2009. november 2., hétfő

Sellye és Drávaiványi

Az Ormánságnak az keserves pusztulásárul

Kevés régebb óta és nagyobb ínségben szenvedő tája van az országnak, mint az Ormánság. Az elmúlt 90 év vergődését lehet azzal magyarázni, hogy gyepűre szorult térség Baranya távoli, horvát határ menti részén, távol a nagyvilág zajától – és munkahelyeitől. De a bajok gyökerét keresve mélyebbre kell ásnunk még a szép sellyei kastélypark fenyőinek gyökérzeténél is, egészen a XIX. századig.



Az Ormánságot járva az ember főleg apró falvakat, lakatlan, romos házakat, idősek vagy nyomorgó cigánycsaládok lakta viskókat lát, pedig 100-150 évvel ezelőtt az itteni parasztság gazdagabb volt az országos átlagnál. Aztán elkezdtek egykézni, hogy ne darabolódjon fel a családi föld s vagyon. Állítólag errefelé némely falvakban együtt járt kocsmázni nyájával a helyi református pap is, de volt köztük sok olyan, aki komolyan szívén viselte falujának jobb sorsra tán nem is érdemes népének állapotát, és kétségbeesett leveleket írt feljebbvalóinak, mint például Fülep Lajos zengővárkonyi lelkész 1929-ben:
nézzétek, lássátok, milyenek az egykés falvak, milyen Somogy, Baranya, Tolna széthulló magyar világa! Az emberek cifrálkodnak, páváskodnak, pénzükkel-vagyonukkal dicsekednek, amit megkeresnek, magukra költik – önzők, zsugoriak, kapzsiak: egykézők; javasasszonyok, ostoba bábák, lefizetett orvosok lelküket-testüket megrontják a szülni nem akaró asszonyoknak, a férfiak önmagukat rongálják, idegeiket sorvasztják, kocsmában, fajtalankodásban prédálják erejüket; a múlttal nem törődnek, a jövőt nem ismerik: kurtára fogott jelenidejükben elpereg tartalmatlanul az életük.
Ejnye, ezek a mai fiatalok! Az egykézés miatti elnéptelenedésnek aztán tök egyenes következménye volt, hogy az üres házakban megjelentek a letelepedő cigány családok, akiknek földművelési szaktudásuk nem nagyon lévén, lassan nyomorba süllyedtek a falvak.

Az Ormánság régi gazdagságából egyre nehezebb emlékeket találni, de azért maradt még néhány, ahová érdemes elbarangolni.

Sellye kastélyárul s annak kies kertjérül

A maga kétezerötszáz lakójával Sellye az Ormánság "fővárosa". A főutcát elnézve, régebben is központi hely lehetett a városka, hiszen kisvárosi jellegű házak sorakoznak rajta, és még egy főtér szerű kiszélesedés (Köztársaság tér) is van rajta, aminek legmagasabb pontján áll a Draskovich-kastély.



A frissen vakolt, kívülről jó állapotú sárga ház jól mutat a zöld ablaktáblákkal. A négyzet alaprajzú, zárt belső udvaros barokk kastély már az 1700-as évek közepén is nagyjából így nézett ki, amikor a Batthyány család felépítette. Most szakmunkásképzősök kollégiuma van benne, de beosontunk a nyitott ajtón, hogy megnézzük a belső udvart.



Kellemes meglepetés volt, hogy a épület-állapotilag odabent is minden rendben van – kár, hogy csúnya a kövezet és nincs egy bokor sem, bár az ott lakó srácoknak pont ez kell, hogy kosarazni tudjanak (jó lehet olyankor a visszhang...). A kastélynak a hátulja a szebbik oldala:



Ez már egész barokkos, meg is jelentek rögtön lelki szemeim előtt a toronyfrizurás hölgyemények meg a Lajos-hajú uraságok, ahogy a kertben sétálva vitatják meg a vacsorát avagy a nagypolitikát. Látványosak az ablakok körüli stukkók, és nagyon szépen helyén van mindegyik.



Az egykori barokk kertnek már nyoma sincs, vannak viszont kétszázötven éves fák a nem kicsi kastélyparkban, és remek arborétumszerű hangulat fogadja az embert. Aki kedveli az örökzöldeket, jól fogja itt érezni magát, mert a leírás szerint Kanadától Kínáig megtalálható itt szinte valamennyi jellemző fenyőféle. Különösen érdekes közülük a mamutfenyő, a balzsamfenyő, a jegenyefenyő és a japánakác.



Drávaiványinak az legnagyobb népi műgonddal kipingált templomárul

Drávaiványi tipikus ormánsági település, lehangoló faluképpel és egy káprázatos belsejű református templommal. Nagyon úgy tűnik, hogy az 1700-as évek végétől több évtizedes rivalizálás kezdődött az ormánsági falvak közt, ami arról szólt, hogy ki tudja minél látványosabb bravúrokat bemutatva kifesteni a helyi református templom fakazettás mennyezetét és egyéb belső tárgyait. Nem szabad hát hagyni, hogy megtévessze a vándort egy ormánsági templom szerény külseje (mégiscsak kálvinista imaházról van szó, ahol elvileg tilos a hivalkodás):



Kérjük el a kulcsot az ajtón kiírt címen (pár házzal arrébb a főutcán – csengő ottjártunkkor nem volt, de a szomszédok készségesen segítettek bekiabálni), aztán irány a templom belseje!



Ha nincs oltár, és nem szabad kegytárgyakat pakolni a templomba, ráadásul még a falakat is kötelező fehérre festeni, hogy megkülönböztessük magunkat a földi hívságokat túl sokra becsülő katolikusoktól, mit lehet tenni? Pingáljunk ki mindent, amit csak lehet, a szószéktől kezdve a karzaton és a padsorokon át a mennyezetig!



Az eredmény egy több, mint kétszáz éves, elképesztően színes kavalkád. A fejünk felett egy szöveg 1792-es évszámmal hirdeti a templomalapító adományozók dicsőségét, nem tökéletes helyesírással, bizonyítván, hogy az ismeretlen műalkotó népi sarjadék (látványos például, ahogy az "Urnak" szóba utólag sikerült csak beilleszteni az "r" betűt).



A 167 fakazetta közül ez a napkorongos a "királykazetta", és a maradékon mindenütt teljesen különböző, nonfiguratív minták sorakoznak. Kivéve egyet, amin az egész Ormánság összes pingált mennyezetű temploma közül egyedülállóként figurális ábrázolás látható. Ez a kivétel éles szemmel itt valahol fellelhető:



Tucatnyi hasonlóan szép festett kazettás református temploma van még állítólag Baranyának. Érdemes felfedezni a többit is, például Patapoklosi, Adorjás vagy Kovácshida felé barangolva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése