Bélapátfalva

A meredeken magasba törő Bükk nyugati szélén kígyózik egy látványosan kanyargó országút, melyen nyaranta ezrek döcögnek lassú konvojban Eger felől Szilvásváradra meg vissza. Kevesen sejtik közülük, hogy mekkora történelmi kincs mellett haladnak el lassítás nélkül.

Ha bal oldalon egy gigantikus, 2001 óta elhagyott cementgyárat látunk (amit, ha már egyszer elhagyatódott, nagyon bölcsen vidámparkként hasznosítanak), na, akkor forduljunk vissza, mert már elhagytuk Bélapátfalvát. Ez a ma már városi rangú település a felette tornyosuló, 819 méter magas Bél-kőről kapta a nevét, ami hajdan szép formájú hegy lehetett, de az elmúlt 100 év során – amolyan nevünkben a sorsunk alapon – csúnyán kibelezték, és most így néz ki:

Geológiai szemmel nyilván érdekes az a sziklákon tekergő tanösvény, ami közelről, és a bányászatnak köszönhetően belülről, engedi látni a 100 millió éves mészkövet, meg a hegy elhordása után kialakult kőkedvelő növényzetet. A tanösvény végén felülről is látható a kőbánya, és szép a kilátás az egész Bükkre meg Bélapátfalvára is. Ez utóbbi link végén látható kép jobb felső részén nyújtózik a volt cementgyár, bal alsó részén, az erdő rejtekében pedig előbukkan az az építmény, ami miatt elbarangolunk most ide.

A város ugyanis nevének második felét arról az apátságról kapta, amit 1232-ben kezdtek el építeni ciszterci szerzetesek, és a tatárjárás ellenére 15 év alatt el is készültek vele. Ők alighanem részint olaszok voltak, mert szemmel láthatóan az ottani román stílusú építészet tudását hozták magukkal ide.

A templomot a város központjától remekül kitáblázott, egyre szerpentinesebb úton érhetjük el, és a parkolóból először hátulról pillanthatjuk meg. Innen tökéletesen látszik, hogy alaprajza hibátlan kereszt formájú, leszámítva a képen hófehér, utólag hozzáépített, amolyan ideiglenes szolgálati helyiség benyomását keltő sekrestyét. Ezen gyorsan lépjünk túl, mert minden egyéb külső részlet tisztán középkori. Az erdő felőli árnyékos oldalról talán még jobban értékelhetőek az épület szép arányai.

A nyugatra néző főhomlokzat mutatja persze a legpazarabb képet. A bélletes bejárat az építés korának román stílusát, a rózsaablak a száz évvel későbbi gótikát, a vízszintes csíkozás pedig az itáliai reneszánsz hangulatát idézi.

Kicsit zokon vettem, hogy az egyébként jószándékúnak látszó jegyszedő bácsi a faltól fél méterre állt meg az autójával, zavarván ezzel mindenkit, aki aznap fotózni akart, de hát nem gondolhat mindenki mindig másokra is. Inkább örüljünk neki, hogy van jegyszedő bácsi, aki a jelképes belépődíj fejében nyitva tartja nekünk a templomot. Merthogy belépni kötelező!

Bár a templom katolikus, szerencsére sikerült megőrizni odabent az eredeti középkori szikár, merev, monumentális hangulatot, és nem pakolták tele az egészet dúsan farikcsált barokk oltárokkal. Ez a szerencse annak is köszönhető, hogy az eredetileg hatalmas földterülettel gazdálkodó, kifejezetten gazdag apátság valamilyen okból nagyon hamar elnéptelenedett, és az 1300-as évek végén talán már csak három szerzetes élt itt. Az 1500-as években, mikor a környék református tulajdonba került, teljesen lakatlanná vált a kolostor, majd 1720-ban egyenesen romnak nevezte valaki...

1732 és '45 között újjáépítették a templomot, de a kolostorra akkor már nem volt szükség, így romba dőlt köveinek egy részét elhordták egy szomszéd falu templomának építéséhez, a maradékra meg egy posztó- majd kőedénygyárat húztak fel, ami az 1929-es világválságig működött az egykori apátság területén. A gyárat a csőd után gyorsan elbontották. Aztán az 1950-es években levakartak minden felesleges belső vakolatot a templomban, majd a következő évtizeben felújították a külsőt is. Így manapság Bélapátfalva apátsági temploma az egyik leginkább eredeti formájú épület a maga nemében.