Alcsútdoboz

Fejér megye északi csücskében, a Vértes, a Velencei-hegység és az Etyeki-dombság közötti medencében álmos hangulatú lankák csendes birodalma bújik meg. Az ország szívében vagyunk, mégis messze a városoktól. Van itt egy dicső múltú falu, ami önmagában is érdemes egy kis barangolásra: az egymásba nőtt Alcsútból és Dobozból lett Alcsútdoboz.

Aki a főváros felől autózva közelít, annak a Biatorbágyon és Etyeken is áttekergő mellékutat ajánlom, mert így az odaút is tartogat szép tájakat és érdekességeket. Biatorbágy talán később még külön bejegyzést is érdemel... Ottani kedvencem a még a monarchia idejéből való vasúti viadukt.

Etyeken aztán lehet gyönyörködni a szőlőműveléstől nyüzsgő dombok látványában, a hangulatos falusi házakban és pincékben, és a kicsit kijjebb, a felcsúti úttól jobbra található romosodó, öreg kápolnában, aminek egykor még kolostora is volt. A rendház épülete 1750-ből való, és egy része még mindig áll a templom északi oldalához tapasztva. A szép kilátást nyújtó dombtetőn álló, eredetileg XV. századi templomocska először gótikus volt, majd barokk borászok 1794-ben felújították. Azért taszajtódott enyészetbe, mert szovjet laktanya volt a közelében, és sokáig nem volt szabad használni.

Szép a falu központjában álló katolikus templom környéke is a gesztenyefáival (ősszel vigyázzunk a fejünk búbjára, mert errefelé mindenütt vadgesztenyefák vannak). A késő barokk templom 1816-ban épült, és belseje meglepően fényűzően mutat.



Etyek és Alcsútdoboz között, az út bal oldalán egy roppant hangulatos golfpálya tűnik fel. A klub központi épülete egy kétszáz éves Habsburg kúria, amihez egy fantasztikus, másfél kilométeres platánfasor vezet; ebben folytatódik az út a faluig. A fasor akkor is kötelező látnivaló, ha nem Etyek felől érkezünk Alcsútdobozra.

A tekintélyes platánsor már sejteti, hogy Alcsútdoboz a fák birodalma. Az igazi látványosság a falu másik oldalán vár ránk: a központba érkezvén a főutcát Vértesacsa felé kell venni az irányt. A főutca kereszteződésétől négyszáz méterre, egy balkanyar után, az út bal oldalán egy sáros parkolót találunk, a jobb oldalon pedig az arborétum bejáratát. A nyitva tartás évszakonként változik, és nem lehet minden nap bejutni, ezért indulás előtt mindenképp érdemes ránézni a hivatalos honlapra.

A nagyjából nyolcsszázszor ötszáz méter nagyságú, 40 hektáros park elsőre elég nagynak látszik, de szerencsére adnak egy térképet is a most 660 forintot kóstáló belépőhöz. Ennek segítségével akár fél óra alatt be lehet járni az egészet, de nem érdemes sietni vele, mert sok helyen van miért bámészkodni megpihenve.

Mint minden valamire való botanikus kertben, itt is van tó, légzőgyökeres mocsári ciprusokkal, szigettel, hangulatos fahíddal. Hol lazán terebélyesednek a fák, hol sűrű fenyves állít utat a napsugaraknak. Amitől viszont igazán más lesz ez az arborétum mint a többi, az történelmének fényűző romjai.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szigorú Habsburg birodalom, aki alighogy megszabadította Magyarországot a török veszedelemtől, dicsőségtől ittasan máris magáénak tekintette e földet és ellentmondást nem tűrve kezdte folytogatni a magyar szabadságot és gazdaságot. Ebben az áldatlan állapotban tették meg Magyarország császári helytartójává József nádort. 1796 és 1847 között, több mint 50 éven át töltötte be ezt a tisztséget, minek révén a Bécsben trónoló császár után ő volt Magyarország legfőbb vezetője. Habsburg származása ellenére hamar megtanult magyarul, és ezzel villámgyorsan belopta magát a magyarok szívébe, majd egyenesen a reformkor áramlatának egyik fontos terelgetője lett.

Mivel József nádor osztrák volt, nem annyira tanítják tetteit az iskolában, holott Széchenyi, Kossuth, Wesselényi, Deák és a többiek aligha érhettek volna el komoly sikereket az ő elnéző hozzáállása és ügyes politikai manőverezései nélkül. Kijárta ugyanis valahogy a szigorú Ferenc császárnál, hogy Bécs engedje újra összeülni a magyar országgyűlést, ráadásul nem csak mint felszültséglevezetésre szolgáűló úri játszóteret, hanem mint valódi hatalommal bíró intézményt. Mindezt azért írtam le Alcsútdoboznál, mert József nádor volt az, aki 1819 és 1827 között kastélyt építtetett itt a klasszicista nagymester, Pollack Mihály tervei szerint, aki leginkább a Nemzeti Múzeumról ismert.

A hatalmas, fényűző kastély, amihez valaha meghökkentő méretű pálmaház is tartozott, egy igazi mintagazdaság központja volt. József nádor ifjabbik fia s egyben alcsúti utódja, az eltökélt botanikus József Károly főherceg másik tudományos szenvedélye a vándorcigányok életének tanulmányozása volt (a nyelvüket is megtanulta), és a gazdaság fejlesztése közben segíteni akart e nincstelen népnek a letepedésben. A cigányok örülve a ritkán látott úri kedvességnek, "mi királyi fenségünk"-nek kezdték szólítani őt, és mivel földet kaptak a falu határában, letelepedtek oda. Az oktondi falubéliek és az áskálódó vármegyei hivatalnokok viszont másfél éves kitartó aknamunkával végül elűzték az egyébként ügyesen kertészkedő cigányokat. (Ki tudja, hol tartanának ők most, ha az alcsútiak hagyják rendesen dolgozni József Károlyt és újdonsült barátait, sőt, ha netán átvették volna a főúr szokatlanul nyitott gondolkodását... De persze csak hóbortos bolondnak tartották.)

Az 1900-as évektől zülleni kezdett a park és peregni a vakolat, de a birtok a Habsburgok magyar ágának tulajdonában maradt egészen a második világháborúig. 1944-ben a nyilas kormány csapatai költöztek be az Amerikába menekült család rezidenciájára, és vagy egy szovjet bombatámadás, vagy valami ügyetlenkedés folytán felgyulladt a kastély. A tűzvész után nagyjából meg lehetett volna még menteni az épületet, de mivel a kommunista vezetés szemében nem túl nagy népszerűségnek örvendő Habsburg név jutott róla mindenkinek az eszébe, nem foglalkoztak vele. Különben is, a szomszédos birkatelepet is fel kellett építeni valamiből. A maradék köveket is elhordták mindenféle építkezésekhez, és csak a középső timpanont meg egy kis falrészletet sikerült megmenteni a főépületből.

A magányos timpanontól jobbra-hátra alapfalakat, és a falak helyére ültetett sövényeket lehet látni, amik jól mutatják, mekkora volt ez a kastély a maga idejében. Szerencsére áll még az 1880-ból való neoromán kápolna, ami teljesen más külsőt mutat a klasszicista kastélyhoz képest. Sajnos odabent semmilyen díszítés nem maradt meg, de berendeztek egy kis kastélytörténeti kiállítást. A toronyóra éjfél után öt perccel állt meg: a '44-es karácsonyi tűzvész napja óta pihennek így a mutatók.

Aki járatos a növények világában, annak kötelező látnivaló a kert minden szeglete. Még maga József nádor gyűjtött össze itt 300 olyan növényfajt, ami Magyarországon teljesen új volt akkoriban. Ma 540 különböző fajt tartanak számon a botanikusok, és szinte mind a XIX. században került ide, így most már méretük is különleges. Főleg a fenyők nőttek jókorára: van köztük olyan, aminek a törzse három méternél is nagyobb kerületű.

Ha gyerek is van a társaságban, ne felejtsünk el labdát vinni, mert a kastély előtti hatalmas rét mindenféle futkározásra kiválóan alkalmas. És amikor már minden zsibongó család hazament, naplementekor, a zárás előtti utolsó pillanatban, innen fedi fel igazán a maga szomorkás szépségét a céltalan faltöredék.

Sothy bloggertárs szerint feltétlenül szükséges valami szúnyogriasztó alkalmatosság a komisz vérszívók távol tartására. Én nem tapasztaltam ilyet, de biztos csak szerencsés szezonban jártam arra.