Velemér

Velemér Vas megye legdélebbi csücskében leledzik, amiről már azt lehet hinni, hogy Zalában van. Nagyon is természetes része azonban Vas megyének, hiszen összetéveszthetetlenül az Őrség utolsó településén járunk. A falu alig néhány tucat háza legalább hat különböző csoportban (ezek azok a bizonyos szerek), egymástól távol áll. Innen délre és keletre már Zala sokkal jobban magukba tömörülő aprófalvait találjuk.

Végtelenül messze van innen a legközelebbi város, nincs a közelben főút, és mindössze nyolcvanan lakják a falut. Szinte túlvilági nyugalom tölti el az embert, ha lassan, némán körültekint eme idilli, laposdombos tájékon. Nem véletlen talán, hogy épp itt épült az ország egyik legmisztikusabb temploma.

A falu feletti dombon, egy mesebeli tökéllyel kerekre nyírt kis tisztás közepén áll az így még inkább aprócskának ható, 1200-as években épült középkori templom. Hogy eljussunk ide, a falu közepén kell az országútról dél-délnyugat felé letérni, majd mintegy 800 métert autózni vagy sétálni egy földúton kissé felfelé. A hatalmas fák között megbúvó kis építmény már első ránézésre is különleges, pedig nagyon egyszerűek a kőből és téglából épült falai.

Feltűnő, hogy négyzet alakú lyukakkal vannak tele a falak. Ez is azt bizonyítja, hogy az elmúlt 800 évben errefelé nem sok minden változott, hiszen a lyukakat az építkezéskor a falba vert facölöpök miatt vájták ki, így álványozták fel annak idején az épülő templomot. A képen látható kis fabódé annak a hölgynek a kényelmét szolgálja, aki napközben tárt karokkal várja itt a barangolókat, és elképesztően részletes idegenvezetést tart akár egyetlen embernek is. Ha esetleg zárva találnád a kalyibát s a templomot, a kulcsot akkor is elkérheted az ajtón megadott címen. Feladni nem szabad. Ha már eljöttél idáig, muszáj bejutni, hiszen a lényeg odabent van!

Különleges bájt ad a törpe épületnek, hogy mindössze egy sor pad fér el benne, alig húsz embernek adva ülőhelyet. Oltár sincs, csak egy áldozó asztalka. De persze nem ez a fontos, hanem a falak, amik majdnem mindent megőriztek magukon abból, amit egy 1378-as évjáratú ecsettel alkottak rájuk.

A festőt Aquila Jánosnak hívták, és egyesek szerint ő pingálta itt meg a világ első önarcképét (legalábbis a legrégebbit, ami fennmaradt, és amiről biztosan tudjuk, hogy a festő saját magát festette meg benne). A következő képen jobb oldalon felül látható fej és kéz minden kétséget kizárlólag a festő sajátja, hiszen volt annyi művészi önérzet benne, hogy odabiggyesztette a nevét. Szerintem ez mindenképpen figyelemre méltó egy olyan korban, amikor az egyházi fennhatóság alatt élő átlagember csak báránynak tekintette magát Isten nyájában, nulla jelentőséget tulajdonítva önnön lényének. Ha lehetőségem volna találkozni egyvalakivel, aki a sötét középkorban élt, lehet, hogy Aquila Jánost választanám.

Az itteni kisnemesi család nagy szerencsénkre teljesen szabad kezet adott Aquilának, aki így aztán mindent megfestett a falra, ami csak eszébe jutott. A bal oldali falat szinte teljesen beteríti a háromkirályok nagyszabású, díszes-lovas látogatása.

 

Helyet kapott persze Szent György és a sárkány, Jézus meg az evangélisták is, és a szentélybe vezető boltozat felett, a következő képen a jobb felső sarokban, még a pokol is megszemlélhető.

Látszólag addig és annyit festett a művész, amennyi hely volt a falon, és oda ahová még fért. De nem mondtam volna, hogy találkozni szeretnék én ezzel a Jánossal, ha így volna. Velemér templomában ugyanis semmi sem véletlen!

Nemrégiben bebizonyították azt, amit régóta meséltek: ebben a fény templomának is nevezett épületben minden freskót és ablakot pontosan úgy helyezett el a mester, hogy éppen abban a pillanatban süsse meg a Nap, amikor annak mondanivalója van. Például Szentháromság vasárnapján a felkelő Nap első sugara a szentély boltozatán lévő Szentháromság jelképre esik, és a téli napforduló hajnalán a szentély délkeleti kerek ablakán besütő napsugarak a gyermek Jézust világítják meg elsőként. Napközben szépen végigjár a fény minden freskón, kivéve egyet: a pokol természetesen midig sötétben marad.

A freskókat a törökök vagy a reformátusok lemeszelték, ami így utólag szerencsés cselekedetnek bizonyult. A templom ugyanis a törökök kiűzése után császári rendeletre ismét katolikus lett, amivel csak az volt a bökkenő, hogy a faluban nem éltek katolikusok. Így aztán a templom romossá vált, és nagyon sokáig teteje sem volt, így épp a vakolat óvta meg a festéket az időjárástól. 1865-ben Rómer Flóris vezetésével felújították a tetőt, és előkaparták a megmaradt freskókat is. Azóta féltve őrzik a kincset, sőt, a következő száz évben újabb három alkalommal javítottak tovább a helyzetén.

A fény és a templom misztikus közös játékát egy csoport elhivatott ember éveken át kutatta, és a szerencsés látogató talán vehet is a helyszínen egy erről szóló DVD-t. Aki viszont olvasni szeretne többet a témáról, annak ezt az oldalt ajánlom.