Az Alföld problémás hely, amikor az ember barangolásra vágyik. Ha az utazó lelke nem börtönéből szabadult sas a rónák végtelenje láttán, és a Petőfi-emlékhelyekre már tízszer elbuszoztatták kisiskolás korában (sőt, neadjisten hidegen hagyják azok), akkor alaposan körül kell néznie érdekes célpontok után. Gyerekkorom nagy részét Szegeden elszenvedvén fokozódó apátiával éltem meg azt, hogy ha levegőzni akartunk vinni egy messziről jött rokont vagy ismerőst, 80 kilométeres sugarú körben egyetlen helyszín jöhetett szóba: Ópusztaszer. Bár nem kis látványosság, de a tizenödödik alkalommal a Feszty-körkép sem tűnik már akkorának, mint az elején.
Annak, aki valamilyen oknál fogva kénytelen átszelni a Kiskunságot, vagy a környéken van dolga, és érthető módon nem tud mit kezdeni magával, jól jöhet egy olyan falu – bocsánat, 2008 július 1. óta város – mint amilyen Hajós.
Hajósnak az tájékárul s érsek uramnak ottani kastélyárul
Hajós a teljesen sík, régi Duna-ártér és a kiskunsági buckák határára épült, ott, ahol egy löszfal régen elválasztotta a Duna-menti hatalmas mocsárvilágot a Kiskunság száraz vidékétől. A folyószabályozás előtt a Vajas nevű vízfolyás mosta a falu partjait, és állítólag Hajósról, ahogy a neve is mutatja, tényleg ki lehetett hajózni a Dunáig. A lakóházak lent a lapályon vannak, míg a löszfal oldalába és tetejére szőlőt ültettek, és – valószínűtlenül nagy számban – présházakat, pincéket építettek.
Az 1700-as években a kalocsai érsek vadász-nyaraló kastélyt építtetett Hajóson, ami ma is egész jó állapotban áll a főtér közelében. Másra nem tudok gondolni, mint hogy a bor közelsége vonzotta ide a fényes és konzervatív Kalocsáról az aligha mindig józan atyákat, hiszen maga a kalocsai érsek rendelte el, hogy a frissiben betelepített svábok szőlőt ültessenek a környéken.
A most nevelőotthonnak használt barokk kastélyt 1739-ben kezdték építeni, és 1767 óta nagyjából úgy néz ki, ahogy most is látható. Van neki négy saroktornya, egy szép barokk kapuja meg míves kovácsoltvas ablakrácsai.
Hajósnak az világhíres pincefalvárul
A várost délkeletre elhagyva rögtön látszik az az alföldi viszonylatban szokatlanul magas löszfal, ahol a hajósi borok készülnek. A környező lankákra, völgyekre épült a pincefalu, ami állítólag a legnagyobb egész Európában.
Az első présházakat több mint kétszáz éve építették, de nem nagyon látszik egyiken sem a kora: épp olyan stílusban épülnek az apró fehér házikók ma is, ahogy annak idején elkezdték. Aki nem ragaszkodik a tömeghez, és inkább a hely hangulatára kíváncsi, mint a borok ízére, azok mindenképpen télen vagy kora tavasszal járjanak erre, amikor tökéletes magányban szippantható be a kis utcák mesebeli légköre.
Összesen, azt mondják, 1200-1300 házikó lehet a pincefaluban. Érdekes, hogy még senkinek nem jutott eszébe pontosan megszámolni őket. A girbe-gurba, domborzatot követő vagy csak mókás tervezetlenséggel épült utcákat járva talán lehetetlen is volna a feladat. Eltévedni azért nem lehet, mert sajnos T alakban országút vágja át a pincék világát.
Talán a város sváb múltja, talán a németek alkoholos italok iránti lelkes buzgalma az okozója annak, hogy érzésem szerint Némethonban jobban ismerik ezt a barangolásra érdemes helyszínt, mint itthon. Egyébiránt errefelé halad el az Alföldi Kék-túra is, és épp itt a pincefaluban van egy pecsételő hely. Kíváncsi volnék arra a mindenre elszánt emberre, aki esetleg hajlandó végiggyalogolni a nagy magyar Alföldön e gyötrelmes unalommal kecsegtető, Szekszárd és Sátoraljaújhely közötti 848 kilométert, amit az ünnepélyes 1996-os esztendőben avattak fel, nyilván kizárólag ama gyakorlatias célból, hogy bezáruljon a 2520 km-es túrakör.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése