Balassagyarmat

Az jó palócok városának méltatása annak dicső múltja jogán

Mielőtt tévé költözött minden magyar nappaliba – egy csapásra parányivá téve a világot és egyformává az egész országot – Balassagyarmat egy különc nép fővárosa volt. A Nógrád megyében elterülő Palócföld nagyrészt magyar, kisrészt szlovák kultúrája sokáig saját birodalmat alkotott a hegyek által körbevett völgyekben. Elszigeteltsége okán kevéssé érdeklődött iránta a külvilág, ügyet sem vetvén rájuk, nem nagyon befolyásolván az ott folyó dolgokat.

Nógrád megyét járva egyre csak úgy tapasztalom, hogy ha valami megmaradt a "jó palócok" vonásaiból, akkor az mindenképpen a békét és tisztaságot kedvelő természet, meg a páratlan vendégszeretet. Ez igaz a legnagyobb palóc városban, a régi megyeszékhelyen is.

Néhány rézkori család és a rómaiakkal kereskedő kvád nép után a honfoglaló gyarmat törzs telepedhetett le a közelben. Rajtuk kívül a 15. században a környék legnagyobb birtokosainak, a Balassáknak a nevét is megörökölte a fiatal mezőváros, ami egy tatárjárás után épült kis vár köré települt, és az Ipoly fontos átkelőhelyének védelme volt a feladata. Hiába az északi fekvés, a törökök töbször is eljutottak idáig, és legalább kétszer felgyújtották a várat és vele a várost. A teljes pusztulás után csak az 1600-as évek végén kezdett újra benépesülni a vidék, viszont szélsebesen. Főleg kereskedők, köztük szerbek, németek, zsidók költöztek Balassagyarmatra, hála annak, hogy több út is keresztezte itt egymást.

Se előtte, se azóta nem jutott olyan rangos szerep a városnak, mint az 1800-as években. Ekkor több mint hétezren lakták, és az egyébként nem túl népes és nem túl fontos Nógrád vármegye székhelye volt. Az nem meglepő, hogy Petőfi is megfordult erre (hol nem járt, kérdem én), de a város arra is büszke lehet, hogy Madách Imre majd Miszáth Kálmán is a megyeházán dolgozott.

Civitas Fortissima - az bátraknak városa


Balassagyarmat mindig is afféle kapuja volt a folyókon s hegyeken túl fekvő Felvidéknek. Ez a képzeletbeli szerep az első világháború végén vált kézzel fogható és szomorú valósággá. A cseh csapatok 1918 végén az Ipolyon átkelve bevonultak a városba, s pozícióikat védve innen remélték a békeszerződés rájuk nézve kedvező eredményét. A város lakói azonban – a frontról hazatért, fáradt de még lelkes katonák vezetésével – 1919 januárjában kiverték a cseheket az Ipolyon túlra. E hőstettért cserébe, előbb a szóbeszédben, aztán az országgyűlés által is hitelesítve, a város megkapta a civitas fortissima, azaz legbátrabb város kitüntetést. Egy modern, sárkánnyal viaskodó istennőt ábrázoló szobor is tanúsítja ezt a megyeháza előtti terecskén.

Miután a város a magyar-csehszlovák határra került, szép lassan elveszítette a fényét, majd 1950-ben, Salgótarján ipari központtá emelésével, elvették tőle a megyeszékhelyi rangot is. Alig települt ide ipar, és alig épültek lakótelepek. Ennek köszönhető, hogy még ma is szokatlanul nagy területet foglalnak el a belváros környékén a régi épületek. Már szinte meg is feledkeztek Balassagyarmatról, mikor 1973-ban hirtelen minden híradás a nevével kezdőtött. Egy a magyar történelemben azóta is páratlan fegyveres középiskolai túszdráma révén a népnyelv jó ideig Balassadallasz vagy Dallasszagyarmat néven illette a várost. (Nyilván azt gondolták akkor a texasi olajvárosról, hogy az még mindig maga a vadnyugat, ahol naponta lőnek.) Nem is mesélem el a történetet, mert aki már élt akkor, az úgyis emlékszik, aki meg nem, az egy összefoglaló helyett inkább olvassa el ezt az írást. Nem rövid, de érdemes!

Megyeházákrul s más hivatali épületekrül

Barangoló-szemmel nézve a város legnagyobb baja, hogy a főutca és a főtér egyben főútvonal is. A Szlovákiába tartó kamionforgalmat ugyan elterelték, de a Szécsény és Salgótarján felé vezető 22-es út végigmegy a belvároson. Pedig a Rákóczi fejedelem út (és a rajta lévő Civitas Fortissima, régebben Köztársaság tér) klasszicista középületei és kis szecessziós palotái mind sétálóutca után kiáltanak, hogy a nézelődő gondtalanul elmerenghessen a homlokzatokon a buszok és teherautók között való rémült ugrándozás helyett.

Balassagyarmat legjobb állapotú belvárosi épülete a városháza, ami bár barokknak néz ki, nem is olyan öreg: 1914-re épült fel. A város hatalmas címere alatt a civitas fortissima felirat díszeleg, az épület bal oldalán pedig a cseheket kihajtó hősökre emlékező táblát helyeztek el. A tábla szövege némi idegenellenességről és haragról is tanúskodik, és remélem, ha ma tennék ki, mást írnának rá. A két háború közötti hangulatban azonban ez volt indokolt...

A szerény városháza mellett terpeszkedik a túlméretesnek tetsző vármegyeháza, melyet 1835-ben adtak át. Sajnos hétvége lévén zárva találtam a kaput, pedig állítólag érdemes megnézni a dísztermét. Az udvarán van az ország legrégebben működő börtöne, egy kerek alaprajzú főépülettel, amit 1845 óta használnak e célra. A jobb oldalon nyíló mellékutcából látszik csak egy kicsi a börtönből (magas kerítés mögött, hátulról), és nem jöttem rá, hogyan lehetne jobban megközelíteni. Az épület utcafronti részében viszont iskola működik. Elképzeltem, ahogy a tanárok a kezelhetetlen diákokat azzal fenyegetik, hogy "ha nem hagyod abba, hátramész az udvarba". Régen persze ez nem volt különleges: az országban majd' minden börtön a vármegyeházak mögött kapott helyet.

A díszes középső homlokzaton számos tábla állít emléket a megyeházához kötődő számos neves történelmi szereplőnek. Közülük Madách szobrot is kapott az épülettől balra található kis parkban. A parkon túl pedig a város legmagasabb középülete áll, a régi törvényszék, ahol furcsa módon még ma is a megyei bíróság és ügyészség működik. Ez az egy intézmény valahogy itt ragadt, és sosem vitték Salgótarjánba

Az jó palócoknak kiváló múzeumjárul

Ha a megyeszékhely nem is, de a megye kultúrája itt maradt: a főutcán és közelében egy rakás múzeum és kiállítóhely várja a látogatókat. Helytörténeti múzeum, képtár és Pannónia motorok múzeuma is van, szóval aki keres, talál valami ízlésének megfelelőt. Érdemes megnézni a Vendégváró listáját. Itt felsorolják a többi régi középületet és a templokat is.

Mi viszont most menjünk tovább a Palóc ligetbe. A főút bírósággal átellenes oldalán nyílik egy kis utca, az vezet oda. A liget százéves fái között bújik meg a Palóc Múzeum különleges épülete.

A egyedi, historizáló stílusú múzeum minden oldalról másként fest. 1915-re épült fel, Wälder Gyula tervei alapján. A múzeum keddtől szombatig egész évben nyitva van, és májustól októberig vasárnap is. Az év nyári felében ráadásként meg lehet nézni az épület mögött felállított kis skanzent, ami egy módos palóc paraszt portát mutat be.

Az állandó kiállítás a "Bölcsőtől a sírig" nevet viseli, és az biztos, hogy az ország legjobb néprajzi kiálításai között van. Nagyszerű és egyszerű ötlet az ember életútja szerint bemutatni a régi palóc világból megmaradt tárgyakat: a gyerekek játékai után jön a tanterem, majd az esküvő, a dolgos hétköznapok és az öregkor. Sajnos az élet természetéből adódóan szomorúan, a temetéssel és a gyásszal ér véget a kiállítás.

Hiába az érdekes gyűjtemény, hagyományos múzeumba járni nem divat, és Balassagyarmatra kirándulni még kevésbé az. Egy napsütéses tavaszi szombat délután én voltam az egyetlen vendég, és ilyenkor a több poszton álldogáló teremőrök helyett egyszemélyzetes követő mozgással oldják meg a tárlatmegtekintő polgár felügyeletét. Hiába volt kedves az engem kísérő lány, zavaros élmény volt egyedül álldogálni a kiállított tárgyak előtt úgy, hogy szótlanul, árnyékként követett. Gondolom neki is, nem csak nekem. Persze magára vessen az a bolond, aki egymagában vetemedik múzeumba menni.

Végezetül Nyírjesnek tavárul s fenyvesérül

Miután megfáradt a vándor a város zajában, feltétlenül keresse fel a Nyírjes nevű pihenőhelyet. A központtól négy és fél kilométert kell megtenni autózva vagy biciklizve. Utóbbi módszert szemlátomást helybéliek százai választják, ha szép az idő. A főútról a Kossuth Lajos utcán kell dél felé fordulni (ez két sarokra van a városházától Szécsény/Salgótarján felé, vagyis keletre), majd nem sokkal a vasúti sínek keresztezése után egy körforgalomban a Nyírjes táblát követve jobbra kell fordulni. Az aszfaltozott út végén van egy kis parkoló (48° 3'14.37"N, 19°16'25.07"E).

A fő attrakció a hat mesterséges tó, ahol pecázni és fürdeni is szoktak. A partot szegélyező nyírfák között kiderül, miről kapta a nevét ez a pompás pihenőhely.

Az én kedvencem viszont a tavak déli oldalán elterülő vadregényes fenyőerdő. A fenyvest sűrűn szövik át az avartól puha ösvények, és itt a legnagyobb nyári tömeg idején is el lehet bújni az emberek elől. A tavak keleti végében egy gyógyító erejűként tisztelt zarándokhelyet is találunk, a Segítő Szűz-forrást.

 

Csongrád

Május 10-én van a madarak és fák napja. Mivel egyikhez sem értek, e jeles alkalmat én úgy ragadom meg, hogy írok egy kicsit a madarak és fák városáról. (Első! Megnéztem a Google-t, és a jelek szerint még soha senki nem írta le a világhálón, hogy "madarak és fák városa".)

Csongrád egy olyan kivételes város, ahol a főutcán az autók zaját elnyomja a madarak csicsergése, a látványt pedig mindenütt fák uralják. Ehhez jön még két folyó megannyi élő és holt ága, meg egy több száz éves halászfalu, amit Belvárosnak hívnak...



Azt regélik, hogy a hont foglaló magyarok kiváló fekvésű településre akadtak a Tisza és a Körös összefolyásának szegletében. A lakosokat vagy lekaszabolták vagy magukba olvasztották, és Ond vezér népe telepedett meg a vidéken. Állítólag a vezér Ete nevű fia földvárat építtetett, ami az itteni talaj színe miatt feketére sikerült, és ebből lett a szláv cserni (fekete) és grád (vár) szavak összeolvadásával Csongrád a város neve.

Az viszont már bizonyos, hogy mindjárt az államalapításkor Csongrád lett a róla elnevezett vármegye székhelye. E címet azonban elég hamar elveszítette a város, amikor 1241-ben a tatárok szinte teljesen elpusztították. IV. Béla király jobbnak látta átköltöztetni az ispánságot a mongol hordákat viszonylag épen átvészelő Szegedre, és bár a megyeszékhelyi rang sokat vándorolt a következő századokban, sosem szállt vissza Csongrádra. Ettől még a város sokat fejlődött a maga módján, de mindig kisváros maradt, megbújva a nagyobbra nőtt Szentes árnyékában. Most tizenhétezren lakják.

Az igazi belváros egyetlen, végtelen platánsorral szegélyezett főutcából áll, aminek Fő utca a neve. Ezen sorakoznak a látnivalók. Ha Kiskunfélegyháza felől érkezünk, nincs más teendő, mint egyenesen menni, egészen addig, amíg az első panelsor után, a jobb oldalon fel nem tűnik a csupazöld Dózsa György tér. Itt a házak még nem érdekesek, de a téren feltűnik a sok megnézésre érdemes köztéri szobor közül az első, az 1992-ben állított második világháborús emlékmű. Körülötte, az arborétumosan változatos lombok között, folyton-folyvást énekelnek a madarak.



A park után a bal oldalon már sárgállani kezd a művelődési központ nagy és mutatós épülete, ahol száz éve még a Magyar Király Szálloda fénylett. Ebben van ma a Tourinform iroda, persze csak hétköznap, de akkor meg minek. Ugyanezen a sarkon a park előtti háztömb utolsó tagja a bíróság épülete, aminek a bejárata szerintem nagyon jól sikerült.



Ezután mindjárt a város legnagyobb parkja, a Szentháromság tér következik. Először a szellemes ötvenhatos emlékmű tűnik fel, aminek az a különlegessége, hogy a szabadság angyala eldobált, fémből faragott újságlapok felett szomorkodik. Még egy modern szobor van a tér hátsó sarkán, ami egy hegedűs lányt ábrázol a híres ének-zenei általános iskola előtt, ami egy száztíz éves, szerényen szecessziós épületben működik. Itt indítottak először az országban hangszeres-énekes-zenei általános iskolai tagozatot.



A tér közepén díszhelyet kapott az 1869-ből való, mívesen kifaragott szentháromság-szobor; a túlső, Fő utcai sarkon pedig az első világháborús emlékmű áll, ami itt nem a harci dicsőséget vagy a hősiességet, hanem a gyászt ábrázolja hatásosan. Sem ez, sem a város mai nyugodt arca nem lehet véletlen: mintha a csongrádiak mindig is a békességre törekedtek volna. A város címere is a lehető legbékésebb: galamb, rózsa és szív van rajta.

A tér végén egy új parkolót építettek ki, ami akkora, hogy szerintem sosem volt még tele. Itt a fák átköltöznek az út bal oldalára. Menjünk át mi is. A templom és a mellette lévő park előtt érdemes besétálni egy háznyit az Iskola utcába. A 2-es szám alatt megbúvó földszintes házban van ugyanis a város mindenes múzeuma, ami Tari László nevét viseli. Ő egy helybéli fogorvos és nagylelkű amatőr régész volt, aki sokmindent ajándékozott a gyűjteménynek.

A viszonylag kicsi épületben mintha egy mini nemzeti múzeumot rendeztek volna be. Mindig van egy időszakos kiállítás is (most épp a második világháborúról), és ahogyan az lenni szokott, bemutatják a város történetét, meg a hagyományos mesterségeket és régi életmódot is. Néhány dolgot kiállítottak a XI. században alapított (és azóta szinte nyomtalanul eltűnt), szomszédos Ellés monostor ásatásakor előkerült 3200 leletből is, de szerintem nem eleget. Amiért viszont igazán érdemes betérni ide, az a bronzkortól a titokzatos avarokig terjedő időszak sok kincse. Mind közül szerintem annak a párnak a csontváza a legérdekesebb, akiket időszámításunk szerint 800 körül egymás felé fordított arccal, szinte ölelkezve temettek el, elnyerve az avar Rómeó és Júlia becenevet.

Mindjárt a múzeum mellett áll a város nagytemploma, ami az 1760-as években épült, nagyon-nagyon barokk stílusban. Kívülről egyszerűnek látszik az épület, de belépve kiderül, hogy mennyire nem spóroltak a kézművességgel és az ecsettel, amikor kidekorálták a templomot. Szép az orgona, aprólékosan kidolgozott a különleges szószék, monumentálisak a mindent befedő freskók, a márványoszlopos oltárról pedig egy Tiziano-festmény másolata tekint le ránk ünnepélyesen.

A templom napközben sokszor nyitva van, de ha mégis zárva lenne, érdemes felhívni a 63/475-027-es számot, mert szívesen megmutatják. A templom előtt épp most végzik az utolsó simításokat az új díszburkolaton és szökőkúton. Utóbbi a templommal szemben álló városháza előterét ékesíti. Az önkormányzat épülete a legifjabb régi ház a városban: a harmincas évekből való, és ékes példája annak, hogy mi volt az átmenet a díszes szecesszió és a csupasz modern építészet között.

Nem véletlenül emlegettem ám a szecessziót. A főteret a Fő utca végeztével a Batsányi János Gimnázium színesen hímzett palotája zárja le. Az 1914-ből való romantikusan dekorált épületet egy Ybl tervezte, de a Vendégváró értesülésével ellentétben nem az akkor már rég halott Miklós, hanem az ünokaöccse, Lajos.

Bármelyik oldalról kerüljük meg az iskolát, egyenesen tovább haladva 900 méter után érjük el az ősi város kapuját. Itt áll a török mecset alapjaira épített Szent Rókus templom, ami állítólag belülről inkább érdekes, mint kívülről, de nem tudom, hogy a vasárnapi misét leszámítva mikor lehet bejutni oda. A 63/475-027-es telefonszám akár itt is működhet. De a lényeg nem ez, hanem ami az Öregvár utcán a templom mögött 400 méterre kezdődik. Merthogy szépen szaporodni kezdenek a vén parasztházak.

Egy-egy régi porta már korán jelzi, hogy jó felé járunk, de az igazi Belvárost (vagy ahogy másképp mondják: Belsővárost) az Öregvár és a Gyökér utca sarkán érjük el. Nem tudom, hogy ha egy csongrádi meghallja azt, hogy "belváros", akkor erre az eldugott zugra gondol-e, vagy a mai belvárosra. Azért nevezik így e félreeső helyet, mert itt állt régen a földvár, és itt épültek köré az első házak. A folyókanyarulatok miatt viszont csak egy irányba tudott terjszkedni a város, így saját régi magja lassan a peremére került. Épp ez a szerencséje neki, mert így mindenki lusta volt lebontani.

A csongrádi Belsőváros az egész Alföld legnagyobb népi lakóház-együttese. És nem is mesterségesen gyűjtötték össze a házakat, mint egy skanzenben, hanem pont ide szánták őket, és vagy harminc öreg épület ma is áll. Még Hollókőhöz vagy Magyarpolányhoz képest is különleges ez a hely, mert sokkal régebbiek a házak. Némelyik az 1700-as évekből való, de az utcaszerkezet és az alapok még ennél is öregebbek. Az Ék utca, a Gyökér utca, a Kígyó utca és a Baross Gábor rakpart is rejt néhány szép házat, de az Öregvár utca vége az, ahol megszakítás nélküli utcaképben lehet gyönyörködni.

A házak többségének eredetileg nem volt ablaka az utca felé. Így próbáltak a békeszerető csongrádiak a háborúk és fosztogatók elől bezárkózni.

A hely varázsának kimondottan jót tesz, hogy senki sem ismeri. Sok házban éppen azoknak a családoknak a leszármazottai élnek most is, akik tucatnyi generációval ezelőtt felépítették az otthonukat. Egy-két épületből talán kulcsosházat csináltak, de nyomuk sincs az osztrák vagy holland befektetőknek. Kétszer jártam már erre, és nem láttam senki mást, aki barangolni jött volna. A házak körül szorgoskodó lakók jól meg is bámultak, mint idegent, épp ahogy az annak rendje és módja szerint egy faluban szokásos vagyon. Az Öregvár és a Gyökér utca sarkán valamikor múzeumház működött, de az ablakba tett felirat szerint "a nyitva tartás bizonytalan ideig szünetel". Mintha egy időre feladta volna a város, hogy bármit is kezdjen a legnagyobb kincsével.

Csongrádon a huszadik század óta a városszéli Belsőváros túloldalán is van élet. Legalábbis nyáron. A város mellett folyik ugyanis össze a Tisza és a Körös, látványos díszletet nyújtva egy jókora folyóparti üdülőövezetnek. Az alacsony nyári vízállásnál kellemes, homokos part alakul ki, telis-tele strandolókkal. A parkos Körös-toroknak a magyar vízparti üdülőhelyeken megszokott bájosan lepukkant, amolyan nyolcvanas évek béli hangulata van. A szokásos, cölöpös nyaralók között hihetetlen magasságú jegenyefasor áll délcegen, a két folyó találkozása pedig tényleg jól mutat.

Szécsény

Bevezetésül való gondoltatok az Palócországnak hatalmas kisvárosárul

A végtelenül kedves emberek lakta Palócföld szívében járva, a két legnagyobb város – Balassagyarmat és Salgótarján – között épp félúton, egy parányi, de jelentőségében hatalmas kisvárost találunk.

Szécsény, hűen a szó gyökeréhez, valóban várból lett város: az Ipoly ártere fölé magasodó lankán talán már a tatárjárás előtt, a XIII. század elején is állt egy rejtélyes eredetű vár, melyet egyesek szerint a templomos lovagok, mások kutatásai alapján a cseh husziták építettek fel. Akárhogy is történt, a vár köré sok család települt, és már 1334-ben városi rangot kapott Szécsény.

A Balassagyarmatot Salgótarjánnal összekötő 22-es főút (Rákóczi út néven) keresztüldübörög az egész városon. Ha Salgótarján felől érkezünk, egy ferde tűztorony tűnik fel először a belvárosból, ha pedig Balassagyarmat felől közelítünk, akkor bal oldalon, egy park mögött, templomtorony magasodik. Ha ezek környékén leparkolunk, közel lesz minden látnivaló. A buszpályaudvar a közelben, a vasútállomás a város szélén van, előbbi öt, utóbbi nagyjából húsz perc sétára a központtól. A város hivatalos honlapján látható remek térképen jól követhető minden helyszín, amiről szót szaporítok majd itt.

Az gótikus eredettel bíró ferences kolostorrul, melyben még az török s Rákóczi fejedelem is lakék

Ha a sétát a templomtoronynál kezdjük, akkor máris a város legősibb látványosságával indíthatjuk a barangolást.

A ferencesek ma is használt kolostorából először a szép nagyra épített, terméskővel borított, gótikus templom tűnik fel. A hátsó részen, a szentély végénél, egy általában nyitva álló kiskapu fogadja a látogatót. Itt az olvasható, hogy keddtől szombatig 9 és 16 óra között, óránként induló vezetéssel lehet belülről is megnézni a templomot és a kolostort. Semmiképp nem szabad vasárnapra vagy hétfőre időzíteni a szécsényi kiruccanást, mert a kolostor szobáinak látványa nélkül feleannyit ér az egész!

Elvileg minimum öt ember kell a bejutáshoz, és mivel Szécsény nem turistaparadicsom, a kolostor pedig még el is van rejtve a felületes tekintetek elől, még egy szép napos áprilisi szombaton is egyedül jelentem meg a kapuban... A következő órát azzal töltöttem, hogy sikerüljön fognom még néhány érdeklődőt, ami egy förtelmesen flegma családfő kemény visszautasítása után második próbálkozásra sikerült is. Hárman lettünk így a következő turnusra, és – elszántságomat szimpátiával fogadva – vezetőnk szemet hunyt a létszámalattiság felett, és körbekísért bennünket.



A templom és a kolostor kisebb léptékű őse 1332-33-ban épült, igencsak septiben. A sietség oka az volt, hogy a városi rangot kijáró Szécsényi Tamás azt kapta feltételül az akkor trónoló Anjou Károly királytól, hogy ha ő Budával azonos jogokat kíván hőn szeretett településének, akkor cserébe építsen ahhoz méltó kolostort a király ferences barátai számára. Jöttek hát az alighanem francia építészek, akik szerencsénkre nagyon ihletett formában voltak, és csodálatos gótikus remekművet húztak fel egy pillanat alatt. Már a középkori kolostor is két szintesre épült, és ugyanolyan magas volt, mint a templom hajója. Ellenben kicsi volt az alapterülete, és csak néhány szobából állt, kerengő nélkül. A fenti képen a toronytól balra látható, támpilléres rész rejti ezt az őskolostort.

A túra a templomban kezdődik. Le a kalappal vezetőnk előtt, aki egyáltalán nem tűnt kelletlennek attól, hogy csak hármunknak tudott mesélni. A templom gótikus ívekkel fedett szentélyben megmutatott néhány középkori részletet, köztük egy kis XIV. századi freskótöredéket a szentély boltozatán, meg egy török imafülkét. Merthogy a törökök az 1600-as évek második felében mecsetnek használták szentélyt, és leválasztották azt a világi funkciót kapott hajóról. A törökök kizavarása után 1733-ig kétszer is felújították az épületet. Ekkoriból származnak a hatalmas fa barokk oltárok is, amik valahogy mégis kicsinek tűnnek a jókora belső térben. A mai napig ez Nógrád megye legnagyobb temploma.

Sajnos az egyház is pénzből él, így anyagi megfontolásból a kolostorban tilos fényképezni. Pedig lett volna mit, hiszen a két egymás feletti gótikus teremhez fogható középkori emlék nem nagyon van másik az országban. (Talán a soproni ferences templom melletti káptalanteremben láttam hasonlót, de nem pont ilyet.) Ezt az egy képet sikerült fellelnem róla. Úgy látszik, a szerencsés illetőnek – akit most nagyon utálok – protekciója volt. A ma sekrestyének használt káptalanterem felett van egy ugyanekkora szoba, amit Rákóczi-terem néven emlegetnek, mivel a büszkén mesélt történet szerint maga II. Rákóczi Ferenc fejedelem lakott benne pár napig az 1705-ös szécsényi országgyűlés idején. Akit ennél jobban érdekelnek a részletek, itt mindent elolvashat a templom és a kolostor történetéről. Ezt azonban inkább utólag ajánlom, hogy érdekes legyen az idegenvezetés.

Sétálóutcárul, várbástyárul s az szécsényi ferde toronyrul

A templomtól a Haynald Lajos utcán érdemes folytatni a sétát, ahonnan ez a kép is készült. Innen pillanatok alatt a belváros parányi sétálóutcáján találjuk magunkat. Ezen jobbra a kítűnő étkeket kínáló, ráadásul jó áron színvonalas szállást is nyújtó Bástya Panzió tűnik fel, amit egy 1648-ból származó házban rendeztek be. Sajnos most felújítás miatt zárva van, de remélem nyárra újra kinyitják. Itt lehet éredeklődni felőle. Azért hívják bástányak a panziót, mert a háznak roppant kreatív módon részét képezi a középkori várból fennmaradt legnagyobb bástya. Ép bástyából még kettőt találni a városban. Ezek elég messzire vannak innen, jól mutatva a régi városfal tekintélyes hosszát.

Innen már csak pár lépés a sétálóutca másik vége, ahol a zajos főutcára, a Rákóczi útra jutunk. Ezen balra rögtön fel is tűnik a tűztorony. Nem csalás, nem ámítás, ez a torony bizony ferde. Három fokkal dőlt meg, talán a rossz alapozás, talán egy második világháborús bomba miatt. A helyiek ez utóbbi, romantikusabb feltevést hangoztatják inkább. Az alsó két emelet 1893-ban épült tűzfigyelésre, de ez hamar alacsonynak bizonyult, ezért 1929-ben még egy emeletet kapott. Meg díszes toronysisakot. Hétköznap egy kis tűzoltókiállítást lehet megnézni benne. A torony mellett pedig a szépen felújított neobarokk városháza sárgállik.

Az díszes Forgách-kastélyrul, annak parkjárul, s egyazonáltal az környékének érdekességeirül

Érdemes a ferde torony után visszatérni a sétálóutcára, és végigbandukolni rajta (jó lassan, hogy ne csak egy percig tartson). Előbb egy most éppen felújítás alatt álló klasszicista evangélikus templom tűnik fel a bal oldalon, majd az utca túlsó végén a város nagy büszkesége, a 2005-ben vakító pompával felújított Forgách-kastély fénylik.

A kastély a középkori vár palotarészének a helyére épült az 1700-as évek közepén az akkori főurak, a Forgách család jóvoltából. Egy több mint 650 éves város központjában furcsa látvány egy földesúri kastély, de Szécsény a török hódoltság után nehezen talált magára, és inkább volt falu, mint igazi, polgárok lakta város. Igazi, hamisítatlan barokk kastély ez, viszont különös és egyedi a középrész magasított, háromdimenziós megoldása.

A kis előkert bal felén a vár maradványai után ásnak a régészek, és itt van a három bástya közül a második, ami egyik oldaláról barokk ruhát kapott. Melléképületnek használták a kastély urai, mert közel volt a palotához, és a XVIII. században már nem kellett várat védeni.

A kastély berendezéséből semmi nem maradt meg, viszont a hetvenes évek óta a Kubinyi Ferenc Múzeum működik benne, ami négy különböző kiállítást rejt magában. Legutóbb 2005-ben frissítették a kiállított anyagot, ami így kellőképpen részletes, de mégis látványos és lendületes, szóval nem kell félni tőle, nem fekszi meg az ember gyomrát. Egy gyerekeknek is érdekes kőkorszaki kiállítással kezdődik a látogatás, aztán jön egy rész Nográd megye várairól. A harmadik kiállítás a Rákóczi-szabadságharcról szól, és itt megnézhetjük a szécsényi országgyűlés hatalmas makettjét is. A végén pedig három szobát rendeztek be úgy, ahogy a főúri hölgyek használták azokat kétszáz évvel ezelőtt. Kissé szürreális élmény egyedül, szezonon kívül kisvárosi múzeumban járni. Ilyenkor egy kedves alkalmazott nem tolakodva, de mégis árnyékként kíséri végig az embert a szobákon, hiszen – lévén sokkal több a szoba mint a vendég – nem érné meg külön teremőröket tartani. Igazságtalan a dolog, mert a nagyobb városokban sokkal érdektelenebb múzeumokban is nyüzsgés van. Ehhez képest legalábbis.

A kastéltól jobbra, egy játszótér szomszédságában lehet lejutni az épület mögötti parkba. A lépcső tetejéről még megpillantható a vár harmadik bástyája. A várfalnak még rengeteg telken vannak maradványai, és egyfolytában serénykednek körülöttük a régészek. Ha valakit érdekel, itt vannak a részletek. (A bástya mögött a Kézművesház látszik – ebben működik hétköznap a Tourinform iroda.)

A kastélykert jóval mélyebben van, mint a város. Innen látszik, hogy a belülről laposnak tűnő Szécsény valójában egy meredek falú domb tetejére épült, így aztán sosem fenyegették a szeszélyes Ipoly árvizei. A parkban andalogva el lehet tűnődni azon, hogy történelmi lábnyomokon lépked az ember. A legendás Borjúpáston mászkálunk ugyanis. Azt a síkságot nevezték el így a helybéliek, ahol 1705-ben a szécsényi országgyűlést rendezték meg Rákóczi hű kuruc alattvalói. A múzeumban megidézett sátortábort itt állították fel a forradalmi hangulatú őszön. Most egy hangos brekegéssel színezett tavat lehet körbegyalogolni, amit eszeveszett sok pad szegélyez.