Szécsény

Bevezetésül való gondoltatok az Palócországnak hatalmas kisvárosárul

A végtelenül kedves emberek lakta Palócföld szívében járva, a két legnagyobb város – Balassagyarmat és Salgótarján – között épp félúton, egy parányi, de jelentőségében hatalmas kisvárost találunk.

Szécsény, hűen a szó gyökeréhez, valóban várból lett város: az Ipoly ártere fölé magasodó lankán talán már a tatárjárás előtt, a XIII. század elején is állt egy rejtélyes eredetű vár, melyet egyesek szerint a templomos lovagok, mások kutatásai alapján a cseh husziták építettek fel. Akárhogy is történt, a vár köré sok család települt, és már 1334-ben városi rangot kapott Szécsény.

A Balassagyarmatot Salgótarjánnal összekötő 22-es főút (Rákóczi út néven) keresztüldübörög az egész városon. Ha Salgótarján felől érkezünk, egy ferde tűztorony tűnik fel először a belvárosból, ha pedig Balassagyarmat felől közelítünk, akkor bal oldalon, egy park mögött, templomtorony magasodik. Ha ezek környékén leparkolunk, közel lesz minden látnivaló. A buszpályaudvar a közelben, a vasútállomás a város szélén van, előbbi öt, utóbbi nagyjából húsz perc sétára a központtól. A város hivatalos honlapján látható remek térképen jól követhető minden helyszín, amiről szót szaporítok majd itt.

Az gótikus eredettel bíró ferences kolostorrul, melyben még az török s Rákóczi fejedelem is lakék

Ha a sétát a templomtoronynál kezdjük, akkor máris a város legősibb látványosságával indíthatjuk a barangolást.

A ferencesek ma is használt kolostorából először a szép nagyra épített, terméskővel borított, gótikus templom tűnik fel. A hátsó részen, a szentély végénél, egy általában nyitva álló kiskapu fogadja a látogatót. Itt az olvasható, hogy keddtől szombatig 9 és 16 óra között, óránként induló vezetéssel lehet belülről is megnézni a templomot és a kolostort. Semmiképp nem szabad vasárnapra vagy hétfőre időzíteni a szécsényi kiruccanást, mert a kolostor szobáinak látványa nélkül feleannyit ér az egész!

Elvileg minimum öt ember kell a bejutáshoz, és mivel Szécsény nem turistaparadicsom, a kolostor pedig még el is van rejtve a felületes tekintetek elől, még egy szép napos áprilisi szombaton is egyedül jelentem meg a kapuban... A következő órát azzal töltöttem, hogy sikerüljön fognom még néhány érdeklődőt, ami egy förtelmesen flegma családfő kemény visszautasítása után második próbálkozásra sikerült is. Hárman lettünk így a következő turnusra, és – elszántságomat szimpátiával fogadva – vezetőnk szemet hunyt a létszámalattiság felett, és körbekísért bennünket.



A templom és a kolostor kisebb léptékű őse 1332-33-ban épült, igencsak septiben. A sietség oka az volt, hogy a városi rangot kijáró Szécsényi Tamás azt kapta feltételül az akkor trónoló Anjou Károly királytól, hogy ha ő Budával azonos jogokat kíván hőn szeretett településének, akkor cserébe építsen ahhoz méltó kolostort a király ferences barátai számára. Jöttek hát az alighanem francia építészek, akik szerencsénkre nagyon ihletett formában voltak, és csodálatos gótikus remekművet húztak fel egy pillanat alatt. Már a középkori kolostor is két szintesre épült, és ugyanolyan magas volt, mint a templom hajója. Ellenben kicsi volt az alapterülete, és csak néhány szobából állt, kerengő nélkül. A fenti képen a toronytól balra látható, támpilléres rész rejti ezt az őskolostort.

A túra a templomban kezdődik. Le a kalappal vezetőnk előtt, aki egyáltalán nem tűnt kelletlennek attól, hogy csak hármunknak tudott mesélni. A templom gótikus ívekkel fedett szentélyben megmutatott néhány középkori részletet, köztük egy kis XIV. századi freskótöredéket a szentély boltozatán, meg egy török imafülkét. Merthogy a törökök az 1600-as évek második felében mecsetnek használták szentélyt, és leválasztották azt a világi funkciót kapott hajóról. A törökök kizavarása után 1733-ig kétszer is felújították az épületet. Ekkoriból származnak a hatalmas fa barokk oltárok is, amik valahogy mégis kicsinek tűnnek a jókora belső térben. A mai napig ez Nógrád megye legnagyobb temploma.

Sajnos az egyház is pénzből él, így anyagi megfontolásból a kolostorban tilos fényképezni. Pedig lett volna mit, hiszen a két egymás feletti gótikus teremhez fogható középkori emlék nem nagyon van másik az országban. (Talán a soproni ferences templom melletti káptalanteremben láttam hasonlót, de nem pont ilyet.) Ezt az egy képet sikerült fellelnem róla. Úgy látszik, a szerencsés illetőnek – akit most nagyon utálok – protekciója volt. A ma sekrestyének használt káptalanterem felett van egy ugyanekkora szoba, amit Rákóczi-terem néven emlegetnek, mivel a büszkén mesélt történet szerint maga II. Rákóczi Ferenc fejedelem lakott benne pár napig az 1705-ös szécsényi országgyűlés idején. Akit ennél jobban érdekelnek a részletek, itt mindent elolvashat a templom és a kolostor történetéről. Ezt azonban inkább utólag ajánlom, hogy érdekes legyen az idegenvezetés.

Sétálóutcárul, várbástyárul s az szécsényi ferde toronyrul

A templomtól a Haynald Lajos utcán érdemes folytatni a sétát, ahonnan ez a kép is készült. Innen pillanatok alatt a belváros parányi sétálóutcáján találjuk magunkat. Ezen jobbra a kítűnő étkeket kínáló, ráadásul jó áron színvonalas szállást is nyújtó Bástya Panzió tűnik fel, amit egy 1648-ból származó házban rendeztek be. Sajnos most felújítás miatt zárva van, de remélem nyárra újra kinyitják. Itt lehet éredeklődni felőle. Azért hívják bástányak a panziót, mert a háznak roppant kreatív módon részét képezi a középkori várból fennmaradt legnagyobb bástya. Ép bástyából még kettőt találni a városban. Ezek elég messzire vannak innen, jól mutatva a régi városfal tekintélyes hosszát.

Innen már csak pár lépés a sétálóutca másik vége, ahol a zajos főutcára, a Rákóczi útra jutunk. Ezen balra rögtön fel is tűnik a tűztorony. Nem csalás, nem ámítás, ez a torony bizony ferde. Három fokkal dőlt meg, talán a rossz alapozás, talán egy második világháborús bomba miatt. A helyiek ez utóbbi, romantikusabb feltevést hangoztatják inkább. Az alsó két emelet 1893-ban épült tűzfigyelésre, de ez hamar alacsonynak bizonyult, ezért 1929-ben még egy emeletet kapott. Meg díszes toronysisakot. Hétköznap egy kis tűzoltókiállítást lehet megnézni benne. A torony mellett pedig a szépen felújított neobarokk városháza sárgállik.

Az díszes Forgách-kastélyrul, annak parkjárul, s egyazonáltal az környékének érdekességeirül

Érdemes a ferde torony után visszatérni a sétálóutcára, és végigbandukolni rajta (jó lassan, hogy ne csak egy percig tartson). Előbb egy most éppen felújítás alatt álló klasszicista evangélikus templom tűnik fel a bal oldalon, majd az utca túlsó végén a város nagy büszkesége, a 2005-ben vakító pompával felújított Forgách-kastély fénylik.

A kastély a középkori vár palotarészének a helyére épült az 1700-as évek közepén az akkori főurak, a Forgách család jóvoltából. Egy több mint 650 éves város központjában furcsa látvány egy földesúri kastély, de Szécsény a török hódoltság után nehezen talált magára, és inkább volt falu, mint igazi, polgárok lakta város. Igazi, hamisítatlan barokk kastély ez, viszont különös és egyedi a középrész magasított, háromdimenziós megoldása.

A kis előkert bal felén a vár maradványai után ásnak a régészek, és itt van a három bástya közül a második, ami egyik oldaláról barokk ruhát kapott. Melléképületnek használták a kastély urai, mert közel volt a palotához, és a XVIII. században már nem kellett várat védeni.

A kastély berendezéséből semmi nem maradt meg, viszont a hetvenes évek óta a Kubinyi Ferenc Múzeum működik benne, ami négy különböző kiállítást rejt magában. Legutóbb 2005-ben frissítették a kiállított anyagot, ami így kellőképpen részletes, de mégis látványos és lendületes, szóval nem kell félni tőle, nem fekszi meg az ember gyomrát. Egy gyerekeknek is érdekes kőkorszaki kiállítással kezdődik a látogatás, aztán jön egy rész Nográd megye várairól. A harmadik kiállítás a Rákóczi-szabadságharcról szól, és itt megnézhetjük a szécsényi országgyűlés hatalmas makettjét is. A végén pedig három szobát rendeztek be úgy, ahogy a főúri hölgyek használták azokat kétszáz évvel ezelőtt. Kissé szürreális élmény egyedül, szezonon kívül kisvárosi múzeumban járni. Ilyenkor egy kedves alkalmazott nem tolakodva, de mégis árnyékként kíséri végig az embert a szobákon, hiszen – lévén sokkal több a szoba mint a vendég – nem érné meg külön teremőröket tartani. Igazságtalan a dolog, mert a nagyobb városokban sokkal érdektelenebb múzeumokban is nyüzsgés van. Ehhez képest legalábbis.

A kastéltól jobbra, egy játszótér szomszédságában lehet lejutni az épület mögötti parkba. A lépcső tetejéről még megpillantható a vár harmadik bástyája. A várfalnak még rengeteg telken vannak maradványai, és egyfolytában serénykednek körülöttük a régészek. Ha valakit érdekel, itt vannak a részletek. (A bástya mögött a Kézművesház látszik – ebben működik hétköznap a Tourinform iroda.)

A kastélykert jóval mélyebben van, mint a város. Innen látszik, hogy a belülről laposnak tűnő Szécsény valójában egy meredek falú domb tetejére épült, így aztán sosem fenyegették a szeszélyes Ipoly árvizei. A parkban andalogva el lehet tűnődni azon, hogy történelmi lábnyomokon lépked az ember. A legendás Borjúpáston mászkálunk ugyanis. Azt a síkságot nevezték el így a helybéliek, ahol 1705-ben a szécsényi országgyűlést rendezték meg Rákóczi hű kuruc alattvalói. A múzeumban megidézett sátortábort itt állították fel a forradalmi hangulatú őszön. Most egy hangos brekegéssel színezett tavat lehet körbegyalogolni, amit eszeveszett sok pad szegélyez.



Alcsútdoboz

Fejér megye északi csücskében, a Vértes, a Velencei-hegység és az Etyeki-dombság közötti medencében álmos hangulatú lankák csendes birodalma bújik meg. Az ország szívében vagyunk, mégis messze a városoktól. Van itt egy dicső múltú falu, ami önmagában is érdemes egy kis barangolásra: az egymásba nőtt Alcsútból és Dobozból lett Alcsútdoboz.

Aki a főváros felől autózva közelít, annak a Biatorbágyon és Etyeken is áttekergő mellékutat ajánlom, mert így az odaút is tartogat szép tájakat és érdekességeket. Biatorbágy talán később még külön bejegyzést is érdemel... Ottani kedvencem a még a monarchia idejéből való vasúti viadukt.

Etyeken aztán lehet gyönyörködni a szőlőműveléstől nyüzsgő dombok látványában, a hangulatos falusi házakban és pincékben, és a kicsit kijjebb, a felcsúti úttól jobbra található romosodó, öreg kápolnában, aminek egykor még kolostora is volt. A rendház épülete 1750-ből való, és egy része még mindig áll a templom északi oldalához tapasztva. A szép kilátást nyújtó dombtetőn álló, eredetileg XV. századi templomocska először gótikus volt, majd barokk borászok 1794-ben felújították. Azért taszajtódott enyészetbe, mert szovjet laktanya volt a közelében, és sokáig nem volt szabad használni.

Szép a falu központjában álló katolikus templom környéke is a gesztenyefáival (ősszel vigyázzunk a fejünk búbjára, mert errefelé mindenütt vadgesztenyefák vannak). A késő barokk templom 1816-ban épült, és belseje meglepően fényűzően mutat.



Etyek és Alcsútdoboz között, az út bal oldalán egy roppant hangulatos golfpálya tűnik fel. A klub központi épülete egy kétszáz éves Habsburg kúria, amihez egy fantasztikus, másfél kilométeres platánfasor vezet; ebben folytatódik az út a faluig. A fasor akkor is kötelező látnivaló, ha nem Etyek felől érkezünk Alcsútdobozra.

A tekintélyes platánsor már sejteti, hogy Alcsútdoboz a fák birodalma. Az igazi látványosság a falu másik oldalán vár ránk: a központba érkezvén a főutcát Vértesacsa felé kell venni az irányt. A főutca kereszteződésétől négyszáz méterre, egy balkanyar után, az út bal oldalán egy sáros parkolót találunk, a jobb oldalon pedig az arborétum bejáratát. A nyitva tartás évszakonként változik, és nem lehet minden nap bejutni, ezért indulás előtt mindenképp érdemes ránézni a hivatalos honlapra.

A nagyjából nyolcsszázszor ötszáz méter nagyságú, 40 hektáros park elsőre elég nagynak látszik, de szerencsére adnak egy térképet is a most 660 forintot kóstáló belépőhöz. Ennek segítségével akár fél óra alatt be lehet járni az egészet, de nem érdemes sietni vele, mert sok helyen van miért bámészkodni megpihenve.

Mint minden valamire való botanikus kertben, itt is van tó, légzőgyökeres mocsári ciprusokkal, szigettel, hangulatos fahíddal. Hol lazán terebélyesednek a fák, hol sűrű fenyves állít utat a napsugaraknak. Amitől viszont igazán más lesz ez az arborétum mint a többi, az történelmének fényűző romjai.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szigorú Habsburg birodalom, aki alighogy megszabadította Magyarországot a török veszedelemtől, dicsőségtől ittasan máris magáénak tekintette e földet és ellentmondást nem tűrve kezdte folytogatni a magyar szabadságot és gazdaságot. Ebben az áldatlan állapotban tették meg Magyarország császári helytartójává József nádort. 1796 és 1847 között, több mint 50 éven át töltötte be ezt a tisztséget, minek révén a Bécsben trónoló császár után ő volt Magyarország legfőbb vezetője. Habsburg származása ellenére hamar megtanult magyarul, és ezzel villámgyorsan belopta magát a magyarok szívébe, majd egyenesen a reformkor áramlatának egyik fontos terelgetője lett.

Mivel József nádor osztrák volt, nem annyira tanítják tetteit az iskolában, holott Széchenyi, Kossuth, Wesselényi, Deák és a többiek aligha érhettek volna el komoly sikereket az ő elnéző hozzáállása és ügyes politikai manőverezései nélkül. Kijárta ugyanis valahogy a szigorú Ferenc császárnál, hogy Bécs engedje újra összeülni a magyar országgyűlést, ráadásul nem csak mint felszültséglevezetésre szolgáűló úri játszóteret, hanem mint valódi hatalommal bíró intézményt. Mindezt azért írtam le Alcsútdoboznál, mert József nádor volt az, aki 1819 és 1827 között kastélyt építtetett itt a klasszicista nagymester, Pollack Mihály tervei szerint, aki leginkább a Nemzeti Múzeumról ismert.

A hatalmas, fényűző kastély, amihez valaha meghökkentő méretű pálmaház is tartozott, egy igazi mintagazdaság központja volt. József nádor ifjabbik fia s egyben alcsúti utódja, az eltökélt botanikus József Károly főherceg másik tudományos szenvedélye a vándorcigányok életének tanulmányozása volt (a nyelvüket is megtanulta), és a gazdaság fejlesztése közben segíteni akart e nincstelen népnek a letepedésben. A cigányok örülve a ritkán látott úri kedvességnek, "mi királyi fenségünk"-nek kezdték szólítani őt, és mivel földet kaptak a falu határában, letelepedtek oda. Az oktondi falubéliek és az áskálódó vármegyei hivatalnokok viszont másfél éves kitartó aknamunkával végül elűzték az egyébként ügyesen kertészkedő cigányokat. (Ki tudja, hol tartanának ők most, ha az alcsútiak hagyják rendesen dolgozni József Károlyt és újdonsült barátait, sőt, ha netán átvették volna a főúr szokatlanul nyitott gondolkodását... De persze csak hóbortos bolondnak tartották.)

Az 1900-as évektől zülleni kezdett a park és peregni a vakolat, de a birtok a Habsburgok magyar ágának tulajdonában maradt egészen a második világháborúig. 1944-ben a nyilas kormány csapatai költöztek be az Amerikába menekült család rezidenciájára, és vagy egy szovjet bombatámadás, vagy valami ügyetlenkedés folytán felgyulladt a kastély. A tűzvész után nagyjából meg lehetett volna még menteni az épületet, de mivel a kommunista vezetés szemében nem túl nagy népszerűségnek örvendő Habsburg név jutott róla mindenkinek az eszébe, nem foglalkoztak vele. Különben is, a szomszédos birkatelepet is fel kellett építeni valamiből. A maradék köveket is elhordták mindenféle építkezésekhez, és csak a középső timpanont meg egy kis falrészletet sikerült megmenteni a főépületből.

A magányos timpanontól jobbra-hátra alapfalakat, és a falak helyére ültetett sövényeket lehet látni, amik jól mutatják, mekkora volt ez a kastély a maga idejében. Szerencsére áll még az 1880-ból való neoromán kápolna, ami teljesen más külsőt mutat a klasszicista kastélyhoz képest. Sajnos odabent semmilyen díszítés nem maradt meg, de berendeztek egy kis kastélytörténeti kiállítást. A toronyóra éjfél után öt perccel állt meg: a '44-es karácsonyi tűzvész napja óta pihennek így a mutatók.

Aki járatos a növények világában, annak kötelező látnivaló a kert minden szeglete. Még maga József nádor gyűjtött össze itt 300 olyan növényfajt, ami Magyarországon teljesen új volt akkoriban. Ma 540 különböző fajt tartanak számon a botanikusok, és szinte mind a XIX. században került ide, így most már méretük is különleges. Főleg a fenyők nőttek jókorára: van köztük olyan, aminek a törzse három méternél is nagyobb kerületű.

Ha gyerek is van a társaságban, ne felejtsünk el labdát vinni, mert a kastély előtti hatalmas rét mindenféle futkározásra kiválóan alkalmas. És amikor már minden zsibongó család hazament, naplementekor, a zárás előtti utolsó pillanatban, innen fedi fel igazán a maga szomorkás szépségét a céltalan faltöredék.

Sothy bloggertárs szerint feltétlenül szükséges valami szúnyogriasztó alkalmatosság a komisz vérszívók távol tartására. Én nem tapasztaltam ilyet, de biztos csak szerencsés szezonban jártam arra.

Nógrád megye legmagasabb pontja: Péter hegyese

Úgy gondoltam, jó lesz e hosszúra nyúlt telet egy szép, hófödte mátrai túrával búcsúztatni.

Nógrád megye legmagasabb pontját két helyen is kereshetnénk: a Pest megyével határos Börzsönyben, vagy a Mátrában, melyen Hevessel osztoznak. A Börzsöny teteje, a Csóványos, 939 méterre magasodik, és pont a megyehatáron fekszik. Ezzel viszont csak ezüstérmes Nógrádban, így majd Pest megyénél regélek róla. A palócok vármegyéjének legmagasabb pontja pedig a Galya-tető egyik csúcsa, a 960 méteres Péter hegyese.

Aki csak lustán szippantani akar egyet a jó hegyi levegőből, az Gyöngyös vagy Pásztó felől autózva és busszal is felvitetheti magát a Mátra második legnagyobb hegyére, a Galya-tetőre. Én ehelyett az északi, Nógrád megyei megközelítést választottam, és nem bántam meg. A fenti térkép közepén lévő piros X alatt van Péter hegyese, az X bal felső száránál pedig Mátraalmás, a túra kezdőpontja.



Mátraalmást Szuha felől egy jó kilátást adó szerpentinen lehet megközelíteni, melyről már látszik a 965 méteres Galya-tető adótoronnyal jelzett meredek csúcsa. Ott fenn, a gerinc alatt húzódik Nógrád és Heves megye határa. A Szuhához tartozó parányi falu központját egy buszforduló és egy kocsma jelzi. Mátraalmás hangulatos hely: egy zajos patak folyik rajta keresztül, a házak és nyaralók között pedig kacskaringós utak és magas fenyők foglalják el a terület nagy részét.



Fel is lehet bicajozni Galyatetőre egy kanyargós, kövezett úton, de gyalog inkább a látványosabb zöld háromszög jelzés felé érdemes venni az irányt. Már a házak között is felfelé visz az út, de a meredek rész ott kezdődik, ahol egy feltűnő oszlopon lévő turistajelzés beküld minket balra a bozótba. Fárasztó és kicsit unalmas szakasz ez, fiatal, gazzal teli erdőben. Az őzek viszont szeretik, halkan osonjon, aki találkozni akar velük. Miután elágazik a zöld kör és a zöld háromszög jelzés (egyenesen, a háromszögön menjünk tovább), elkezd szépülni a táj, és egyszer csak igazi meseerdőben köt ki a vándor: sziklák és apró vízesések között kerül meg az út egy meredek völgyet.



Magas fák között, szépen átlátható bükkös erdőben, hegyoldalon vezet tovább az ösvény, majd fel kell kapaszkodni egy rövid szakasz erejéig egy erdészeti útra. Néhány lépéssel később viszont egy bal oldalon susogó, hangulatos fenyvesbe vezet be a jelzés. A jobb oldali képen láthatóhoz hasonló ragyogást ritkán produkál a természet: kevés dolog csillog úgy, mint a napfényt milliónyi tükörként megtörő, fákról lepergő apró hópermet-szemek. Biza mondám én néktek: kevés van, mi a napsugárban fürdő téli táj szépségéhez fogható!

A fenyők lassan visszaadják a terepet a bükkfáknak, majd az út megijed egy sípályától, és visszafordul az erdőbe. E síterep már sejteti, hogy közel van a célpontunkat rejtő Galyatető. Rövid kaptató után a zöld háromszög megkerül egy 886 méteres, köves hegycsúcsot. Mindjárt egy kereszteződés következik, ahol nagyjából egyenesen, a piros keresztet kell követni. Ezen most már tényleg keresztezzük a sípályát, aztán hamarosan jobbra kell fordulni a kék sáv jelzésen. Pillanatokon belül feltűnik Galyatető leghíresebb épülete, a Grandhotel.



A látványos terméskő épület 1939-re épült fel a Horthy-féle pénzügyminisztérium fejeseinek, hogy itt üdülhessék ki magukból a politizálás fáradalmait. Kicsit tán túlzásba is vitték a luxust: medence már akkor is volt, és Gyöngyösről cipelték fel hozzá a vizet. A ház talán leghíresebb vendége Kodály Zoltán volt, akit 1952 körül saját lakosztály illetett meg itt. Később lepotyogtak a bejárat felett a csillagok, és a rendszerváltás után már csak kettő maradt belőlük. Végül jött a Hunguest, és a sok szép drága szállodája mellé felújította ezt is, hogy újra méltó, négy csillagos ellátást nyújtson annak, aki kész megfizetni érte.

A hotel mellett ajándékos meg büfés bódék mögé kúszik fel a kéktúra útvonala. Maradjunk is rajta. Nemsokára megpillanthatunk a fák között egy kilátót.

Azt elfelejtettem mondani, hogy a névtelen 886 méteres csúcs megkerülése környékén átléptünk Heves megyébe. A cél viszont Nógrád megye legmagasabb pontja, a 960 méteres Péter hegyese, nem pedig a 965 méteres Galya-tető, ami már teljesen Heves megyében van. Szerencsére amit mindenki a Galya-tető csúcsán lévő kilátónak hisz, az épp a Péter hegyese tetején áll valójában.



A kilátó régi darab, 1934 óta áll. Nem véletlen hát a hasonlóság a Grandhotel stílusához. Az utóbbi években úgy döntöttek az erdészek, hogy nem nyirbálják meg a hegycsúcson álló öreg bükköket, hanem hagyják nekik három oldalról körbenőni a kilátást. Észak felé azért még most is jól lehet látni, a panoráma szép időben átöleli egész Nógrád megyét. Itt aztán látszik, hogy a megye tetején állunk. A párás téli időben nem volt tökéletes a kilátás, de látszott a meredek mélységben megbúvó Mátraalmás, és azért felsejlett a Salgótarjánon is túl emelkedő Karancs és Medves csúcsa a köd felett.



Ha csalódást nyújt a korlátozott kilátás (magából a Mátrából bizony nem sokat látunk), vagy csak van még idő úgy 4 óra sétára a napból, akkor a gyors visszaút helyett érdemes végiggyalogolni a Galya-fennsíkon a sárga sáv jelzésen (a végén a sárga kereszten rövidítve) a 781 méteres Vörös-kő tetején lévő másik kilátóig.



A tériszonnyal talán kissé ijesztő, lyukas vasból készült kilátó szépen felújítva, kevésbé zsúfolt helyen nyújt csodás nézőpontot. Innen remekül látszik a Galya-tető is.



A Vörös-kőtől nem kell visszamenni Galyatetőre, hanem a "Smiró Feri útja" nevet viselő, kék kereszttel jelzett ösvényt érdemes választani a Mátraalmásra való visszatéréshez. Három patakvölgyet keresztez az út, és szebbnél szebb hegyoldalakon halad. Smiró Feri állítólag egy semmi különös cselekedetről nem híres mátraalmási fickó volt, aki naponta megtette ezt az utat, mert Mátraszentistvánba járt dolgozni. Emberünk azonban kétségkívül kiérdemelte e névadás általi öröklétet, mert csakis szorgalmatos férfiú lehetett az, ki hajlandó volt napról napra megtenni ezt az utat.

A tatabányai turul és parkerdő

Melyben az szocialista bányászvárost méltatám vala

Tatabánya a szocialista várostervezés legméretesebb vívmánya. Hetvenezer lakosával ez a legnagyobb olyan városunk, ami a második világháború után a semmiből nőtte ki magát (lásd még: Dunaújváros, Tiszaújváros (Leninváros), Komló, Ózd, Kazincbarcika, Salgótarján). Ennek megfelelően – a hozzácsatolt falvaktól eltekintve – a város nem más, mint panelházak és beton középületek szürke erdeje. Így aztán Tatabánya nem sokat nyújt annak, aki nem a szocialista célépítészet megszállottja. Egyébként hála a sok zöldterületnek, viszonylag élhetőnek tűnik.

A város 1947-ben jött létre négy falu – Tatabánya (a mai Óváros, ami 1903-ban népesült be bányászok által), Alsógalla, Felsőgalla és Bánhida – egyesítésével. Ekkor már ötven éve bányásztak itt szenet, de összesen csak pár ezren lakták a falvakat. A szénbányák és a remek közlekedés miatt idetelepített nehézipar aztán annyi munkást vonzott, hogy a nyolcvanas évekre már nyolcvanezren lakták. Ahogy az ilyen városokban általában, a rendszerváltás után gyors hanyatlás következett, de úgy tűnik, végül sikerült talpra állni belőle, és, ha lehet hinni a statisztikáknak, a Tatabánya által vezetett Komárom-Esztergom megye 2008-ra Győr-Moson-Sopron után a második leggazdagabb megyévé lett.

Ahol nem csúfították el a tájat nyílt színi fejtéssel, ott gyönyörű a környék. A város ugyanis két hegység közé szorult be a Tatai-árokba: délen a Vértes kezd lusta emelkedésbe, északon viszont meredek sziklafallal kezdődik a Gerecse. Itt van az a parkerdő, ahol érdemes hosszú sétát tenni. Egy óriás bronzmadár, egy jókora barlang, sűrű erdő és szép kilátás is várja az erre barangolót.

Így fest a környék a turistautak.hu térképén:

Az magyar nemzet dicsőségit hirdető turulmadár szobrárul

Még mielőtt igazából rákerült volna a térképre, már híres jelképet kapott a város. Aki valaha átszáguldott Tatabányán az M1-esen, az alighanem kiszúrta már az autópálya feletti sziklán épp felszállni készülő óriás bronzmadarat. A dolog úgy esett, hogy 1896-ban, az ország minden spórolt pénzét felemésztő nagyszabású millenniumi ünnepségek mámorában úgy határozott a büszke magyar vezetés, hogy nyolc hatalmas emlékművet kell állítani a dicső nemzeti múltnak. Brassó, Dévény, Munkács és Zimony azért kapott szobrokat, hogy a négy égtáj felé hirdesse – szinte a határokon túlról is láthatóan – a nemzet nagyságát, jelképesen védve azt az ellenségektől. Nyitra, Pannonhalma, (Ó-)Pusztaszer és Bánhida pedig azzal érdemelt ki egy-egy emlékművet, hogy mind nevezetes helyszínei a honfoglalás és államalapítás kori történelemnek.

A határon túlra került emlékműveket még a húszas években lerombolták, de egyet, a munkácsi váron trónoló turult, 2008-ban újjáépítettek (azaz inkább "-tünk" mert a munkácsi vár felújítását nagyrészt a magyar állam szponzorálja). Az itteni, bánhidai turul – társaival ellentétben – nem készült el időben, mert Donáth Gyula szobrászmesternek félbe kellett hagynia a munkát. Elfogyott ugyanis a pénz, de az illetékesek feltalálták magukat, és 1907-re, egy fontos ezeréves évfordulóra időzítve adták át a szobrot. Merthogy a legenda szerint 907-ben épp itt nyertek csatát a magyar hadak Szvatopluk szláv fejedelem seregének ellenében.

A turulmadarat túlságosan is nemzeti jelképnek ítélő Rákosi-rendszer előbb le akarta bontani a szobrot, majd végül lusta volt felmászni oda, és békén hagyta, hátha elrozsdál csendesen. Mivel évtizedeken át nem jutott neki semmilyen eszmei becs vagy fizikai védelem, a rendszerváltás idejére már kezdett darabokra hullani a madár. Mert fémtolvajok már akkor is voltak. 1992-ben aztán oly alapossággal újították fel az emlékművet, hogy a mai, kifogástalan állapotú szobor inkább már csak hű másolata az eredetinek.



Egy madárvilágban és magyar történelemben járatos barátom szerint szinte minden turulszobor hibás, mert sólyom helyett sasfejük van. Őszerinte a turul kerecsensólyom, bár a wikipédia-cikk azt írja, hogy akár sas vagy keselyű is lehet. Ettől eltekintve a szobrot hibátlannak gondolom. Repülni készülve kitárt szárnyainak fesztávja 15 méter, feje búbján kis utánzata pihen a magyar koronának, karjaiban pedig egy jókora kardot markolászik. Ha ilyen méretű szoborról van szó, akkor inkább a kommunista monstrumokhoz szokott a szemem, amikre én már csak a budatétényi szoborparkból emlékszem. Nem csoda hát, hogy meglepett a turul finom kidolgozása. Minden tolla rendben van, és a nyaka is úgy hajlik, ahogy kell. Szintén a turul-specialista Donáth Gyula készítette egyébként a budavári sikló felső állomásánál felállított hatméteres madarat is.

A 303 méter magas Kő-hegyen pózoló turulmadár a városból vagy egy nem túl hosszú, ellenben embert próbáló, 420 lépcsőfokkal megterhelt gyalogúton érhető el, vagy jó nagy kerülővel, egy kényelmes, aszfaltozott országúton. Busz nem visz fel, szóval vagy lépcsőzünk, vagy autózunk. A gyalogutat a vasútállomásnál kezdődő Álmos vezér utcán lehet megközelíteni, és végig piros sáv jelzés mutatja az irányt. Aki kocsival érkezik, a szobortól pár méterre lévő nagy parkolóban (N47°35'17", E18°24'33") mindig talál helyet. Itt tűzrakóhely és egy rakás asztal meg pad is szolgálja a lustálkodó turisták kényelmét. A '92-es felújítás után még a közvilágítást is felhozták, így éjszakai fényben is meg lehet csodálni a bronzszárnyast.

Az közeli Szelim-barlangrul, melyben már az majomember is menedékre lelt

Ha a madár farát nézzük, jobb oldalon két ösvény kezdődik. Az egyik keskeny és göcsörtös, a másik tágas és egyenes. Az előbbi vadregényes erdőben tekereg, az utóbbi pedig azért érdekes, mert a közelben bányászott hatalmas kőzetmintákat lehet nézegetni közben tanösvényes módon gránittól mészkőig. Mindkettő nagyjából vízszintesen halad, és ugyanoda vezet: a szobortól 300 méterre lévő Szelim-barlanghoz.

Felülről először egy elkerített árokra lehet felfigyelni, amiről közelebb merészkedve kiderül, hogy az valójában egy hatalmas lyuk. Ez pár millió évvel ezelőtt még csak egy mélyedés lehetett a mészkőfennsíkon, amiben gyűlni kezdett a víz. Mire az első ősember megjelent a környéken, már egy 45 méter hosszú és 14 méter magas barlangot talált. Könnyen lehet, hogy az itt lelt, kétszázezer évesre becsült csontok a legrégebbi embermaradványok a mai Magyarország területén. Utoljára a tatárjárás idején voltak itt állandó lakosok, akik a mongol hadaktól próbáltak elbújni a barlangba.

A csontokból persze már semmi nincs az eredeti helyén, de így is érdemes leereszkedni a lépcsőn a barlang szűk bejáratához (fent a bal oldali képen). A bejáraton kívül még négy lyukon jön be a fény. A mindig nyálkás mészkövön zuzmók nőnek, fényezve és színesre festve a falakat.

Az félelmetes bányatoronyrul, mely memetóként s kilátóként szolgál

Bár a turultól és a barlangtól is kínálkozik némi kilátás a Tatabányának megágyazó völgyre, messze nincs olyan jó panoráma e helyekről, mint a kicsit távolabb lévő Ranzinger Vince kilátóból. A barlangtól abban az irányban, amerre eddig is haladtunk, tovább kígyózik egy jelzetlen ösvény a hegyoldal tetején. Csak arra kell figyelni, hogy sehol ne induljunk el lefelé a hegyoldalon, és akkor nem lehet eltévedni, nagyjából nyolcszáz méter után a kilátóhoz jutunk. Igen mutatós errefelé a főként girbegurba tölgyfák alkotta erdő. A turul melletti parkolóból indulva viszont egy unalmas ám kényelmes, kavicsos, piros háromszöggel jelzett sétaúton is el lehet jutni a toronyig.

1978 februárjában huszonhat tatabányai szénbányász élete veszett oda egy súlytólég-robbanásban. Az ő emlékükre 1980-ban egy sima márványtábla helyett nagyon bölcsen inkább kilátót emeltek a 366 méter magas Csúcsos-hegyen, méghozzá egy a tragédia miatt a forgalomból kivont aknatorony felállításával. A harminc méteres építmény eredetileg a kas fel- és leengedésére szolgált. (A kas egy ketrec-szerű szerekezet, amiben a bányászokat fel- és leengedik a föld alatti járatokba.)

A kilátót 2008-ban felújították. (Ekkor nevezték el Ranzinger Vincéről, aki egy feltaláló vénával megáldott bányamérnök-bányaigazgató volt, és az előző századfordulótól haláláig, 1933-ig munkálkodott a magyar bányászat felemelésén.) Az újnak látszó aknatorony most bárki számára nyitva áll, és 156 félelmetes lépcsőfok vezet fel a tetejére. Fent a remek kilátás mellett a bányászokat felhúzó kötelet tartó óriáskerekeket is megcsodálhatjuk.

A legfelső emelet rácsain át észak felé a Tatai-árokban Tatán túl ellátni egészen Komáromig, mellette a Gerecse változatos púpjai látszanak, Tatabánya panelrengetege mögött pedig a Vértes kéklik.