Dég (és kicsit Aba)

Melyben Dégnek helyzetérül értekezék

Fejér megye déli felén találjuk a még a lapos Mezőföldnél is mélyebben csordogáló Sárvíz rosszul termő, egykor mocsaras völgyét. Ez a vízben gazdag táj sokfelé reménytelen szegénységről árulkodik. Sajnos így volt ez errefelé mindig, és ahogy régen, úgy most is bizarr szigetként emelkedik ki e vidékből Dég fényűző birtoka.

Már csak azért is érdemes elbarangolni e nagyvárosoktól igencsak távoli zugba, mert itt van az ország egyetlen látogatható klasszicista kastélya. Ha azonban hozzágondoljuk, hogy az épület a nemzeti múzeum építészének egyik első monumentális terve volt, és hogy az egyik legszebb kastélykert tartozik hozzá, akkor végképp kihagyhatatlan hely Dég.

Nem mintha sokan tudnának erről, hiszen órákon át egyedül voltunk a kastélynál egy napsütötte áprilisi szombaton. Az sem segít, hogy a faluban sehol nem láttunk útjelző táblát, ami a község egyetlen nagy nevezetessége felé mutatta volna az irányt. Pedig forgalmas út vezet el Dég mellett a Balaton felé, így még az is lehet, hogy néhányan megállnának itt nyaralás előtt vagy után körülnézni, ha tekintetük megakadna egy táblán. Parkolni az N46°52'33'', E18°26'1'' pont környékén, a bekötőút két oldalán lehet. A falu központjából a Hunyadi utca kanyarodik ide, a kastélykert északi végébe. Déget autózva a 64-es főúton is meg lehet közelíteni, de Budapest/Fehérvár felől érkezve a térképekről lefeljtett (ellenben jó aszfaltú és nyílegyenes) Káloz felől ide tartó úton érdemes megcélozni a falut.

Zárójelbe tétetett kitérő Aba felé

Erről jut eszembe, hogy ezen az útvonalon akár útba is ejthető Magyarország ábécében első települése, a több érdekességet is tartogató különös nagyközség, Aba. A környék falusias jellegének szép jelképe az, hogy Aba az ország egyetlen olyan kistérségi székhelye, amely még nem kapott városi rangot. Na de lássuk röviden, mi is van itt. Először is a falu kellős közepén van egy ábécé, amit egy szép régi kúriából alakítottak ki, méghozzá meglehetősen igényesen:



A kúria tényleg szép, csak kár, hogy arra már nem jutott pénz, hogy valami csinos burkolatot csináljanak a parkolónak, így pont a főtérre hordja innen a port a szél. Kúriából lett ábécét se láttam még, de még furább az előtte felállított, naív népi művészetet szimbolizálni szándékozó, modern kálvária, ami láthatóan a gyerekeket célozza meg.

Van abban valami kedvesen fura, hogy nyáron a szökőkútban II. János Pál vaskos üzenetei között fröcskölik egymást a mit sem sejtő gyerkőcök, és aztán Isten barmait formázó padokon pihenik ki az önfeledt hancúrozás fáradalmait. Műlakotásnak ugyan nem nevezném ezt a pár éve felállított kálváriát, de jó ez, kell ez, mert ad egy közösségi teret, és egyedivé teszi a falut.

Aggodalomra semmi ok, a mosolyogtató látnivalók mellé igazi építészeti különlegességet is találunk Abán, méghozzá egy háromszög alaprajzú templomot.



A barokk imaházat jól megrágta az idő vasfoga, pedig már szemből is mutatós az 1756-ban felszentelt épület. Az igazi arcát oldalról és hátulról fedi fel, mert onnan látszik, hogy valóban háromszögű. Az alaposan feldíszített belső tér viszont nagyjából kerek; nem is tudom, mire használják a háromszög sarkait.



A háromszög alaprajz egyébként természetesen a szentháromságot jelképezi, ami annyira magától értetődő, hogy szinte különös, miért van olyan kevés ilyen építmény a világon. Az országban eddig egyetlen másik háromszög alaprajzú templomot találtam (a törpe sajóládi temetőkápolnát), és az abaiak szerint a világon is csak egy hasonló akad, talán Franciaországban.

Az zárójel véget ére, következzék az valódi fejezet Dég kastélyárul

Aba után most már tényleg irány Dég! Parkolás után először a főhomlokzatát mutatja nekünk a kastély, ami mai állapotában kevésbé elegáns és rosszabb állapotú, mint a túloldali, kert felőli homlokzat. Egykori díszeivel, melyeket oda sejtek, sokkal látványosabb lehetett a kocsifeljáró is.



A kastély építtetője a nem túl magas rangú (köznemesi származású), ellenben remek üzleti érzékkel megáldott Festetics Antal volt. Antal nagyon távoli rokonságban állt a család befolyásosabb keszthelyi ágával, de ügyesen használta fel mindazt, amije volt, és jól menő birtokot alakított ki Dégen. A növénytermesztés mellett juhokat vett, és posztógyárat is épített, hogy még nagyobb haszna legyen saját gyapjújából. Negyven éves korára elegendő vagyont szedett össze, hogy 1805-ben egy új, divatos kastélyt építtessen azzal a Pollack Mihállyal, aki már ekkor, évtizedekkel a Nemzeti Múzeumra kapott megrendelés előtt is drága építésznek számított, hiszen sok épülete állt már Budán meg Pesten, köztük a budavári Sándor-palota is.



Festetics Antal egészen 89 éves koráig élvezhette fényűző otthonát és a park jó levegőjét. A kastély leghíresebb szülöttje azonban kevésbé fényes pályát mondhatott magáénak. Ő volt Festetics Sándor gróf, aki az 1920-as években a kor nagyvilági szokásainak megfelelően újíttatta fel az addigra öregessé vált kastélyt. A gróf és barátai rendszeresen röpködtek, autóversenyeztek, teniszeztek és pancsoltak a birtokon. Az ország egyik legvagányabb helye volt ez. Sajnos Sándor emellett lelkesen politizált is, méghozzá 1933-tól a magyar nácipárt tagjaként. (Kemény politikai viták lehettek a vacsoraasztalnál, mert a "vörös gróf", Károlyi Mihály volt az ő sógora.) A második világháború végén a népbíróság ítélte el, és gondolom meg is érdemelte azt a nyolc évet, amit öregkorában rabigában töltött.

A család kilakoltatása után gyermekotthont rendeztek be, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a kastély minden berendezése azon nyomban szőrén-szálán eltűnt. (Egyszer már elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lett azzal a rengeteg értékes műtárggyal, bútorral, étkészlettel és egyéb berendezéssel, aminek a negyvenes években lába kélt a magyar kastélyokból. Odáig rendben, hogy egy részét a vörös hadsereg vitte magával, a többire pedig a falu népe tette rá a kezét, de hol vannak ezek a tárgyak most? Legalábbis én manapság ritkán látok az egyszerű falusi ember falán barokk órát, vagy az asztalán kétszáz éves ezüst-porcelán étkészletet.)

A bejárat a kopottas főhomlokzatról nyílik. Elvileg május elsejétől október végéig van nyitva a kastély (hétfő kivetélvel minden nap tíztől hatig), de a tavasz és az ősz maradék hónapjaiban is lehet próbálkozni a hivatalos honlapon látható telefonszámokon, mert hétvégén elképzelhető, hogy beengedig az embert.

Ami a kastélybelsőt illeti, ideiglenesen egy köztes állapotot láthatunk ott. Egyes szobák fehérre vannak meszelve, máshol a húszas évekbeli díszítésből látunk valamit, de akadnak az eredeti klasszicista festésből is töredékek. Az épületet birtokló Műemlékek Nemzeti Gondnokságának az a hosszú távú célja, hogy mindenütt a kétszáz évvel ezelőtti állapotot állítsák vissza.

Addig is, mielőtt hozzáfognának a festékrétegek gondos levakarásához, egy nagyon változatos kis kiállítást állítottak össze. Vannak XIX. századi és a húszas éveket idéző bútorok, látványos stukkók és festett mennyezet, van egy szoba, ami a két világháború közti sportéletet mutatja be, van egy kis botanikai kiállítás Kossuth Lajos szekrényével, vannak fotók az olasz testvértelepülés tyúkfuttató versenyeiről, életképek a gyermekotthon éveiből, van temérdek ókori szobormásolat, és végül egy szoba, ahol helyi kézművesek alkotásait tették vitrinbe.



A kastély sztárja azonban egyértelműen a kör alakú díszterem. Ez a hátborzongató, sötét falú, kupolás szoba egyszerre idézi szabadkőműves összejövetelek és náci összeesküvések hangulatát. Alighanem mindkettőnek helyszínül szolgált a kastély, hiszen Festetics Antal titkos szabadkőműves iratok őrzője volt, a későbbi Sándor sajnálatos dolgairól pedig már értekeztem fentebb. Aligha véletlen a hasonlóság a díszterem sasmotívumai és a náci címerállat testtartása között.



Eredetetileg a teremben lévő nyolc tükör mindegyikében láthatta magát a szoba középpontjában álló ember. Hogy ezt nem is olyan egyszerű megcsinálni, azt jól bizonyítja, hogy a mostani másolatok esetében ez maximum négy tükörben sikerül egyszerre. Klasszicista kastélyhoz méltó módon természetesen itt is ókori szobrok másolatai állnak a fal mellett.

Egy vén, valószínűtlenül terebélyes fa már a főhomlokzat felől is sejteti, hogy nem mindennapi park volt egykor az épület körül. Szerencsére, ha megkerüljük a kastélyt, még most is maradt belőle ízelítő bőven. És nem mellesleg maga a kastély is a hátsó kert felől mutatja meg legszebb oldalát.



A keleti szárny mellett a régi teniszpálya és rózsalugas maradványain kívül egy kis darab műromot is látni lehet – ezekből a romantikus kövekből a XIX. században még sokkal több volt a kertben. Sajnos virágokat sem ültettek még. A kastély előtti hatalmas, vadvirágokkal teli rét viszont szép előteret ad a gyönyörű arányú palotának.



A mező hátsó végében egy szabályos körbe ültetett öreg fenyőfa-csoport áll, közepén valamiféle kő talapzattal – ez megint a szabadkőműveseket juttatta eszembe.



Tovább hátrálva egy szépen gondozott tó partján találjuk magunkat. Mivel a kastélykert nincs elkerítve, bárki bármikor ingyen élvezheti a parkot. Így aztán pecázni is lehet, amit ki is használnak a helybéliek. Itt találkoztunk először a személyzeten kívül emberi lénnyel.

A kastélykert igazi különlegessége a dísztó szigetére 1891-ben épített hollandi-ház. A holland gótikát idéző kerti lak földszintes fele tehénistálló volt, mellette az emeleten pedig Festetics Andor gróf tüdőbeteg felesége töltötte ideje jelentős részét. Azt hitték ugyanis akkoriban, hogy a jószágok kérődzésekor keletkező ammónia gyógyító hatással bír az ilyesfajta betegségek ellen. Aztán persze kiderült, hogy ez a mérges, maró gáz csak tünetileg segít: a nyálkahártyára jutva megkönnyíti a légzést, viszont magának a tüdőnek inkább árt, mint használ.



A kifli alakú tó több mint 600 méter hosszan nyújtózik, és feltétlenül megéri körbesétálni. A kastélykert megmaradt területe nagyjából kétszer másfél kilométer, de a nagy részén erdőgazdálkodás folyt, így nincsenek már meg az öreg fák. Amit a parkból manapság láthatunk, az így is páratlan az országban, és megvannak már a tervek a további csinosításra.

Szécsény

Bevezetésül való gondoltatok az Palócországnak hatalmas kisvárosárul

A végtelenül kedves emberek lakta Palócföld szívében járva, a két legnagyobb város – Balassagyarmat és Salgótarján – között épp félúton, egy parányi, de jelentőségében hatalmas kisvárost találunk.

Szécsény, hűen a szó gyökeréhez, valóban várból lett város: az Ipoly ártere fölé magasodó lankán talán már a tatárjárás előtt, a XIII. század elején is állt egy rejtélyes eredetű vár, melyet egyesek szerint a templomos lovagok, mások kutatásai alapján a cseh husziták építettek fel. Akárhogy is történt, a vár köré sok család települt, és már 1334-ben városi rangot kapott Szécsény.

A Balassagyarmatot Salgótarjánnal összekötő 22-es főút (Rákóczi út néven) keresztüldübörög az egész városon. Ha Salgótarján felől érkezünk, egy ferde tűztorony tűnik fel először a belvárosból, ha pedig Balassagyarmat felől közelítünk, akkor bal oldalon, egy park mögött, templomtorony magasodik. Ha ezek környékén leparkolunk, közel lesz minden látnivaló. A buszpályaudvar a közelben, a vasútállomás a város szélén van, előbbi öt, utóbbi nagyjából húsz perc sétára a központtól. A város hivatalos honlapján látható remek térképen jól követhető minden helyszín, amiről szót szaporítok majd itt.

Az gótikus eredettel bíró ferences kolostorrul, melyben még az török s Rákóczi fejedelem is lakék

Ha a sétát a templomtoronynál kezdjük, akkor máris a város legősibb látványosságával indíthatjuk a barangolást.

A ferencesek ma is használt kolostorából először a szép nagyra épített, terméskővel borított, gótikus templom tűnik fel. A hátsó részen, a szentély végénél, egy általában nyitva álló kiskapu fogadja a látogatót. Itt az olvasható, hogy keddtől szombatig 9 és 16 óra között, óránként induló vezetéssel lehet belülről is megnézni a templomot és a kolostort. Semmiképp nem szabad vasárnapra vagy hétfőre időzíteni a szécsényi kiruccanást, mert a kolostor szobáinak látványa nélkül feleannyit ér az egész!

Elvileg minimum öt ember kell a bejutáshoz, és mivel Szécsény nem turistaparadicsom, a kolostor pedig még el is van rejtve a felületes tekintetek elől, még egy szép napos áprilisi szombaton is egyedül jelentem meg a kapuban... A következő órát azzal töltöttem, hogy sikerüljön fognom még néhány érdeklődőt, ami egy förtelmesen flegma családfő kemény visszautasítása után második próbálkozásra sikerült is. Hárman lettünk így a következő turnusra, és – elszántságomat szimpátiával fogadva – vezetőnk szemet hunyt a létszámalattiság felett, és körbekísért bennünket.



A templom és a kolostor kisebb léptékű őse 1332-33-ban épült, igencsak septiben. A sietség oka az volt, hogy a városi rangot kijáró Szécsényi Tamás azt kapta feltételül az akkor trónoló Anjou Károly királytól, hogy ha ő Budával azonos jogokat kíván hőn szeretett településének, akkor cserébe építsen ahhoz méltó kolostort a király ferences barátai számára. Jöttek hát az alighanem francia építészek, akik szerencsénkre nagyon ihletett formában voltak, és csodálatos gótikus remekművet húztak fel egy pillanat alatt. Már a középkori kolostor is két szintesre épült, és ugyanolyan magas volt, mint a templom hajója. Ellenben kicsi volt az alapterülete, és csak néhány szobából állt, kerengő nélkül. A fenti képen a toronytól balra látható, támpilléres rész rejti ezt az őskolostort.

A túra a templomban kezdődik. Le a kalappal vezetőnk előtt, aki egyáltalán nem tűnt kelletlennek attól, hogy csak hármunknak tudott mesélni. A templom gótikus ívekkel fedett szentélyben megmutatott néhány középkori részletet, köztük egy kis XIV. századi freskótöredéket a szentély boltozatán, meg egy török imafülkét. Merthogy a törökök az 1600-as évek második felében mecsetnek használták szentélyt, és leválasztották azt a világi funkciót kapott hajóról. A törökök kizavarása után 1733-ig kétszer is felújították az épületet. Ekkoriból származnak a hatalmas fa barokk oltárok is, amik valahogy mégis kicsinek tűnnek a jókora belső térben. A mai napig ez Nógrád megye legnagyobb temploma.

Sajnos az egyház is pénzből él, így anyagi megfontolásból a kolostorban tilos fényképezni. Pedig lett volna mit, hiszen a két egymás feletti gótikus teremhez fogható középkori emlék nem nagyon van másik az országban. (Talán a soproni ferences templom melletti káptalanteremben láttam hasonlót, de nem pont ilyet.) Ezt az egy képet sikerült fellelnem róla. Úgy látszik, a szerencsés illetőnek – akit most nagyon utálok – protekciója volt. A ma sekrestyének használt káptalanterem felett van egy ugyanekkora szoba, amit Rákóczi-terem néven emlegetnek, mivel a büszkén mesélt történet szerint maga II. Rákóczi Ferenc fejedelem lakott benne pár napig az 1705-ös szécsényi országgyűlés idején. Akit ennél jobban érdekelnek a részletek, itt mindent elolvashat a templom és a kolostor történetéről. Ezt azonban inkább utólag ajánlom, hogy érdekes legyen az idegenvezetés.

Sétálóutcárul, várbástyárul s az szécsényi ferde toronyrul

A templomtól a Haynald Lajos utcán érdemes folytatni a sétát, ahonnan ez a kép is készült. Innen pillanatok alatt a belváros parányi sétálóutcáján találjuk magunkat. Ezen jobbra a kítűnő étkeket kínáló, ráadásul jó áron színvonalas szállást is nyújtó Bástya Panzió tűnik fel, amit egy 1648-ból származó házban rendeztek be. Sajnos most felújítás miatt zárva van, de remélem nyárra újra kinyitják. Itt lehet éredeklődni felőle. Azért hívják bástányak a panziót, mert a háznak roppant kreatív módon részét képezi a középkori várból fennmaradt legnagyobb bástya. Ép bástyából még kettőt találni a városban. Ezek elég messzire vannak innen, jól mutatva a régi városfal tekintélyes hosszát.

Innen már csak pár lépés a sétálóutca másik vége, ahol a zajos főutcára, a Rákóczi útra jutunk. Ezen balra rögtön fel is tűnik a tűztorony. Nem csalás, nem ámítás, ez a torony bizony ferde. Három fokkal dőlt meg, talán a rossz alapozás, talán egy második világháborús bomba miatt. A helyiek ez utóbbi, romantikusabb feltevést hangoztatják inkább. Az alsó két emelet 1893-ban épült tűzfigyelésre, de ez hamar alacsonynak bizonyult, ezért 1929-ben még egy emeletet kapott. Meg díszes toronysisakot. Hétköznap egy kis tűzoltókiállítást lehet megnézni benne. A torony mellett pedig a szépen felújított neobarokk városháza sárgállik.

Az díszes Forgách-kastélyrul, annak parkjárul, s egyazonáltal az környékének érdekességeirül

Érdemes a ferde torony után visszatérni a sétálóutcára, és végigbandukolni rajta (jó lassan, hogy ne csak egy percig tartson). Előbb egy most éppen felújítás alatt álló klasszicista evangélikus templom tűnik fel a bal oldalon, majd az utca túlsó végén a város nagy büszkesége, a 2005-ben vakító pompával felújított Forgách-kastély fénylik.

A kastély a középkori vár palotarészének a helyére épült az 1700-as évek közepén az akkori főurak, a Forgách család jóvoltából. Egy több mint 650 éves város központjában furcsa látvány egy földesúri kastély, de Szécsény a török hódoltság után nehezen talált magára, és inkább volt falu, mint igazi, polgárok lakta város. Igazi, hamisítatlan barokk kastély ez, viszont különös és egyedi a középrész magasított, háromdimenziós megoldása.

A kis előkert bal felén a vár maradványai után ásnak a régészek, és itt van a három bástya közül a második, ami egyik oldaláról barokk ruhát kapott. Melléképületnek használták a kastély urai, mert közel volt a palotához, és a XVIII. században már nem kellett várat védeni.

A kastély berendezéséből semmi nem maradt meg, viszont a hetvenes évek óta a Kubinyi Ferenc Múzeum működik benne, ami négy különböző kiállítást rejt magában. Legutóbb 2005-ben frissítették a kiállított anyagot, ami így kellőképpen részletes, de mégis látványos és lendületes, szóval nem kell félni tőle, nem fekszi meg az ember gyomrát. Egy gyerekeknek is érdekes kőkorszaki kiállítással kezdődik a látogatás, aztán jön egy rész Nográd megye várairól. A harmadik kiállítás a Rákóczi-szabadságharcról szól, és itt megnézhetjük a szécsényi országgyűlés hatalmas makettjét is. A végén pedig három szobát rendeztek be úgy, ahogy a főúri hölgyek használták azokat kétszáz évvel ezelőtt. Kissé szürreális élmény egyedül, szezonon kívül kisvárosi múzeumban járni. Ilyenkor egy kedves alkalmazott nem tolakodva, de mégis árnyékként kíséri végig az embert a szobákon, hiszen – lévén sokkal több a szoba mint a vendég – nem érné meg külön teremőröket tartani. Igazságtalan a dolog, mert a nagyobb városokban sokkal érdektelenebb múzeumokban is nyüzsgés van. Ehhez képest legalábbis.

A kastéltól jobbra, egy játszótér szomszédságában lehet lejutni az épület mögötti parkba. A lépcső tetejéről még megpillantható a vár harmadik bástyája. A várfalnak még rengeteg telken vannak maradványai, és egyfolytában serénykednek körülöttük a régészek. Ha valakit érdekel, itt vannak a részletek. (A bástya mögött a Kézművesház látszik – ebben működik hétköznap a Tourinform iroda.)

A kastélykert jóval mélyebben van, mint a város. Innen látszik, hogy a belülről laposnak tűnő Szécsény valójában egy meredek falú domb tetejére épült, így aztán sosem fenyegették a szeszélyes Ipoly árvizei. A parkban andalogva el lehet tűnődni azon, hogy történelmi lábnyomokon lépked az ember. A legendás Borjúpáston mászkálunk ugyanis. Azt a síkságot nevezték el így a helybéliek, ahol 1705-ben a szécsényi országgyűlést rendezték meg Rákóczi hű kuruc alattvalói. A múzeumban megidézett sátortábort itt állították fel a forradalmi hangulatú őszön. Most egy hangos brekegéssel színezett tavat lehet körbegyalogolni, amit eszeveszett sok pad szegélyez.



Alcsútdoboz

Fejér megye északi csücskében, a Vértes, a Velencei-hegység és az Etyeki-dombság közötti medencében álmos hangulatú lankák csendes birodalma bújik meg. Az ország szívében vagyunk, mégis messze a városoktól. Van itt egy dicső múltú falu, ami önmagában is érdemes egy kis barangolásra: az egymásba nőtt Alcsútból és Dobozból lett Alcsútdoboz.

Aki a főváros felől autózva közelít, annak a Biatorbágyon és Etyeken is áttekergő mellékutat ajánlom, mert így az odaút is tartogat szép tájakat és érdekességeket. Biatorbágy talán később még külön bejegyzést is érdemel... Ottani kedvencem a még a monarchia idejéből való vasúti viadukt.

Etyeken aztán lehet gyönyörködni a szőlőműveléstől nyüzsgő dombok látványában, a hangulatos falusi házakban és pincékben, és a kicsit kijjebb, a felcsúti úttól jobbra található romosodó, öreg kápolnában, aminek egykor még kolostora is volt. A rendház épülete 1750-ből való, és egy része még mindig áll a templom északi oldalához tapasztva. A szép kilátást nyújtó dombtetőn álló, eredetileg XV. századi templomocska először gótikus volt, majd barokk borászok 1794-ben felújították. Azért taszajtódott enyészetbe, mert szovjet laktanya volt a közelében, és sokáig nem volt szabad használni.

Szép a falu központjában álló katolikus templom környéke is a gesztenyefáival (ősszel vigyázzunk a fejünk búbjára, mert errefelé mindenütt vadgesztenyefák vannak). A késő barokk templom 1816-ban épült, és belseje meglepően fényűzően mutat.



Etyek és Alcsútdoboz között, az út bal oldalán egy roppant hangulatos golfpálya tűnik fel. A klub központi épülete egy kétszáz éves Habsburg kúria, amihez egy fantasztikus, másfél kilométeres platánfasor vezet; ebben folytatódik az út a faluig. A fasor akkor is kötelező látnivaló, ha nem Etyek felől érkezünk Alcsútdobozra.

A tekintélyes platánsor már sejteti, hogy Alcsútdoboz a fák birodalma. Az igazi látványosság a falu másik oldalán vár ránk: a központba érkezvén a főutcát Vértesacsa felé kell venni az irányt. A főutca kereszteződésétől négyszáz méterre, egy balkanyar után, az út bal oldalán egy sáros parkolót találunk, a jobb oldalon pedig az arborétum bejáratát. A nyitva tartás évszakonként változik, és nem lehet minden nap bejutni, ezért indulás előtt mindenképp érdemes ránézni a hivatalos honlapra.

A nagyjából nyolcsszázszor ötszáz méter nagyságú, 40 hektáros park elsőre elég nagynak látszik, de szerencsére adnak egy térképet is a most 660 forintot kóstáló belépőhöz. Ennek segítségével akár fél óra alatt be lehet járni az egészet, de nem érdemes sietni vele, mert sok helyen van miért bámészkodni megpihenve.

Mint minden valamire való botanikus kertben, itt is van tó, légzőgyökeres mocsári ciprusokkal, szigettel, hangulatos fahíddal. Hol lazán terebélyesednek a fák, hol sűrű fenyves állít utat a napsugaraknak. Amitől viszont igazán más lesz ez az arborétum mint a többi, az történelmének fényűző romjai.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szigorú Habsburg birodalom, aki alighogy megszabadította Magyarországot a török veszedelemtől, dicsőségtől ittasan máris magáénak tekintette e földet és ellentmondást nem tűrve kezdte folytogatni a magyar szabadságot és gazdaságot. Ebben az áldatlan állapotban tették meg Magyarország császári helytartójává József nádort. 1796 és 1847 között, több mint 50 éven át töltötte be ezt a tisztséget, minek révén a Bécsben trónoló császár után ő volt Magyarország legfőbb vezetője. Habsburg származása ellenére hamar megtanult magyarul, és ezzel villámgyorsan belopta magát a magyarok szívébe, majd egyenesen a reformkor áramlatának egyik fontos terelgetője lett.

Mivel József nádor osztrák volt, nem annyira tanítják tetteit az iskolában, holott Széchenyi, Kossuth, Wesselényi, Deák és a többiek aligha érhettek volna el komoly sikereket az ő elnéző hozzáállása és ügyes politikai manőverezései nélkül. Kijárta ugyanis valahogy a szigorú Ferenc császárnál, hogy Bécs engedje újra összeülni a magyar országgyűlést, ráadásul nem csak mint felszültséglevezetésre szolgáűló úri játszóteret, hanem mint valódi hatalommal bíró intézményt. Mindezt azért írtam le Alcsútdoboznál, mert József nádor volt az, aki 1819 és 1827 között kastélyt építtetett itt a klasszicista nagymester, Pollack Mihály tervei szerint, aki leginkább a Nemzeti Múzeumról ismert.

A hatalmas, fényűző kastély, amihez valaha meghökkentő méretű pálmaház is tartozott, egy igazi mintagazdaság központja volt. József nádor ifjabbik fia s egyben alcsúti utódja, az eltökélt botanikus József Károly főherceg másik tudományos szenvedélye a vándorcigányok életének tanulmányozása volt (a nyelvüket is megtanulta), és a gazdaság fejlesztése közben segíteni akart e nincstelen népnek a letepedésben. A cigányok örülve a ritkán látott úri kedvességnek, "mi királyi fenségünk"-nek kezdték szólítani őt, és mivel földet kaptak a falu határában, letelepedtek oda. Az oktondi falubéliek és az áskálódó vármegyei hivatalnokok viszont másfél éves kitartó aknamunkával végül elűzték az egyébként ügyesen kertészkedő cigányokat. (Ki tudja, hol tartanának ők most, ha az alcsútiak hagyják rendesen dolgozni József Károlyt és újdonsült barátait, sőt, ha netán átvették volna a főúr szokatlanul nyitott gondolkodását... De persze csak hóbortos bolondnak tartották.)

Az 1900-as évektől zülleni kezdett a park és peregni a vakolat, de a birtok a Habsburgok magyar ágának tulajdonában maradt egészen a második világháborúig. 1944-ben a nyilas kormány csapatai költöztek be az Amerikába menekült család rezidenciájára, és vagy egy szovjet bombatámadás, vagy valami ügyetlenkedés folytán felgyulladt a kastély. A tűzvész után nagyjából meg lehetett volna még menteni az épületet, de mivel a kommunista vezetés szemében nem túl nagy népszerűségnek örvendő Habsburg név jutott róla mindenkinek az eszébe, nem foglalkoztak vele. Különben is, a szomszédos birkatelepet is fel kellett építeni valamiből. A maradék köveket is elhordták mindenféle építkezésekhez, és csak a középső timpanont meg egy kis falrészletet sikerült megmenteni a főépületből.

A magányos timpanontól jobbra-hátra alapfalakat, és a falak helyére ültetett sövényeket lehet látni, amik jól mutatják, mekkora volt ez a kastély a maga idejében. Szerencsére áll még az 1880-ból való neoromán kápolna, ami teljesen más külsőt mutat a klasszicista kastélyhoz képest. Sajnos odabent semmilyen díszítés nem maradt meg, de berendeztek egy kis kastélytörténeti kiállítást. A toronyóra éjfél után öt perccel állt meg: a '44-es karácsonyi tűzvész napja óta pihennek így a mutatók.

Aki járatos a növények világában, annak kötelező látnivaló a kert minden szeglete. Még maga József nádor gyűjtött össze itt 300 olyan növényfajt, ami Magyarországon teljesen új volt akkoriban. Ma 540 különböző fajt tartanak számon a botanikusok, és szinte mind a XIX. században került ide, így most már méretük is különleges. Főleg a fenyők nőttek jókorára: van köztük olyan, aminek a törzse három méternél is nagyobb kerületű.

Ha gyerek is van a társaságban, ne felejtsünk el labdát vinni, mert a kastély előtti hatalmas rét mindenféle futkározásra kiválóan alkalmas. És amikor már minden zsibongó család hazament, naplementekor, a zárás előtti utolsó pillanatban, innen fedi fel igazán a maga szomorkás szépségét a céltalan faltöredék.

Sothy bloggertárs szerint feltétlenül szükséges valami szúnyogriasztó alkalmatosság a komisz vérszívók távol tartására. Én nem tapasztaltam ilyet, de biztos csak szerencsés szezonban jártam arra.

Nógrád megye legmagasabb pontja: Péter hegyese

Úgy gondoltam, jó lesz e hosszúra nyúlt telet egy szép, hófödte mátrai túrával búcsúztatni.

Nógrád megye legmagasabb pontját két helyen is kereshetnénk: a Pest megyével határos Börzsönyben, vagy a Mátrában, melyen Hevessel osztoznak. A Börzsöny teteje, a Csóványos, 939 méterre magasodik, és pont a megyehatáron fekszik. Ezzel viszont csak ezüstérmes Nógrádban, így majd Pest megyénél regélek róla. A palócok vármegyéjének legmagasabb pontja pedig a Galya-tető egyik csúcsa, a 960 méteres Péter hegyese.

Aki csak lustán szippantani akar egyet a jó hegyi levegőből, az Gyöngyös vagy Pásztó felől autózva és busszal is felvitetheti magát a Mátra második legnagyobb hegyére, a Galya-tetőre. Én ehelyett az északi, Nógrád megyei megközelítést választottam, és nem bántam meg. A fenti térkép közepén lévő piros X alatt van Péter hegyese, az X bal felső száránál pedig Mátraalmás, a túra kezdőpontja.



Mátraalmást Szuha felől egy jó kilátást adó szerpentinen lehet megközelíteni, melyről már látszik a 965 méteres Galya-tető adótoronnyal jelzett meredek csúcsa. Ott fenn, a gerinc alatt húzódik Nógrád és Heves megye határa. A Szuhához tartozó parányi falu központját egy buszforduló és egy kocsma jelzi. Mátraalmás hangulatos hely: egy zajos patak folyik rajta keresztül, a házak és nyaralók között pedig kacskaringós utak és magas fenyők foglalják el a terület nagy részét.



Fel is lehet bicajozni Galyatetőre egy kanyargós, kövezett úton, de gyalog inkább a látványosabb zöld háromszög jelzés felé érdemes venni az irányt. Már a házak között is felfelé visz az út, de a meredek rész ott kezdődik, ahol egy feltűnő oszlopon lévő turistajelzés beküld minket balra a bozótba. Fárasztó és kicsit unalmas szakasz ez, fiatal, gazzal teli erdőben. Az őzek viszont szeretik, halkan osonjon, aki találkozni akar velük. Miután elágazik a zöld kör és a zöld háromszög jelzés (egyenesen, a háromszögön menjünk tovább), elkezd szépülni a táj, és egyszer csak igazi meseerdőben köt ki a vándor: sziklák és apró vízesések között kerül meg az út egy meredek völgyet.



Magas fák között, szépen átlátható bükkös erdőben, hegyoldalon vezet tovább az ösvény, majd fel kell kapaszkodni egy rövid szakasz erejéig egy erdészeti útra. Néhány lépéssel később viszont egy bal oldalon susogó, hangulatos fenyvesbe vezet be a jelzés. A jobb oldali képen láthatóhoz hasonló ragyogást ritkán produkál a természet: kevés dolog csillog úgy, mint a napfényt milliónyi tükörként megtörő, fákról lepergő apró hópermet-szemek. Biza mondám én néktek: kevés van, mi a napsugárban fürdő téli táj szépségéhez fogható!

A fenyők lassan visszaadják a terepet a bükkfáknak, majd az út megijed egy sípályától, és visszafordul az erdőbe. E síterep már sejteti, hogy közel van a célpontunkat rejtő Galyatető. Rövid kaptató után a zöld háromszög megkerül egy 886 méteres, köves hegycsúcsot. Mindjárt egy kereszteződés következik, ahol nagyjából egyenesen, a piros keresztet kell követni. Ezen most már tényleg keresztezzük a sípályát, aztán hamarosan jobbra kell fordulni a kék sáv jelzésen. Pillanatokon belül feltűnik Galyatető leghíresebb épülete, a Grandhotel.



A látványos terméskő épület 1939-re épült fel a Horthy-féle pénzügyminisztérium fejeseinek, hogy itt üdülhessék ki magukból a politizálás fáradalmait. Kicsit tán túlzásba is vitték a luxust: medence már akkor is volt, és Gyöngyösről cipelték fel hozzá a vizet. A ház talán leghíresebb vendége Kodály Zoltán volt, akit 1952 körül saját lakosztály illetett meg itt. Később lepotyogtak a bejárat felett a csillagok, és a rendszerváltás után már csak kettő maradt belőlük. Végül jött a Hunguest, és a sok szép drága szállodája mellé felújította ezt is, hogy újra méltó, négy csillagos ellátást nyújtson annak, aki kész megfizetni érte.

A hotel mellett ajándékos meg büfés bódék mögé kúszik fel a kéktúra útvonala. Maradjunk is rajta. Nemsokára megpillanthatunk a fák között egy kilátót.

Azt elfelejtettem mondani, hogy a névtelen 886 méteres csúcs megkerülése környékén átléptünk Heves megyébe. A cél viszont Nógrád megye legmagasabb pontja, a 960 méteres Péter hegyese, nem pedig a 965 méteres Galya-tető, ami már teljesen Heves megyében van. Szerencsére amit mindenki a Galya-tető csúcsán lévő kilátónak hisz, az épp a Péter hegyese tetején áll valójában.



A kilátó régi darab, 1934 óta áll. Nem véletlen hát a hasonlóság a Grandhotel stílusához. Az utóbbi években úgy döntöttek az erdészek, hogy nem nyirbálják meg a hegycsúcson álló öreg bükköket, hanem hagyják nekik három oldalról körbenőni a kilátást. Észak felé azért még most is jól lehet látni, a panoráma szép időben átöleli egész Nógrád megyét. Itt aztán látszik, hogy a megye tetején állunk. A párás téli időben nem volt tökéletes a kilátás, de látszott a meredek mélységben megbúvó Mátraalmás, és azért felsejlett a Salgótarjánon is túl emelkedő Karancs és Medves csúcsa a köd felett.



Ha csalódást nyújt a korlátozott kilátás (magából a Mátrából bizony nem sokat látunk), vagy csak van még idő úgy 4 óra sétára a napból, akkor a gyors visszaút helyett érdemes végiggyalogolni a Galya-fennsíkon a sárga sáv jelzésen (a végén a sárga kereszten rövidítve) a 781 méteres Vörös-kő tetején lévő másik kilátóig.



A tériszonnyal talán kissé ijesztő, lyukas vasból készült kilátó szépen felújítva, kevésbé zsúfolt helyen nyújt csodás nézőpontot. Innen remekül látszik a Galya-tető is.



A Vörös-kőtől nem kell visszamenni Galyatetőre, hanem a "Smiró Feri útja" nevet viselő, kék kereszttel jelzett ösvényt érdemes választani a Mátraalmásra való visszatéréshez. Három patakvölgyet keresztez az út, és szebbnél szebb hegyoldalakon halad. Smiró Feri állítólag egy semmi különös cselekedetről nem híres mátraalmási fickó volt, aki naponta megtette ezt az utat, mert Mátraszentistvánba járt dolgozni. Emberünk azonban kétségkívül kiérdemelte e névadás általi öröklétet, mert csakis szorgalmatos férfiú lehetett az, ki hajlandó volt napról napra megtenni ezt az utat.