Ják

Ják csak azért nincs tele bámészkodó tömegekkel, mert még Szombathely árnyékában van, de már épp elég messze tőle, ráadásul főutak sem vezetnek át rajta, szóval véletlenül senki nem vetődik ide. Közel az országhatár, és borzasztó messze van Budapest. Éppen megfelelő rejtekhely ez a magyar középkori építészet legnagyobb remekművének.

A jáki templom a román építészeti stílus iskolapéldája. Szó szerint az, mert mindenkinek erről mutatnak képet az iskolában. Körbesétálva, meg pláne belépve, épp olyan érzésem támadt, mint a párizsi Notre Dame-ban, csak itt nem voltak zsibongva zizegő japán turistacsoportok. Na jó, azért a méretek is mások, de pont olyan arányosak.

A dombtetőn nyújtózó kéttornyú templomot nem kihívás megtalálni, mivel már öt kilométerről is látszik. A dombocska csak északról meredek, dél felől nem is létezik. Gyalog a parkos domboldalon is fel lehet sétálni, de a parkoló, meg a jegypénztárat is rejtő ajándékbolt, a lapos oldalon van. Kívülről ingyen körbe lehet nézegetni az épületet, még akár éjszaka is, amikor remek díszkivilágításban pompázik.

A megközelítés polgári módja éjjel is elsősorban a jegypénztár felőli kapun valósulhat meg, de ha azt zárva találjuk, a domb felől kerítés nélkül is fel lehet baktatni. A telek álmatlansággal küzdő, nappal még nagyjából kedélyes őre éjjel rendkívül mogorva, azonban tapasztalatunk szerint kellő udvariassággal vagy határozottsággal meg lehet győzni arról, hogy ahol nincs kerítés és/vagy tiltó tábla, ott bizony nyugodtan be szabad sétálni.

A templom mai külleme nagyon hasonlít arra, ahogy 1256-ban, nagyjából negyven évnyi építkezés után felszentelték, de nem volt ez mindig így.

A bencések még a tatárjárás előtt határozták el itt egy kolostor építését. Ják akkor sokkal fontosabb hely volt, mint most, hiszen első királyunk egyik jobbkeze, az "István, a király" egyik mellékszereplője, a Koppányt legyőző bajor Vecellin lovag kapott itt birtokot hű szolgálatai fejében. Büszke leszármazottai a XIII. század elején már idejét látták egy nagy nemzetségi kolostor építésének, ahogy az a leggazdagabb dinasztiák körében illendő volt akkoriban. (Csak a XIII. században 90 ilyen kolostort alapítottak, ennek felét a viszonylag gazdag Dunántúlon. Ezek a családi kolostorok többségében világi apát vezetése alatt álló szerveződések voltak, ahol néhány korabeli vélemény szerint túlságosan laza volt a fegyelem.)

Nem tudjuk, ki tervezte a templomot, de meg lennék lepve, ha nem francia mester lett volna, mert annyira egyértelmű a hasonlóság a nagy francia katedrálisokkal. A középkorban a méretes templomba csak a néhány tucat bentlakó szerzetes tehette be a lábát, a falu népének a nagytemplommal egyidős kerekptemplomban kellett nyomorognia, amit ma Szent Jakab-kápolnának neveznek. A parányi épület kétszintes, nyilván csak így fértek el benne a hívek. Belseje ma szemkápráztatóan barokk (ja, és rózsaszín...), ugyanis 1768-ban giccses freskókkal takarták el a gyaníthatóan elég szegényes középkori falakat. Ezeket teljes ragyogásukban láthatjuk ma is. Megmaradt viszont az építés korából a bélletes bejárat és az emeleti ablaknyílások.

Eközben persze a bencések templomát sem kímélték az évszázadok. Egészen 1532-ig jó állapotban lehetett, de akkor a Kőszeg felé vonuló törökök, ha már arra jártak, kicsit a saját hitükhöz igazították az épületet: kirabolták az egészet és arctalanítottak jópár szobrot, mert az iszlám tanai szerint vallásos céllal tilos emberi arcot ábrázolni.

Utána az 1600-as és az 1700-as években is megjavították az épületet, de sajnos újító jelleggel: barokk hagymasisakot kaptak a tornyok, és a belső teret is az új ízléshez igazították. Ekkor már nyomuk sem volt a szerzeteseknek, és az egykori kolostortemplomból a falu plébániatemploma lett.

A legjobb dolog 1896 és 1904 között történt. Az ezeréves ünnepségeket övező nemzeti átszellemültség és optimizmus közepette nagyszabású felújítást vezényelt végig az egyik legjobb akkori építész, a neoközépkori stílusokat nagyon érző Schulek Frigyes, akinek a Halászbástyát is köszönhetjük. Eltűntettek mindent, ami zavarta a román kori, kicsit gótikus formavilágot, és amit csak lehetett, megmentettek az erdetiből. Sok ütött-kopott szobrot múzeumba vittek, és jobb állapotú másolatokra cseréltek. Lekaparták a belső falakat, és kihajították a barok oltárokat. A toronysisakokat is visszaépítették olyannak, amilyennek lenniük kell.

Ha közelebb megyünk a falakhoz, lehetetlen nem észrevenni a számtalan szobrot, amit felpakoltak rájuk. Egy részük romantikus alkotás a felújítás korából, de ha esetleg nem is pont ugyanezek voltak itt eredetileg, a lényeg nem változott: a középkori hiedelem szerint a pokol félelmetes teremtményeit úgy lehet a leghatékonyabban távol tartani a szent helyektől, ha hasonlóan rettenetes szörnyeket hívunk segítségül. Kutyafejű démonoktól szigorú szemű oroszlánokig mindent láthatunk, és néhányan közülük közömbös tekintetű, de testüktől már elválasztott emberi fejeket tartanak maguk előtt. Gyanítom, hogy az ördögi kőbestiák nem csak a képzelt lények elrettentését szolgálták, hanem a nagyon is élő hívek kordában tartását is. A pokoltól való félelem biztosan a legjellemzőbb gondolatok közé tartozott az akkori elmékben.

A legnagyobb sztárok azonban nem a szörnyetegek, hanem a fantasztikus főkapu. A nyolc rétegből álló bélletes bejárat vitathatatlanul a legszebb és legdíszesebb a maga nemében. Szerencsére nagyobb sérülések nélkül sikerült átvészelnie az építése óta eltelt 750 évet. A tekintélyes kaput igen rangos alakok őrzik: Jézust és a tizenkét apostolt faragták ki föléje.

Ahogy az már a kapu láttán is sejthető, a pár száz forintos belépő igencsak megéri az árát. A bejárat igazi időgépként működik, mert ha sikerül tömegmentes időpontban érkezni (ehhez reggel nyolcra vagy délután öt és hat közé érdemes időzíteni a barangolást), akkor semmi nem zavarja az embert a hamisítatlan késő román (kicsit már gótikus) stílusú építészet élvezetében.

A három hajót tökéletes arányú oszlopok választják el egymástól, és gyönyörűek az ívek. Szerencsére a felújításkor a régivel összetéveszthető köveket használtak fel, így egységes hangulatú minden. Nincs a figyelmet elvonó barokk oltár vagy cirádás falfestés, még az orgona is visszafogott.

A bal oldali, északi oldalhajóban van a berendezés legértékesebb tárgya, egy aprócska gótikus szárnyas oltár. Az értékét inkább régisége, mint különlegessége adja, de egy pillantást megér, mert az 1400-as évekből való. Hosszan lehet viszont kutatni a falakon fennmaradt freskómaradványokat. Mivel ezeket még nem restaurálták, első pillantásra nem is látszanak. Alapos nézelődés után viszont rengeteg kép sejlik fel a falakon, és az oszlopokon meg a mennyezeti íveken is láthatóak helyenként vörös és sárga foltok, melyekből némi fantáziával kitalálhatjuk, milyen lehetett az eredeti templombelső.

Én háromszor láttam ezt a nagyszerű templomot, és mindig találtam újabb felfedezni valót. Érdemes többször megbámulni, méghozzá esti kivilágításban is. Ehhez jól jöhet egy helyi szálláshely, és szerencsére van is itt olyan, ami meglepően olcsón kínálja magát. A Jáki Turistaház elnevezését meghazudtoló színvonalon nyújt éjjeli menedéket, saját fürdőszobás, új és tiszta szobákkal és egy teljesen felszerelt konyhával, ahol este remek kártyapartikat lehet tartani. Az egyik szoba egyik ablaka pedig épp a templomdombra néz, ami karnyújtásnyira van onnan.