A tatabányai turul és parkerdő

Melyben az szocialista bányászvárost méltatám vala

Tatabánya a szocialista várostervezés legméretesebb vívmánya. Hetvenezer lakosával ez a legnagyobb olyan városunk, ami a második világháború után a semmiből nőtte ki magát (lásd még: Dunaújváros, Tiszaújváros (Leninváros), Komló, Ózd, Kazincbarcika, Salgótarján). Ennek megfelelően – a hozzácsatolt falvaktól eltekintve – a város nem más, mint panelházak és beton középületek szürke erdeje. Így aztán Tatabánya nem sokat nyújt annak, aki nem a szocialista célépítészet megszállottja. Egyébként hála a sok zöldterületnek, viszonylag élhetőnek tűnik.

A város 1947-ben jött létre négy falu – Tatabánya (a mai Óváros, ami 1903-ban népesült be bányászok által), Alsógalla, Felsőgalla és Bánhida – egyesítésével. Ekkor már ötven éve bányásztak itt szenet, de összesen csak pár ezren lakták a falvakat. A szénbányák és a remek közlekedés miatt idetelepített nehézipar aztán annyi munkást vonzott, hogy a nyolcvanas évekre már nyolcvanezren lakták. Ahogy az ilyen városokban általában, a rendszerváltás után gyors hanyatlás következett, de úgy tűnik, végül sikerült talpra állni belőle, és, ha lehet hinni a statisztikáknak, a Tatabánya által vezetett Komárom-Esztergom megye 2008-ra Győr-Moson-Sopron után a második leggazdagabb megyévé lett.

Ahol nem csúfították el a tájat nyílt színi fejtéssel, ott gyönyörű a környék. A város ugyanis két hegység közé szorult be a Tatai-árokba: délen a Vértes kezd lusta emelkedésbe, északon viszont meredek sziklafallal kezdődik a Gerecse. Itt van az a parkerdő, ahol érdemes hosszú sétát tenni. Egy óriás bronzmadár, egy jókora barlang, sűrű erdő és szép kilátás is várja az erre barangolót.

Így fest a környék a turistautak.hu térképén:

Az magyar nemzet dicsőségit hirdető turulmadár szobrárul

Még mielőtt igazából rákerült volna a térképre, már híres jelképet kapott a város. Aki valaha átszáguldott Tatabányán az M1-esen, az alighanem kiszúrta már az autópálya feletti sziklán épp felszállni készülő óriás bronzmadarat. A dolog úgy esett, hogy 1896-ban, az ország minden spórolt pénzét felemésztő nagyszabású millenniumi ünnepségek mámorában úgy határozott a büszke magyar vezetés, hogy nyolc hatalmas emlékművet kell állítani a dicső nemzeti múltnak. Brassó, Dévény, Munkács és Zimony azért kapott szobrokat, hogy a négy égtáj felé hirdesse – szinte a határokon túlról is láthatóan – a nemzet nagyságát, jelképesen védve azt az ellenségektől. Nyitra, Pannonhalma, (Ó-)Pusztaszer és Bánhida pedig azzal érdemelt ki egy-egy emlékművet, hogy mind nevezetes helyszínei a honfoglalás és államalapítás kori történelemnek.

A határon túlra került emlékműveket még a húszas években lerombolták, de egyet, a munkácsi váron trónoló turult, 2008-ban újjáépítettek (azaz inkább "-tünk" mert a munkácsi vár felújítását nagyrészt a magyar állam szponzorálja). Az itteni, bánhidai turul – társaival ellentétben – nem készült el időben, mert Donáth Gyula szobrászmesternek félbe kellett hagynia a munkát. Elfogyott ugyanis a pénz, de az illetékesek feltalálták magukat, és 1907-re, egy fontos ezeréves évfordulóra időzítve adták át a szobrot. Merthogy a legenda szerint 907-ben épp itt nyertek csatát a magyar hadak Szvatopluk szláv fejedelem seregének ellenében.

A turulmadarat túlságosan is nemzeti jelképnek ítélő Rákosi-rendszer előbb le akarta bontani a szobrot, majd végül lusta volt felmászni oda, és békén hagyta, hátha elrozsdál csendesen. Mivel évtizedeken át nem jutott neki semmilyen eszmei becs vagy fizikai védelem, a rendszerváltás idejére már kezdett darabokra hullani a madár. Mert fémtolvajok már akkor is voltak. 1992-ben aztán oly alapossággal újították fel az emlékművet, hogy a mai, kifogástalan állapotú szobor inkább már csak hű másolata az eredetinek.



Egy madárvilágban és magyar történelemben járatos barátom szerint szinte minden turulszobor hibás, mert sólyom helyett sasfejük van. Őszerinte a turul kerecsensólyom, bár a wikipédia-cikk azt írja, hogy akár sas vagy keselyű is lehet. Ettől eltekintve a szobrot hibátlannak gondolom. Repülni készülve kitárt szárnyainak fesztávja 15 méter, feje búbján kis utánzata pihen a magyar koronának, karjaiban pedig egy jókora kardot markolászik. Ha ilyen méretű szoborról van szó, akkor inkább a kommunista monstrumokhoz szokott a szemem, amikre én már csak a budatétényi szoborparkból emlékszem. Nem csoda hát, hogy meglepett a turul finom kidolgozása. Minden tolla rendben van, és a nyaka is úgy hajlik, ahogy kell. Szintén a turul-specialista Donáth Gyula készítette egyébként a budavári sikló felső állomásánál felállított hatméteres madarat is.

A 303 méter magas Kő-hegyen pózoló turulmadár a városból vagy egy nem túl hosszú, ellenben embert próbáló, 420 lépcsőfokkal megterhelt gyalogúton érhető el, vagy jó nagy kerülővel, egy kényelmes, aszfaltozott országúton. Busz nem visz fel, szóval vagy lépcsőzünk, vagy autózunk. A gyalogutat a vasútállomásnál kezdődő Álmos vezér utcán lehet megközelíteni, és végig piros sáv jelzés mutatja az irányt. Aki kocsival érkezik, a szobortól pár méterre lévő nagy parkolóban (N47°35'17", E18°24'33") mindig talál helyet. Itt tűzrakóhely és egy rakás asztal meg pad is szolgálja a lustálkodó turisták kényelmét. A '92-es felújítás után még a közvilágítást is felhozták, így éjszakai fényben is meg lehet csodálni a bronzszárnyast.

Az közeli Szelim-barlangrul, melyben már az majomember is menedékre lelt

Ha a madár farát nézzük, jobb oldalon két ösvény kezdődik. Az egyik keskeny és göcsörtös, a másik tágas és egyenes. Az előbbi vadregényes erdőben tekereg, az utóbbi pedig azért érdekes, mert a közelben bányászott hatalmas kőzetmintákat lehet nézegetni közben tanösvényes módon gránittól mészkőig. Mindkettő nagyjából vízszintesen halad, és ugyanoda vezet: a szobortól 300 méterre lévő Szelim-barlanghoz.

Felülről először egy elkerített árokra lehet felfigyelni, amiről közelebb merészkedve kiderül, hogy az valójában egy hatalmas lyuk. Ez pár millió évvel ezelőtt még csak egy mélyedés lehetett a mészkőfennsíkon, amiben gyűlni kezdett a víz. Mire az első ősember megjelent a környéken, már egy 45 méter hosszú és 14 méter magas barlangot talált. Könnyen lehet, hogy az itt lelt, kétszázezer évesre becsült csontok a legrégebbi embermaradványok a mai Magyarország területén. Utoljára a tatárjárás idején voltak itt állandó lakosok, akik a mongol hadaktól próbáltak elbújni a barlangba.

A csontokból persze már semmi nincs az eredeti helyén, de így is érdemes leereszkedni a lépcsőn a barlang szűk bejáratához (fent a bal oldali képen). A bejáraton kívül még négy lyukon jön be a fény. A mindig nyálkás mészkövön zuzmók nőnek, fényezve és színesre festve a falakat.

Az félelmetes bányatoronyrul, mely memetóként s kilátóként szolgál

Bár a turultól és a barlangtól is kínálkozik némi kilátás a Tatabányának megágyazó völgyre, messze nincs olyan jó panoráma e helyekről, mint a kicsit távolabb lévő Ranzinger Vince kilátóból. A barlangtól abban az irányban, amerre eddig is haladtunk, tovább kígyózik egy jelzetlen ösvény a hegyoldal tetején. Csak arra kell figyelni, hogy sehol ne induljunk el lefelé a hegyoldalon, és akkor nem lehet eltévedni, nagyjából nyolcszáz méter után a kilátóhoz jutunk. Igen mutatós errefelé a főként girbegurba tölgyfák alkotta erdő. A turul melletti parkolóból indulva viszont egy unalmas ám kényelmes, kavicsos, piros háromszöggel jelzett sétaúton is el lehet jutni a toronyig.

1978 februárjában huszonhat tatabányai szénbányász élete veszett oda egy súlytólég-robbanásban. Az ő emlékükre 1980-ban egy sima márványtábla helyett nagyon bölcsen inkább kilátót emeltek a 366 méter magas Csúcsos-hegyen, méghozzá egy a tragédia miatt a forgalomból kivont aknatorony felállításával. A harminc méteres építmény eredetileg a kas fel- és leengedésére szolgált. (A kas egy ketrec-szerű szerekezet, amiben a bányászokat fel- és leengedik a föld alatti járatokba.)

A kilátót 2008-ban felújították. (Ekkor nevezték el Ranzinger Vincéről, aki egy feltaláló vénával megáldott bányamérnök-bányaigazgató volt, és az előző századfordulótól haláláig, 1933-ig munkálkodott a magyar bányászat felemelésén.) Az újnak látszó aknatorony most bárki számára nyitva áll, és 156 félelmetes lépcsőfok vezet fel a tetejére. Fent a remek kilátás mellett a bányászokat felhúzó kötelet tartó óriáskerekeket is megcsodálhatjuk.

A legfelső emelet rácsain át észak felé a Tatai-árokban Tatán túl ellátni egészen Komáromig, mellette a Gerecse változatos púpjai látszanak, Tatabánya panelrengetege mögött pedig a Vértes kéklik.