Simontornya és Ozora

Arrul, hogy mivégre állanak magos várak az országnak közepin

Tolna megye határai úgy hullámzanak, mintha egy részeg térképész szédítette volna őket egy rázkódó papírosra. Eme ingatag megyehatár északi fodrai közé szorult be két régi várkastély, mintha a becsípett geográfus munkájának gyümölcsét – ha már egyszer úgy alakult, ahogy – védeni kéne a szomszédós Fejér megye lakóinak buzgó rohamaitól.

Az igazság az lehet, hogy a harcokra való felkészülés helyett eme magasra falazott várak gőgös birtokosai inkább vagyonukat s hatalmukat kívánták jelezni erődszerű kastélyaik tekintélyes méretével. Mert minek is építettek volna végvárakat az ország közepére...

Az Simontornyán emelkedő sárkányos várrul

Simontornya akár egy eldugott, csendes kisváros is lehetne, de nem az. Sajnos épp a központban találkozik egymással két dübörgő főút, a Balaton sarkát megcélzó 65-ös, és az ország egész déli felét egyedüliként átszelő 61-es. Utóbbi szinte autópályához méltó kamionforgalommal büszkélkedhet. A nyugalmat a városközpont helyett a helybéliek és a látogatók egyaránt az itt kezdődő Tolnai-hegyhát lankáin, a rengeteg borospince között kóstolhatják meg. A "hegyhát" szótól nem kell megijedni, lévén innentől Szekszárdig még a háromszáz métert sem érik el a szelíd domborulatok.

Simontornya várát viszont ne a dombok tetején keressük, hanem pont hogy a lapályon. Ha valami, hát egy mocsár védte a várat, na meg körben a várárok. A vizesárkoknak annak idején az ellenség elsüllyesztése mellett volt még egy fontos funkciója: oda ürítették egy emeleti helyiségből a latrinát. Ez jól látszik a következő képen – keresd az égbeszökő lakótorony hónaljában lévő, boltív által tartott egyablakos kiszögellést. Na az ott a középkori megoldás a szükség szobájára.

A részben újjáépített várat a 61-es útról a 64-es út torkolatával szemben kezdődő Petőfi utcán lehet megközelíteni (koordináták: N46°45'9", E18°33'8"). Ez itt a régi városközpont, de sajnos hangulata az nincs neki. A csúnya szürkére festett barokk templomon és a hozzá tapasztott kolostoron kívül nem nagyon vannak említésre méltó épületek. Ha autóval érkezünk, nem is feltétlenül érdemes sétálgatni, hanem le lehet parkolni a közvetlenül a vár bejárata előtt kialakított parkolóban.

Belépés előtt érdemes magát a várat körbebandukolni, mert minden irányból egész más arcukat mutatják a maradványok. Viszonylag épségben vészelte át a történelmet a palota legmagasabb része, amit én lakótoronynak hívok, és az egyik hozzá kapcsolódó épületszárny is. Itt sem mondanám, hogy a kövek nagy része eredeti, de ezeket legalább ki tudták úgy pótolni, hogy fedél alá kerüljenek.

Először 1277-ben épített itt a Sió árterébe egy kis mocsári vártornyot egy alországbírói tisztséggel kitüntetett nemes, aki a Döröcskei család Simon nevű sarja volt – így lett a hely neve Simontornya. A követekző kétszáz évben a birtok és vele a vár legalább négyszer cserélt gazdát. Az itt lakó Lackfi, Kanizsai és Garai család is nagy hatalmú nemesi klánnak számított, de a legnevesebb középkori tulajdonos a talján Ozorai Pipó volt, akiről hosszabban értekezek majd Ozora várának ürügyén.

1500 körül egy Gergelylaki Buzlay Mózes nevű úriember tulajdonába szállt a vár, aki igazi reneszánsz palotát alakított belőle. Beatrix királyné barátja volt ő, és Mátyás diplomatájaként sokszor megfordult a fejlett nyugaton, ahol irigykedve figyelte a külhoni urak árkádos-tornyos reneszánsz kastélyait. Ő tapaszttatta a meglévő falakhoz a legnagyobb tornyot és mellette a kaputornyot, közben pedig a régi szárnyak is új külsőt kaptak, hogy korszerűbb legyen a megjelenésük. A ma is látható eredeti falrészek szinte mind ebből a korból valók.

Bár az átépítéskor a törökök már a spájzban voltak (alig húsz év volt hátra Mohácsig), Mózest nem foglalkoztatta a keleti veszedelem, és inkább a stílust meg a kényelmet tartotta szem előtt, mint a várvédelmet. Nem is volt nehéz dolguk az oszmán hadaknak, mikor 1545-ben bevették a várkastélyt. Visszafoglalni csak 1686-ban sikerült, méghozzá harc nélkül, mert a törökök sem hagytak itt túl nagy véderőt.

Az első nagy pusztítást a Rákóczi-szabadságharc okozta, de nem ágyútűz által, hanem azzal, hogy a forradalmároknak szélsebesen erődítményt kellett varázsolniuk a palotából. Aztán jött az osztrák ostrom, majd a Habsburg-közeli Styrum Limburg família, akik újra kastélynak használták a várat, és saját ízlésükre alakították azt. 1764-től még rosszabb lett a helyzet, mert a család új kastélyba költözött, és így Simontornya büszke vára magtárként, majd a huszadik század elejétől bőrgyári raktárként folytatta szomorúra fordult pályafutását. Végül ami maradt belőle, azt 1964 és '75 között elég igényesen felújították és kipótolták.

Belépvén a hatalmas, sárkánykilincses főkapun, mindjárt a várudvaron találjuk magunkat. (Az ajtó nagyon nehéz, szóval csak akkor hidd el, hogy zárva van, ha teljes testsúllyal rárontva sem nyílik.) Bár nem túl erősen, de árad némi reneszánsz hangulat a megmaradt boltívekből és a szépen faragott (de persze nem eredeti) fa erkélyről. Jobbra fordulva már látszik a múzeum csúnya bejárati ajtaja. Mögötte barátságos belépőjegy-árakkal és megfelelően hosszú nyitvatartással fogadják a barangolót. Indulás előtt érdemes megnézni a hivatalos vagy a nem hivatalos honlapot.

A múzeum két részből áll. A bejárat mögött szabadon lézengve meg lehet nézni egy vártörténeti kiállítást, majd egy kívülről fantasztikusan ronda üveg-bádog építménnyel fedett részben találjuk a szerintem legérdekesebb helyiséget, a kőtárat. Egy remek ötlet nyomán a leomlott várrészek maradványait nem egymás mellé pakolva állították itt ki, hanem egy gótikus szobát állították össze belőlük, mindent a helyére illesztve. Így kevés kőből is jól kirajzolódik a kép.

A vár emeleti szobáiba, a gyülekező látogatók számától függően, szabálytalan időközönként indul vezetett túra. Sajnos a belső teret nagyon átváltoztatták az évszázadok, így kevés olyan részletet látni fent, mint a kőtárban. Azért akad néhány érdekesség, például egy középkori ajtókeret, egy reneszánsz kályha és egy fantasztikus, sárkánycímeres kandalló a tizennegyedik századból. A kevésbé látványos szobákban pedig festők képeit lehet nézegetni.

Nem véletlen, hogy mindenfelé sárkányokat lehet látni a várban, ráadásul eme izgalmas szörnyetegek Ozorán is visszatérnek majd. Történt ugyanis, hogy 1408-ban Zsigmond király (és becses neje, Borbála királyné) lovagrendet alapított hadisikerei örömére, amolyan hűségajándékként barátai számára. Sárkány Lovagrend lett a nevük, mert jelképül a bátor, önmagát is feláldozni kész sárkányt választották. Ehhez a rendhez tartozott, így minden bizonnyal nagyon fontos embernek számított Simontornya akkori lakója, Lackfi Imre nádor is. Büszkeségében otthona minden szegletébe sárkányfigurákat vésetett.

Az kicsiny Ozorának fényes uradalmárul

Alig tizenkét kilométernyi kanyargós tekergésre van Simontornyától egy ezerhétszáz lélek lakta falu, mely szüntelenül igyekszik kihozni valamit nehéz jelenéből, hogy méltó legyen egykori rangjához. Ozora község állandó pályázója a "Virágos Magyarországért" mozgalomnak, képzőművész tábort szerveznek, sorra újítják fel a közösségi épületeket, hangulatos kis főteret rittyentettek ki, és nem mellesleg itt rendezik minden nyáron azt a zenei fesztivált, ami annyira nemzetközi, hogy csak angol nyelvű honlapja van, és "pszichedelikus törzsi gyűlés" a neve...

Mi viszont most nem fesztiválozni megyünk, hanem Ozorai Pipó reneszánsz várához. A négyszögletes várkastélyhoz vezető utat nem lehet eltéveszteni, mert azt a főtér felett tornyosuló dombra építették. A hivatalos, ingyenes parkoló a Simontornyára vezető Hunyadi utcából nyílik. Innen már látszik is a vár:

Különös látvány a nagyrészt nyomorúságos dél-dunántúli tájban ez a reneszánsz itáliai palota, melynek idegen stílusát éppíttetője hozta magával messzi földről. Az egykori várúr 1369-ben még Filippo Scolari néven látta meg a napfényt Toszkánában, de 1399-ben már magyarosodva, Ozorai Pipóként vett el egy Ozorai Borbála nevű magyar leányt.

A dolog úgy eshetett meg, hogy a kis Filippo családja elég rosszul állt anyagilag, és már tizenhárom évesen el kellett szegődnie inasnak egy firenzei kereskedő mellé. Vele véletlenül egészen Zsigmond magyar király udvaráig jutott. Ha már erre járt, beállt a hadseregbe zsoldosnak, de hamar feltűnt mindenkinek, hogy sötét középkori mércével nézve bámulatos tehetséggel igazodik el a számok világában. Pipo így aztán fényes pénzügyi pályafutást érdemelt ki, és hamarosan ő felügyelte a bányák meg a királyi kincstár minden vagyonát. Közben a csatározásokkal sem hagyott fel, hadjáratokat vezetett, végvárrendszert szervezett és felfedezte Hunyadi János remek képességeit. Itt lehet olvasni róla száraz tényeket bőségesen.

Bár Pipó rengeteget járta az országot, felesége öröksége révén Ozorán telepedett le. Mivel a kincstári jutalomból és a hadisarcokból futotta rá bőven, nem restellett fényűző kastélyt rendelni magának olasz építészektől. Az építéshez nem sokkal az esküvő után fogtak hozzá, és 1423-ban már a kész palotában látták vendégül Zsigmond királyt. Abban az időben persze inkább gótikus volt az épület, mert a reneszánszra még várni kellett egy kicsit. Mivel a kor harcias szelleméből adódóan inkább a vár volt divat, mint a kastély, a most látható négyzet alaprajzű főépület körül annak idején egy külső várfal is magasodott, négy saroktoronnyal.

A reneszánsz oszlopos-erkélyes külsőt a Hédervári család adta a palotának, talán 1510 körül. Ők aztán kihaltak, közben néha erőszakkal is gazdát cserélt a kastély, meg persze jöttek a törökök is, akik 1545-től 140 évig Ozorán állomásoztattak egy sereget. Az 1700-as évek elején az Esterházy család alakított ki birtokközpontot, de inkább irodának használták a várat, mint lakhelynek. Hogy nem becsülték sokra, azt az is jelzi, hogy száz évvel később magtárrá alakították... Ozorai Pipó kastélya romokban hevert egészen 2007-ig, amikor az új tulajdonos, a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága befejezte a felújítást, és remek reneszánsz illúzió-kiállítást rendezett be benne.

A cél az volt, hogy minden 500 évnél fiatalabb átalakítást visszabontsanak, és a megmaradt reneszánsz részletek felhasználásával visszahozzák a török idők előtti virágkor hangulatát. A dolog elég jól sikerült, mert alaposan körülnézve jól látható, hogy mi a régi és mi új, de az összképet látva egyáltalán nem zavaró a beton födém és a korabeli íveket utánzó álmennyezet.

Dicséretes módon Pipó várkastélya egész évben látogatható, péntektől vasárnapig még januárban is nyitva áll a kapu. Március közepétől november elejéig pedig hétfő kivételével minden nap kinyitnak. A belépő viszonylag drága (felnőtteknek most 980 Ft), de ez érthető, mert sokba került a felújítás. A hivatalos honlap mindig frissen mutatja a nyitva tartást és a jegyárakat.

Nem tudom, honnan hallott annyi ember Ozoráról, de a vezetés óránként indul, és már egy áprilisi szombat délutánon is annyian voltunk, hogy alig fértünk be a kastély szobáiba. Előbb egy másolatokkal berendezett reneszánsz hálószobát, lovagtermet és tróntermet láthatunk. Itt van a legértékesebb mai tárgy, egy fehér márvány, dúsan faragott kandalló. A legrégibb darab pedig egy német reneszánsz cserépkályha a következő szobában.

Egy olyan terem is van, amit ókori szobormásolatokkal töltöttek meg. Manapság már a másolatok is régiek, a klasszicista korszakból származnak egy itáliai művésziskolából.

A kastély legfiatalabb sztárhelyisége a reneszánsz konyha, amit a túra végén mutatnak meg. Érdemes még megnézni azt a vészjóslóan ágaskodó, kitömött jegesmedvét is, amit az udvarról nyíló pincében tartanak. Odalent esküvői vacsorákat szoktak tartani. Az ifjú pár – és persze bárki más is – akár rögtön meg is szállhat a várban, ugyanis a felső emeleten vendégszobákat is kiadnak. Úgy reklámozzák a dolgot, hogy az ember rövid időre a vár ura lehet, mert éjszakára odaadják a hatalmas kulcsot.

Az eredeti műalkotások kedvelői lehet, hogy kicsit csalódni fognak Ozorán járva, de aki azért megy oda, hogy a családdal hiteles környezetben szippantson magába egy kis lovagkori hangulatot, az jól fogja érezni magát.

Várgesztes és Vitányvár

Ha egy hegység már a nevét is egy csata után kapta (Anonymus szerint itt dobálta el 1051-ben a menekülő német sereg a vértjeit), akkor illendő beszélni a harcokat megélt várairól. Jöjjön hát a Vértesben megmaradt középkori várromok közül – Csókakő mögött – a második és harmadik legérdekesebb. Azt még nem döntöttem el, hogy melyik vár kapja az ezüstöt, és melyik a bronzot, mert Várgesztes ugyan népszerű, ráadásul enni, aludni és kilátni is lehet benne, de unalmas téglatest alakú. Az egykori Vitányvárból jóval kevesebb áll ma, azonban a maradék az látványosan várformájú, ráadásul egy sziklaszirtet ural. Míg Várgesztes akár babakocsival is megközelíthető, Vitányvárért mindenképp meg kell dolgozni.

Akinek egy egész napja van rá, és nem fél egy kis erdei gyaloglástól, egy útvonalra is felfűzheti a két várat. Így tettünk mi is, mikor leszálltunk a vonatról a Tatabánya alatti Szárliget állomásán.

Szárligettől Várgesztesig végig az országos kéktúra útvonalát követhetjük, nagyjából 16 kilométeren át. A falu déli végén a turistajelzés jobbra elhagyja az utcát, és a kék festék hosszan eltűnik, de menjünk csak tovább bátran, egyenesen át a szántón. Ezen az unalmasabb terepen is van mit nézni, mert minden irányban dombok veszik körül az embert: északon és keleten a Gerecse, délen és nyugaton a Vértes magasodik.

A turistajelzések ott kezdenek el ismét sűrűsödni, ahol keresztezni kell az 1-es utat. Elég rémisztő a hely, mert a száguldó autók alig látszanak egy nyúlánk kanyar miatt, szóval csak óvatosan! A túloldalon balra parkoló, jobbra étterem (Birka Csárda) – autóval itt érdemes lehorgonyozni (N 47°30'52'', E 18°28'36''). Irány egyenesen tovább, ahol egy pici erdő, majd balra kőkerítés következik. Ez itt egy osztrák illető magánosított halász-vadász területe, tóval és kerttel. Érdemes bekukkolni a kerítés kevés lyukjának egyikén.

Nem sokkal később egy jobbkanyar következik, majd egy magánterület tábla, ahová a jelzett úton nyugodtan be lehet sétálni. Elhagyott telek ez, a gazdáját láthatóan nem érdekli a sorsa. Innen már látszik az a völgy, ahol végre hosszú időre beléphetünk a Vértes sötét vadonjába. A hegység azonnal a legszebb arcát mutatja: a Mária-szakadékba érkezünk.

Néha patak is folyik erre, vízesései is vannak, de általában teljesen száraz a völgy. A szakadék közepén egy kisebb sziklafalat is megmászhatunk, egyébként meg remek dolog a termetes bükkfák árnyas hűsében sétálni a puha avaron.

Már a Mária-szakadék is megmutatja a Vértes saját egyéniségét: a hegység nagyjából 400 méter magas teteje meglepően sík, amit mindenféle szabályos minta nélkül törnek meg mély és meredek szakadékok. A kék jelzés váltakozva halad a fennsíkon és a völgyekben. Az egyre csendesebb, és ma már teljesen lakatlan erdő nem alkotott mindig ilyen összefüggő vadont, merthogy a középkortól kezdve egészen az 1930-as évekig több kisebb falu is állt a fennsíkokon. Ilyen volt Körtvélyespuszta is, melynek rég elhagyott temetője németes sírköveivel kísérteties hangulatot teremt a felhőket karcoló bükkfák szigorúan elegáns serege alatt.

Néhány meredekebb lejtő és emelkedő, na meg jó sok fennsíkon gyaloglás után, a fák között felsejlenek Vitányvár romjai. Ehhez egy kicsit le kell térni a kéktúra útvonaláról a kék L jelzésen. A magyar szokás szerint a tatárjárás után épült várat a Csák nemzetség birtokolta, és fénykorában 35 falut uraltak innen. A törökök 1543-ban bevették, de sok hasznát nem látták, mert alig hagytak itt katonákat a védelmére. 1597-ben egy magyar sereg vissza is foglalta, de a jelek szerint nekik sem volt túl sok kedvük várat védeni, ugyanis alig egy évvel később fel is robbantották, nehogy már újra felmásszanak ide az oszmánok. A feleslegessé váló falaknak aztán Vértessomló lakói látták hasznát, mivel ők görgették le a kövek nagy részét építőanyag gyanánt.

A belső lakótorony három ablakának is megvan még a helye, és a legmagasabb ponton 15 méter magas a maradvány fala. A romok mögött remek kilátóhelyen lehet üldögélni, ahonnan Környe mögött a Tatai-árok síkja vész a ködbe. Akár Komáromig is el lehet innen látni, persze csak ha tiszta a levegő.

A vitányvári nézelődés után még sokáig hasonlóan szép erdőben vezet a kéktúra ösvénye, völgybe le, hegyre fel, majd megint le. Jól eshet szusszanni egyet a két vár között félúton lévő Mátyás-pihenőnél, ha éppen nincs tele törvényt sértően beautókázó városi hangoskodókkal (ami eleve bunkóság, de szerencsére hatalmas bírság is jár érte, nem is értem, miért kockáztatnak annyian). Egy kulcsosház mellett van itt forrás, tűzrakó hely és eső elől is menedéket adó padok.

Az utolsó nagyobb emelkedő következik ezután, majd kissé csúfabb lesz a táj, legalábbis az eddigiekhez képest. Hol széles, sáros erdészeti úton vezet a jelzés, hol sűrű bozótban. Nem sokkal Várgesztes előtt megint kellemesebb, öregebb erdő kezdődik. Itt érdemes figyelni a bal oldalra elágazó kék háromszög jelzést, ami egy igen meredek, de cserébe rövid emelkedővel vezet fel a Zsigmond-kő sziklás tetejére.

Ez az útvonal legszebb kilátóhelye, ahonnan balra Várgesztes látszik, felette a várral, mögötte a Vértes déli felének hegyeivel. Jobbra a szintén Várgeszteshez tartozó Villapark cserepei piroslanak a völgyben. E híres szálláshelyen közepes áron jókora villákat lehet kivenni, különösen kellemes környezetben.

A kék úton nincs már messze a falu, amin a várba tartva teljesen keresztül kell sétálni. A kéktúra megközelíti a várhegyet, de nem kúszik fel oda. Az erődítmény meghódítására két útvonal kínálja magát. A hegy nyugati gerincén toronyirányt vezet fel egy kalandos, jelzés nélküli ösvény. A kék L-lel jelölt macskakövezett út pedig dél felöl teljesen megkerüli a várat. Ez is meredek, de azért egyszerűbb.

A gesztesi vár annyira ép, hogy jókora turistaszálló, étterem és kilátó is van benne, ráadásul mindez egész évben nyitva van. Ezt is a tatárok rombolása ihlette, és 1330 körül már biztosan állt. Bár leginkább vadászkastélnyak használták, mégis a Vértes legerősebb váraként emlegették a gesztesit. Ettől még elég könnyen bevették a törökök, akik 1590 körül meg is erősítették a falakat. A kiűzésük után egy darabig az aktuális tulajdonosok többé-kevésbé karban is tartották az épületet, de 1733-ban az Esterházy család valamilyen megfontolásból kiadta az engedélyt a kövek elhordásához (köszönte szépen a majki remeteség). Műemlékileg 1961 és 63 között hozták rendbe a várat, azóta működik benne a turistaszálló.

A várfalak szabálytalan alakúak voltak, és egy téglatest alakú, 52 x 18 méteres belső várat védtek. A külső erődítményekből alig maradt valami, de a lakórész két szintjét sikerült megmenteni. A tetőre vezető ajtó kulcsát az étteremben lehet elkérni egy jelképes belépti díj ellenében. Szép a kilátás a falura és a várhegyet három irányból körbevevő fennsíkra. Az étkezdében érdemes megvacsorázni, mert kifejezetten remek a sertéspörkölt nokedlivel. A vécé már kevésbé kellemes, így evés közben nem ajánlott betérni oda...

Fejér megye legmagasabb pontjai: Csókakő és a Köves-domb

Melyben unalmas módon arrul lészen szó, hogy mirül lészen szó

Nemrég elhatároztam, hogy listába szedem, majd lassan sorban felkeresem a magyar megyék legmagasabban fekvő pontjait. Információs társadalom ide meg oda, eme magaspontok felkutatása irtózatosan nehéz feladat volt. A neten a jelek szerint még senki megbízható embernek nem jutott eszébe csokorba szedni ezeket, vagy ha mégis, akkor jól elrejtette azt a Google szeme elől. Békés, Hajdú-Bihar vagy Jász-Nagykun-Szolnok megye legmagasabb pontjainak felkutatásához egyenesen katonai topográfiai térképek segítége kellett. Nem kicsit nézett hülyének kedvenc térképboltom eladója, mikor egy jó órát görnyedtem egy poros doboz fölé hajolva, sorra nyitogatván a mindenki másnak tökéletesen érdektelen, ellenben azóta már a weben is elérhető honvédségi térképeket. Merthogy előtte annyi onlájn sületlenséget olvastam a témában, hogy csak na. Sajna a Wikipédiát is beleértve... Nem csak az Alföldön – a láthatatlan magaspontok földjén – nehéz a felderítés. Fejér megyében például egyenesen két egyformán magas csúcsot találtam: a turistatérképek szerint mindkettő 479 méteres.

Pontosabban, ha hihetünk a katonai térképészet adatainak, akkor a Bakonyban található Köves-domb (479,6 m) 60 centivel magasabb a Vértesben emelkedő Csóka-hegynél, de azt hiszem, ez a különbség (ha létezik) megengedi, hogy holtversenyt hirdessünk. Azt már hozzá se teszem, (bocsánat, mégis) hogy a 480,8 méteres Körtvélyes csúcsát csak néhány méterrel kerüli el a megyehatár, egyedül Komárom-Esztergom földjén hagyván azt.

Az bakonyi Köves-dombrul

A Köves-dombot azért hívják dombnak, mert a 450 méter magasan nyújtózkodó Tési-fennsíkról nézve alig emelkedik ki a tájból. (Tés környéke egyébként a Magyar Barangoló hűséges olvasóinak már biztosan nem ismeretlen.)

Ha valaki eléggé elvetemült ahhoz, hogy felkeresse e szemmel láthatóan nem túl érdekes dombot, akkor az a Szápár és Várpalota közötti út gyönyörű szerpentinje tetején fekvő Tés-Csőszpusztáról közelítheti meg legkönnyebben. Innen az országos kék jelzését követve indulunk kelet felé, egy sáros erdészeti úton, amitől balra mesebeli bükkös, jobbra csupasz szántóföld terül el. Érdemes kicsit betérni balra az erdőbe, és egy párhuzamos ösvényen bandukolni ott.

Ahogy beér a kék jelzés az erdőbe, forduljunk jobbra a kék omegára, ami a kiemelten védett, csak gyakorlattal és vezetéssel bejárható Alba Regia-barlanghoz vezet. Egy darabig bükk- és tölgyfák között visz az út felfelé, majd hirtelen egy hatalmas irtáshoz érünk, amit néhány éve még sűrű erdő borított, de most száraz, tüskés bozót uralja, ami már az ösvényeket is benőtte, jócskán megnehezítve az arra sétálók dolgát. A tövisek mindent átszúró természete okán feltörő szakadatlan jajkiáltások közepette némi engesztelést nyújt a Bakonyalja és a Bársonyos selymes dombjaira nyíló remek kilátás.

Az ott fent pedig nem más, mint a rengeteg változatos tájat rejtő Fejér megye (egyik) legmagasabb pontja.

Az előbbinél százszorta érdekesebb Csóka-hegyrül, mely Csókakő várát vigyázza az Vértesnek vadregényes pártázatán

A Bakonyt és a Vértest a széles Móri-árok választja el egymástól, mely régóta fontos átjáró a két nagyon különböző jellegű hegyvidék között. A Bakony nagyon lustán, fokozatosan emelkedik egyre magasabbra, és messziről nem is gondolná az ember, hogy a tetején a hétszáz métert is eléri. Tökéletes álcát ad ez a szelíd külső a bent megbúvó, helyenként nagyon is vad szakadékoknak (úgy mint Gaja-szurdok, Cuha-völgy vagy a már bebarangolt Ördög-árok). A Vértes viszont meredek, sziklás fallal tör fel majd' 500 méter magasba, hogy ott hirtelen töréssel ellaposodjon, mielőtt igazán heggyé nőhetnék ki magukat csúcsai. A Móri-árok felől a legmagasabb fallal a nagyon széles – Mórnál kezdődő és Csókakő váránál végződő – négy kilométer hosszú Csóka-hegy büszkélkedhet. Bodajkról nézve a kép jobb szélén, félmagasan, a Csőkakői-vár romja fehérlik. Ez lesz a csúcshódítás kiindulópontja.

A Móri-árkot uraló várat a Csák nemzetség építette valamikor a XIII. században, de nagy jelentősége okán hamar királyi vár lett belőle. Miután Székesfehérvár a törökök kezére került, Csókakő legyengült védői 1544-ben annyira megrémültek a hatalmas oszmán sereg láttán, hogy még a kaput is kinyották nekik, és harc nélkül átadták a várat. (A hősködés virágkorából ritkán hallani ennyire józan döntésről szólló meséket, és sajnos arról nem tudok, hogy a törökök mit kezdtek a magukat megadó katonákkal...) Bár a magyarok és osztrákok többször is visszahódították néhány hónapra a várat, végleg csak 1687-ben sikerült megkaparintani azt. A hadseregnek már semmi célja nem volt a romos erődítménnyel, de még egy pár évig török katonák börtöneként használták, egyszeméyes őrséggel. Mikor az utolsó fogoly is kihalt, teljesen elhagyták a várat, ami 1960-ig lassan omladozott. Akkor egy kicsit újítgattak rajta, de hamar félbehagyták a dolgot. 1995 óta viszont, hála a Csókakői Várbarátok Társaságának, lassan egyre több falat sikerül visszaépíteni. Így fest most a rom az alatta lévő parkolóból nézve:

A parkolóból jobbról és balról is meg lehet közelíteni a várat. Babakocsi és tűsarkú cipő nélkül kizárólag a jobb oldali útvonalat ajánlom: így egy látványos völgyben, tökéletes hangulatú erdőben sétálhatunk pár métert, mielőtt bal oldalon megjelenik a várba vezető lépcső.

Aki csak a várba jött, menjen fel rajta, viszont aki egy felejthetetlen túrára vágyik, menjen tovább egyenesen az országos kék jelzését követve. A bükk- és tölgyfákkal vegyesen szegélyezett szakadék hosszan kanyarog még felfelé, kellemesen fárasztó emelkedéssel.

Ahol a völgy véget ér, hirtelen teljesen lapos lesz a táj: felértünk a Vértes tetejére, egy hatalmas, 450 méteren fekvő fennsíkra. Itt a kék jelzés jobbra fordul egy kövezett úton, de a Csóka-hegy teteje balra van. Idővel emelkedni kezd a kavicsos út, majd egy derékszögű jobbkanyar után két adótorony következik. A másodikat balról megkerülve érjük el a hegycsúcsot jelző, vasbeton térképészeti kilátót.

Ilyen topográfiai célokat szolgáló, gyárkéményhez hasonlatos kilátóból legalább száz darab épült a hetvenes-nyolcvanas években, és hol jelzik őket a turistatérképek, hol nem. Formájukon kívül az a közös bennük, hogy mindre kiírták, hogy "FELMÁSZNI TILOS, ÉLETVESZÉLYES". Ennek ellenére a bejárati ajtó általában nyitva áll, és a felirat lényege alighanem abban merül ki, hogy aki bajba kerül, az magára vessen. Ezekben a tornyokban a feljutást szolgáló fémlétra tériszonnyal nehezen mászható, főleg lefelé, a kilátó tetején pedig vigyázni kell a gyerekekre, nehogy átlépjenek a könnyen átugorható korláton. Én eddig a Gerecse (633 m), a Csóványos (939 m) és a Naszály (652 m) tetején találkoztam ilyen építménnyel, és mindegyik káprázatos kilátást nyújtott, így egyszer sem bántam meg, hogy legyűrkőztem amúgy elég erős tériszonyomat. Gondolkodás nélkül nekivágtam hát ennek is, azonban az út kétharmadánál oly mértékben szaporodni kezdtek a madártetemek, hogy megfutamodtam, és gyors ereszkedésbe fogtam. Alvaro friss helyzetjelentése szerint a tornyot azóta kipucolták. (Találtam egy hasznos oldalt is, ahol teljességre törekvő lista található a geodéziai tornyokról. Kiderül belőle, hogy sok közülük életveszélyes, ezért ajánlatos az előbb említett oldal, na meg Google barátunk segítségével a konkrét torony mászhatóságáról meggyőződni, mielőtt egy ilyen toronnyal megkoronázott csúcs meghódítására indulnánk el.)

Búslakodásra azonban nem volt semmi ok, mert a kirándulás legszebb része még hátra volt. Miután elmerengtem Fejér megye (másik) legmagasabb pontjának meghódításából eredő büszkeségemben, derékszögben balra vettem az irányt, meredeken lefelé a hegyoldalon, úttalan úton átszelve az erdőt. Két percen belül elértem a célom, vagyis a várhoz visszavezető piros L jelzésű turistautat, ami jobbra Mórra, balra Csókakőre vezet. Ez az út emlékezetes szépségű girbegurba tölgyfák között kanyarog végig a meredek hegyoldalon, helyenként jó kilátást nyújtva Mór városára, és a róla elnevezett árokra. Tiszta időben remekül látszanak a Bakony lankái is.

A hegyoldalról észrevétlenül a gerincre jutunk, majd a piros L jelzés, ellentmondásba keveredve minden turistatérképpel, szép lassan megközelíti a várat az egyre sziklásabbá váló bércen, ahelyett, hogy lekanyarodna a már korábban megismert völgybe. Alvaro friss jelentése szerint a jelzés rossz irányba is vihet, így a feltétel nélküli követése helyett keressük inkább mindig a gerinc tetején haladó ösvényt, abból nem lehet baj.

A végén tetszőleges nehézségű, sziklás útvonalon juthatunk le a várba, melyek közül a legnehezebb egy 20 méteres, teljesen függőleges kőfalat jelent, de a legkönnyebb is egy pár jó cipőt, némi kapaszkodást és óvatos mozgást igényel. A váron belüli lépcsők meghódítása ezek után már gyerekjáték.

Az utóbbi néhány évben nagyon sokat épült és szépült a csőkakői várrom meg a környezete. Immár a vár felső szintjére is fel lehet mászni, ahonnan büszkén nézhetünk vissza a kúttal ékesített alsó teraszra, vagy a vad mészkőszirtek hátán megtett útra.

A meghódított Csóka-hegy felé visszanézvén, tökéletesen kirajzolódik az odaút mély szakadéka és a visszaút fehérlő bérce is.