Ha hetven évvel ezelőtt jártunk volna erre, a mai Zsira helyén még három falut találtunk volna. A névadó községgel Salamonfa és Gyülevíz egyesült előbb közigazgatásilag, majd a valóságban is. A Rimanóczy család igazából nem is Zsirán, hanem Gyülevízen épített kastélyt magának 1739-ben. A kivételesen szépre és arányosra sikeredett közepes méretű barokk palotát, ami a legfrissebb osztrák ízlés szerint épült, nem sokáig élvezhették szegény Rimanóczyak, mert nem sokkal később férfi örökös nélkül kihaltak. A kastély sosem vált lakatlanná, de a családdal együtt a haladó szellem is elhagyta e vidéket, és a falvak a XVIII. század végére alaposan elszegényedtek.
A XIX. század végére magára találó hármas falu akkor szerzett országra szóló hírnevet magának, amikor a lakosság 1922-ben kellő határozottsággal kiáltott fel a Magyarországhoz tartozás mellett ama határkigazító bizottság színe előtt, mely a trianoni béke nyomán ügyködött a környéken. A kastély az államosítás után szociális otthon lett, és ekként szolgál a mai napig is. A főváros tulajdonában áll, és szellemi fogyatékosoknak nyújt remek menedéket.
Egy csodálatos és egyedülálló ötletnek köszönhetően nem csak a bentlakók járhatják be a vakító fehérre pingált, minden külső részletében hibátlan állapotú kastélyt. Az erre barangolók májustól szeptemberig délelőtt és délután is (9:30-11:30 és 14:00-16:00 között), októbertől áprilisig pedig délelőttönként látogathatják meg a kastélyt. Az itt élők többsége, lehetőségeihez mérten, valamilyen formában dolgozik. Ők takarítják az épületeket, gondozzák a kertet és ők tartják az idegevezetést is - egy hordozható CD lejátszó segítségével. A sráccal, aki körbevezetett bennünket, jót beszélgettem, és elmesélt ezt-azt arról, hogyan telnek a napjaik. Sétakocsikázásra és biciklikölcsönzésre is van lehetőség, és vásárolni is lehet az itt élők által készített, sokféle kézműves tárgy közül. A szociális otthon honlapja szerint összesen százhúszan végeznek valamilyen munkát nap mint nap, legalább négy órában. Ennél nem hiszem, hogy sokkal többen laknának a kastélyban.
A külső körbesétálás után odabent is megmutattak nekünk néhány helyiséget. A kovácsoltvas-korlátos, stukkós mennyezetes lépcsőház minden díszítése, és a díszterem freskói meg falképei is egyidősek a kastéllyal. Az a nagyszerű itt, hogy az építés óta eltelt 270 év alatt szinte semmit nem alakítottak át, ellenben újra és újra mindent az eredeti pompájában újítottak fel. Így látható ma is öt barokk öltözékű, pökhendi úr és úrnő (Mária Terézia, II. Józsefet, Lotharingiai Ferenc, Mária Antoinette és Esterházy Miklós) portréja a nagyteremben, egy félelmetes alakokkal felvértezett, mesterien faragott fa csillárral egyetemben. Közelről látszik, hogy még fogaik is vannak a parányi szörnyfejeknek.
Azt gondoltam, értelmi fogyatékosokat látogatni nem lehet felemelő élmény, mégis örvendező lélekkel hagytam el a kastély szép, árnyas kertjét. A barokk palota remek állapota, bemutatásának kreatív módja és az itt lakók méltóságának csorbulásmentes megőrzése kihagyhatatlan élménnyé teszi a zsirai kastélylátogatást.
A kastélyt a 84-es utat Kőszeggel összekötő felsőbbrendű mellékútról nyugatra letérve, Zsira hosszú főutcáján a falu középpontjában (de nem központjában) találjuk. Jókora kőkerítéséről és a park hatalmas fáiról messziről meg lehet ismerni.
Ha tovább megyünk a főutcán, pontosan másfél kilométer után elérjük az osztrák határt. Már a magyar oldalról is látszik egy hatalmas, rusnya torony, amin két vízicsúszda kígyózik. Az ott a Sonnentherme, egy nagyrészt fedett, burgenlandi tartományi pénzből épült jókora élményfürdő, ami Lutzmannsburg (magyarul Locsmánd) területéhez tartozik. Magyar nyelvű honlapjuk is van, nyilván azért épültek a határra, mert az itteni vendégekre is számítanak, miközben az osztrákok hál' istennek folytonos tömegben tódulnak az innen alig 17 kilométerre lévő Bükfürdőre. Úgy látszik, a szomszéd vize mindig kékebb.
A határ innenső felén is akad még érdekesség a közelben. A Lövő felé haladó országúton hat kilométerre van a kedves nevű Sopronhorpács. Román-gótikus-barokk katolikus temploma a falu közepén áll, minden út oda vezet. Nagy része 1200 körül épült, és a hét oszlopos, bélletes kapuzat az épület méretéhez képest szinte hencegésnek tűnik.
Bár már 1230-ra tornyostul-mindenestül elkészült a templom, a későbbi századok sem hagyták érintetlenül. Az ötvenes-hatvanas években azonban sikerült úgy felújítani, hogy sok minden előkerült az eredeti, középkori formák világából. Bent szépek a szentély gótikus ablak- és mennyezetívei, és jól mutatnak a nyolcszáz éves, feltekeredett indákat mintázó oszlopfők.
Ha Zsirát az ellenkező irányban, Kőszeg felé hagyjuk el, alig öt kilométer után elérjük Peresznyét. Ahogy beértünk a faluba, térjünk le a főútról balra, és pár száz méter után hatalmas fák között találjuk magunkat. Balra egy mutatós kastély mutatja meg magát. Itt is szociális otthon működik, de csak egyszer volt Zsirán kutyavásár, ide már nem mehetünk be. Viszont a kedves portás bácsi megenged egy sétát az Esterházy-Berchtold kastély körül.
Mivel ilyen helyeken érthető módon nem illik embereket fotózni, csak messziről, a fák közül tudtam lencsémet a nemes külsejű épületre fogni.
Azt mondják, hogy már a XVII. században is valamiféle kastély állt itt, és annak a köveire épített az Esterházy család 1727-ben egy szép nagy barokk palotát. Állítólag Esterházy Dániel gróf volt a ház első ura, ami két okból is furcsa. Egyrészt ő a Wikipédia szerint 1714-ben meghalt, másrészt meg fura lenne, ha a Rákócszi-szabadságharc egykori kuruc tábornoka alig 16 évvel a háború elbukása után ilyen pompában élhetett volna az őt legyőző Habsburg Birodalom területén. Habár a kor gyakori politikai széljárás-ingadozását elnézve semmi sem kizárt.
Az Esterházy család későbbi sarjai elég hitványul bántak az örökségül kapott hatalmas vagyonnal, és kastélyaik többségét rútul elvesztették, hogy adósságaikat azokból fizessék ki. Így került az egyre értéktelenebbé váló persznyei kastély is kézről-kézre, mígnem 1882-ben az akkori birtokos Berchtold család eklektikus stílusban felújíttatta azt. Azóta őrzi a kastély a maga különleges stílusú, oszlopos-timpanonos, de mégis boltíves, oszlopok mögé bújtatott lépcsőkkel ellátott középrészét.
Mivel a portás bácsi azt mondta, hogy amit szemből látunk, az csak a gazdasági bejárat volt, kíváncsian vártuk, milyen lesz a kastély túloldala. A pasas azonban vagy meg akart minket viccelni, vagy őt viccelték meg mások, mert hátul – a természetes domboldal miatt – csak egy szintje van az épületnek, és az is lapos.
Fura az is, hogy az elöl még szépen középre épített tornyocska hátul miért csúszott el jobbra, vagy ha úgy nézzük, miért nem középre került a kastély közepe. Lehet, hogy az építész a szebbik oldal megtervezése után felmondott?
A hátsó részek miatti enyhe csalódást hamar feledtette velem az utca túloldalán lévő kastélykert. A nagyjából 250-szer 350 méter terjedelmű park nagy része elvadult, így egy kis őserdei sétára ad alkalmat, miközben egykori gondozottságára egy csinos kis dísztó emlékeztet, szigettel, hatalmas lombokkal, pecásokkal, padokkal, tűzrakóhellyel.
A mindezt körülvevő táj – mely a Kőszeg-hegyalja nevet kapta – pedig szerintem az ország egyik legszebb dombvidéke. Mindenfelé kis földek, legelők és erdőfoltok váltják egymást sűrűn és színesen, ráadásul itt-ott feltűnik a horizonton a sötét és szigorú Kőszegi-hegység, sőt, tiszta időben az igazi Alpok sziluettje is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése