirályok nagyszabású, díszes-lovas látogatása.

 

Helyet kapott persze Szent György és a sárkány, Jézus meg az evangélisták is, és a szentélybe vezető boltozat felett, a következő képen a jobb felső sarokban, még a pokol is megszemlélhető.

Látszólag addig és annyit festett a művész, amennyi hely volt a falon, és oda ahová még fért. De nem mondtam volna, hogy találkozni szeretnék én ezzel a Jánossal, ha így volna. Velemér templomában ugyanis semmi sem véletlen!

Nemrégiben bebizonyították azt, amit régóta meséltek: ebben a fény templomának is nevezett épületben minden freskót és ablakot pontosan úgy helyezett el a mester, hogy éppen abban a pillanatban süsse meg a Nap, amikor annak mondanivalója van. Például Szentháromság vasárnapján a felkelő Nap első sugara a szentély boltozatán lévő Szentháromság jelképre esik, és a téli napforduló hajnalán a szentély délkeleti kerek ablakán besütő napsugarak a gyermek Jézust világítják meg elsőként. Napközben szépen végigjár a fény minden freskón, kivéve egyet: a pokol természetesen midig sötétben marad.

A freskókat a törökök vagy a reformátusok lemeszelték, ami így utólag szerencsés cselekedetnek bizonyult. A templom ugyanis a törökök kiűzése után császári rendeletre ismét katolikus lett, amivel csak az volt a bökkenő, hogy a faluban nem éltek katolikusok. Így aztán a templom romossá vált, és nagyon sokáig teteje sem volt, így épp a vakolat óvta meg a festéket az időjárástól. 1865-ben Rómer Flóris vezetésével felújították a tetőt, és előkaparták a megmaradt freskókat is. Azóta féltve őrzik a kincset, sőt, a következő száz évben újabb három alkalommal javítottak tovább a helyzetén.

A fény és a templom misztikus közös játékát egy csoport elhivatott ember éveken át kutatta, és a szerencsés látogató talán vehet is a helyszínen egy erről szóló DVD-t. Aki viszont olvasni szeretne többet a témáról, annak ezt az oldalt ajánlom.

Csempeszkopács és Vasszécsény

Csempeszkopács és Vasszécsény két, egymástól 5 km-re lévő falu a Szombathelyt a nyolcas úttal összekötő 87-es főúton. Egyiket Árpád-kori mézeskalács-temploma, másikat pompás palotái s páratlanul példás parkosítása teszik érdekessé.

Csempeszkopács régi templomárul, mely úgy fest, mint ami mézeskalácsbul építtetett vala

Alig háromszázan lakják, Csempeszkopács mégis két faluból olvadt eggyé – innen e mókásan hosszú név, ugyanis sajnálatosan prózai módon birtokosainak vezetékneve után kapta nevét az egykori két önálló település, Csempesz és Kopács. A főúttól keletre van a nagyobb Csempesz, benne a Béri Balogh család XVI. századi udvarházával, amit ugyan felújítottak, de rég elvesztette eredeti reneszánsz külsejét. Nyugatra van a két tucatnál nem több házból álló Kopács, szívében a XIII. századi katolikus templommal.

A román stílusú templom épp olyan aprócska, mint a falu, és megpillantván nagy erőkkel keresni kezdtem benne a vasorrú bábát, mert kívülről pont olyan, mintha mézeskalácsból épült volna. Olyan finomak a formák és olyan puhának látszik a vakolat, hogy legszívesebben megkóstoltam volna a házikót. Helyenként megmaradat az eredeti, középkori festés is.

A templom belsejének büszkén őrzött kincse egy brutálisan csicsás aranyozott keretbe foglalt Dorfmeister-oltárkép, ami akár egyedi érték is lehetne, ha nem alkotott volna valamit a barokk kor mestere gyakorlatilag minden templomban Magyarország nyugati felén. Azért is olyan termékeny e név, mert Dorfmeister Istvánból kettő is volt, apa és fia. Ugyanakkor avatatlan szememnek az ő műveik megkülönböztethetetlenek a barokk kori templom-belsőépítészet egyéb műtárgyaitól, szóval nem tudom, miért van körülöttük akkora felhajtás. Sokkal érdekesebbnek tartom azt a pár freskófoszlányt, ami még a templom építésének idejéről maradt fent. Inkább ez utóbbiak miatt érdemes felhívni és bebocsáttatásra kérni azt a barátságos hölgyet, akinek a telefonszáma kint van az ajtón.

A takaros Vasszécsényrül, melyben részletesen szólánk vala annak szép kastélyairul

Vasszécsény utcáit járva odaítéltem a falunak a legtakarosabb magyar község címet. Remélem, vannak neki e kitüntetetésre szintén óhajt fogalmazó, számomra ismeretlen kihívói az országban, mindenesetre ilyen igényesen kialakított faluképet nem nagyon láttam még máshol. Minden ház előtt tiszta a porta, és a virágok mellett egyentuják övezik az utcákat, amiket láthatóan egy időben ültettek az egységes küllem kedvéért.

A falunak két kastélya is van, és mindkettőben szálloda működik. A kettő közül a nagyobbik, látványosabb, de mégis kevésbé drága épület az Új-Ebergényi kastély. Az oda vezető Kossuth utcára fordulva rögtön feltűnik egy szintén kastélyszerű magtár romja, melynek állapota ékes bizonyítéka annak, hogy azért nyilván Vasszécsényben sem minden papsajt.

A recepción kedvesen fogadtak minket, és ha épp nem lett volna rendezvény, megmutatták volna a dísztermet is. Kaptunk viszont egy szépen dizájnolt prospektust meg egy invitálást a kert bejárására. A park nagy és rendezett, a benne kanyargó Gyöngyös-patakon pedig még művízesés is van. Azt hiszem, ha egy hozzáférhető árú és barátságos kialakítású kastélyszállóra szeretném költeni a megtakarításaim egy jelentős részét, mindenképpen megszállnék itt.

A copf stílusúnak mondott kastély elég régen, az 1790-es években épült - annak ellenére, hogy szerintem úgy néz ki, mint egy tipikusan 1900 körül megtervezett városháza valamelyik régi megyeszékhelyünkön. Látszik, hogy az Ebergényiek valami modernre vágytak, és minden bizonnyal irigykedve néztek fel hajlékukra a vendégként ide érkező egyéb nemes családok, akik többnyire akkor már divatjamúlt barokk kastélyok birtokosai voltak.

Hogy honnét költözött át a család, azt nem messze innen, a Fasor utca végében mi is megnézhetjük:

Az Ó-Ebergényi kastély ottjártunkkor kisebb felújítás alatt állt, emiatt csak kívülről láttuk, apró kertje pedig valamivel elhanyagoltabb képet festett utódjáéhoz képest. Így is feltűnt a kastéllyal alighanem egy időben, 1750 körül épült kőhíd.

A nagyon jellegzetesen barokk épület olyan, mintha félbehagyták volna - alighanem ez is történt vele, mikor alig negyven évvel elkészülte után máris új kastély építésébe fogott a tulaj. Az állítólag példásan felújított, láthatóan óriási belmagasságú freskós dísztermet magában rejtő díszes stukkókkal felszerelt középrész így meglepő módon a kastély végére került.

Ha Vasszécsényt Szombathely felé hagyod el, érdemes megállni a Lipárt nevű falurészen, a 87-es út Sorkifaludra vezető elágazásánál, ahol egy kocsmának látszó büfében felejthetetlen minőségű vendéglátás fogadja az utazót. Az egy dolog, hogy a melegszendvicsről nem spórolják le a hozzávalókat, de a tulajdonos házaspár olyan kedves figyelmességgel végzi a dolgát, hogy attól még jobban esik minden korty és falat.