Fáj

Miskolctól északra, merre már a madár se jár, van egy táj, ahová nemigen teszi be a lábát olyan, kinek nincs ott se rokona, se ismerőse: a Cserehát. (Nem keverendő a Váctól Salgótarjánig tartó Cserháttal. Bár mindkettő ugyanarról a fafajtáról kapta a nevét, ezen kívül semmi közük egymáshoz.) Messze elkerülik e vidéket a főutak, még egy aprócska város sincs a közelben, Edelényre vagy Encsre is csak hosszú kanyargás után lehet eljutni a dombok közt tekergő, keskeny kis utakon. Pedig szép vidék ez, csak hát túlságosan néptelen és szegény ahhoz, hogy hallasson magáról – minden statisztika azt mutatja, hogy az Ormánság mellett a Cserehát az ország legelmaradottabb tája.

Hol volt hol nem volt, élt egyszer itt egy család, kinek mesebeli gazdagsága megengedte, hogy szerencsés sarjai bármit megvegyenek, amit megkívántak. Ők voltak a Fáyak, és ők építtettek Fájban páratlan pompával bíró hajlékot maguknak. A kastélyt még az 1700-as évek közepén kezdték építeni, aztán a XX. század elejéig többször is átalakították a korszellemnek megfelelve, hogy mindig divatos maradjon. Így végül L alakú lett, és minden oldalról felettébb különböző képet fest. Ez nem csak azért van így, mert a különböző homlokzatokat különböző korokban alakították ki, hanem azért is, mert a domboldalon fekvő kastély hol egyszintes, hol emeletes, pedig a tető végig egy vonalban van.

A kastély most a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága tulajdonában van, ami hosszú távon azt jelenti, hogy előbb-utóbb eredeti ragyogásában láthatjuk majd viszont – csak győzzük kivárni. A jószándék úgy látom, megvan, és csurran-cseppen némi pénz is az államkasszából a felújításokra. Ugyanakkor az állami műemlékkezelés szabályai nehezen és költségesen beszerezhető engedélyhez kötik azt, hogy ki dolgozhat egy nemzeti műemlék helyreállításán, és hát ahogy az lenni szokott, ezek a kedves vállalkozó bácsik és nénik bizony, ha már egyszer elnyerték a jogot, tízszeres áron dolgoznak a helyi mesteremberek tarifáihoz képest. Mer' miért is ne, ha már lehet, ugye. Az eredmény itt Fájban az, hogy 13 év állami munka után fura összevisszaságban váltják egymást a felújított és roskadozó részek. Nem sietik el a dolgot, de amit csinálnak, azt legalább jó drágán, s nem mellesleg tényleg igényesen csinálják. Megint más kérdés, hogy vajon mihez kezdenek majd ezzel a világvégi gyöngyszemmel, ha egyszer befejezik, mert hát igény, az itt, nem nagyon lesz rá.

Na de miért emlegettem az elején páratlan pompát? Ehhez előbb közelebb kell mennünk a falakhoz, aztán be is kell lépnünk a kastélyba. A pompa alkotóját úgy hívták, hogy Marco Casagrande, aki egy Magyarországon élő és dolgozó, ünnepelt olasz szobrász volt a maga korában, az 1800-as évek derekán. Ő faragta például a főbejárat feletti domborműveket:

Szerencsére nem kell megállnunk az ajtóban, mert mint minden nemzeti műemlék, a Fáy-kastély is látogatható a felújítás közben is. Belépődíj nincs, de illik hagyni a perselyben egy kis támogatást. A kastély mindenese egy középkorú úriember, aki az alagsori szinten lakik egy kis szolgálati lakásban. Minden kérdésünkre válaszolni tudott, és az összes rejtett zugot megmutatta nekünk. Házigazdánkon látszott, hogy ritka kincs errefelé a vendég, és őszintén tudott örülni nekünk.

Egy szobát sikerült eddig teljesen felújítani és berendezni. A többiben azt lehet látni, hogy milyen komoly fantáziára van szüksége egy restaurátornak, ha újra elő akarja csalni a régi mintákat a falfestésből: a szobák nagy részében csak a későbbi vakolat alól kiszabadított néhány kopott foszlány látszik a régi díszítésből.

Nem így a díszteremben. Ott Kelet-Magyarországon egyedülálló módon nem csak festés volt és van a falakon, hanem Casagrande mester ókori domborműveket idéző olaszosan harsány, egzotikus faragványai is. Fáy István gróf az 1800-as évek közepén ugyanis országos hírű koncerteket rendezett a teremben. Kellett hát a méltó környezet, ahol egyrészt nem volt szégyen rangos vendégeket fogadni, másrészt meg a közönség soraiban helyet foglaló előkelő hölgyek és urak tudtak nézelődni egy jót, ha unták már a muzsikaszót.

Ami a kastélykertből megmaradt, az sajnos nagyjából ráfér egy fényképre. A már most is kellemes küllemű tavacska körüli tájkép, a tervek szerint japános szépségű kertté változik majd, ha elkészül a kastély.

A többség akkor fogja csak megnézni ezt a palotát, és még pár tucatnyi felújítás alatt álló társát szerte az országban, amikor úgy 2015 táján mindenütt új lesz rajta a festék, kiépül a büfé meg a "museum shop", és beszámol róla az [origo] meg a Fókusz (remélem, így lesz!). Eljövök ide majd akkor is, és örülni fogok, hogy láttam egykor, honnan jutottak el odáig.

Igazán elvetemült gyaloglóknak feltétlenül ajánlott pár nap alatt végigjárni a számításaim szerint kb. 60 km hosszú "Cserehát turistája" körutat, amit a piros turistajelzés mutat, és Fájon is keresztülhalad. Bár valamelyik irányba mindig lejt az út, könnyen járható, nincsenek nagy szintkülönbségek. Már maga a változatosan hullámzó táj is sétára hívja a barangolót, ráadásul olyan látnivalók esnek útba, mint Szanticska, az élő skanzen, Abaújszolnok görög katolikus temploma, a felsővadászi Rákóczi-kastély, Tomor parasztházai, kúriái és közékori református temploma, vagy a szemerei Szemere-kastély.

Ócsa

Érd után nem sokkal jöjjön egy másik fővárosközeli, és hasonlóan kevéssé romantikusan csengő névvel rendelkező célpont: a Pesttől kicsit délre fekvő Ócsa. A faluból lett kisvárosba érkezvén a helységnévtábla mellett azonnal egy büszkén berzenkedő tábla fogadja a vándort: "Üdvözöljük Árpád-kori településünkön" (vagy valami ilyesmi).

Ócsának az vén templomárul, melyben avval egykorú falfestés is lakik

Ha Pest felől érkezünk, az egész városon egyenesen áthajtva, az Ófalu központjában (Hősök tere) kell jobbra fordulni, hogy pár száz méteren belül kiderüljön, mire fel tették ki a fent említett táblát. Hamarosan megpillantjuk ugyanis az ország egyik legépebben, és ami épp olyan fontos, leginkább eredeti formájában megmaradt Árpádház-kori templomát. (Tudom, azt szokták mondani, hogy "Árpád-kori", de azzal az a bajom, hogy már többen is visszakérdeztek olyankor – csúnyán kötöszködve, viszont vitathatatlanul joggal – hogy "Vagyis a tizedik században már állt?")

A román-koragótikus templom mellett álló kolostor meg a templom 1235-ben már biztosan létezett, és francia premontrei szerzetesek építették. Még meg sem száradt a vakolat, mikor az épp erre lovagló tatárok felgyújtották az egészet. Ennek ellenére a ma is látható templom 1300 körül már biztosan kész volt. Az építéséről, történetéről, sőt, minden egyes téglájáról roppant lelkesen és nagyon részletesen tud beszélni az az építésznek látszó hölgy, aki az ide érkezőket kalauzolja végig a templomon. Mesélt ő jónéhány érdekes dolgot is – ezeket most nem lövöm le, hogy legyen miért végighallgatni az amúgy elég hoszzú előadást.

A katolikusnak épült templomot itt is elfoglalták a reformátusok, ami persze – az általuk felesleges evilági csicsának számító – freskók pusztításával is járt. Ezek közül viszont meglepően sokat sikerült az 1920-as években előkaparni a fehér mészréteg alól. Ezeken a freskókon a Szent László legenda részletei látszanak.

Kevés olyan templom van, aminek szinte minden oldala jobban mutat, mint a főhomlokzat. Az ócsai viszont épp ilyen. A főhomlokzaton ugyanis nincs főbejárat (az építkezés viszontagsáagi közben ez valahogy lemaradt), ellenben szép bélletes kaput találni a déli oldalon, ahol időtlen idők óta a falu népe jár be a templomba (az északi ajtó a szerzeteseké volt). Mókás dolog, és ugyanakkor félelmetes, hogy az építtetők tulajdonképpen amatőrök voltak, és annak megfelelően rajzolták át évről évre a terveket, hogy éppen melyik irányba dőltek a falak vagy milyen fajta követ lehetett kapni. Hihetetlen, hogy ilyen körülmények között olyan épületet hoztak létre, ami hatalmas mérete ellenére még hétszáz év múltával is stabilan áll.

A templom alatt nemrég egy öt-hat házból álló falumúzeumot is berendeztek, ami sokkal hangulatosabbá tette a környéket.

Az sejtelmes ócsai mocsárvilágrul

Ócsa másik nevezetessége a határában lévő jókora erdő, amiben hangulatos mocsárvilág bújkál. A mocsarat a falut Bugyi felé elhagyva lehet megközelíteni, és egy tanösvény vezet rajta végig. (A tanösvény fogalom elég szabadon kezeltetik hazánkban – hol csak néhány magyarázat nélküli, számmal ellátott táblát jelent, mint esetünkben, hol viszont komoly szemléltető eszközökkel terjesztik valóban az ismeretet.) Van egy nagyon eldugott kis parkoló a N 47°16,071'; E 19°13,857' koordináták környékén. A Bugyiba vezető út mentén egy-két kilométerrel a falu után van egy éles jobbkanyar, majd pár száz méterrel később bal oldalon lesz a fák közé rejtett parkoló.

A tanösvényen haladva az ember hamar elkezdi forgatni a fejét, mert hol jobbra, hol balra tűnik fel egy darabka mocsár. Vízisiklóval és egyéb vízparti kisállatokkal nagyon könnyű találkozni errefelé, de ha hajnalban érkezik az ember, a többi kiránduló előtt, akkor akár még nagyvadak is felbukkanhatnak. A kisállatok táborának legnagyobb létszámban megfigyelhető tagjai viszont a szúnyogok, ezért védekezés gyanánt valamiféle szúnyogriasztó alkalmatosság és/vagy kora tavaszi, netán késő őszi időszakk javallott.

Az utóbbi években szép és rendezett lett a tanösvény környéke, amitől sajnos egyre többen látogatnak el ide. A családi programot szervezőknek mindenképpen ajánlott elbandukolni a parkolótól kb. 40-45 perc sétára lévő nagy tisztásra, ahol játszótér, tűzrakóhely meg efélék épültek.

A tanösvényről több helyen is hosszú erdészeti utak ágaznak ki, végükkel az erdő sűrű horizontjába olvadva. Ezek remekül alkalmasak egy kis síkvidéki andalgós mendegélésre (esetleg jót lehet biciklizni rajtuk, ha valaki effélékre vágyik), mert olyan környezetben lehet barangolni rajtuk, ahol ritkán fordul meg emberfia. A mocsár igazán látványos részei viszont mind a tanösvény mentén vannak.

Grábóc

Grábóc, mivel dombvidéki zsákfalu, úgy el van dugva, hogy tényleg csak az jár arra, aki épp oda akart menni. Ilyenből meg nem sok van. Talán épp a rejtőzködő természete miatt választották ezt a helyet azok a szerb családok, akik a XVI. században ide menekültek a törökök elől, na meg az ortodox szerzetesek, akik egyenesen a napsütötte dalmát tengerpartról költöztek át a faluba.

A nyugalom száz évig sem tartott, mert az oszmán birodalom katonái még ide, az érintetlen szekszárdi dombvidék közepére is benéztek, és ha már erre jártak, jó középkori szokás szerint feldúlták a kolostort és a templomot, a falu pedig elnéptelenedett. Később aztán visszatértek a szerbek, akik 1736 és '87 között felépítették az új kolostort és a szédítően gazdag berendezésű templomot.

Azt mondják, az egész kárpát-medencei szerbség szellemi központja volt Grábóc. Ma pedig itt van az ország egyetlen fennmaradt szerb ortodox kolostortemploma. A szellemi központnak persze már nyomát sem látjuk, de nem hagyták el teljesen a helyet: két apáca, Krisztina és Mária nővér laknak itt ma is. Mi velük nem találkoztunk, de a gondnok bácsi profi idegenvezetést tartott a baksisnak is alacsony belépti díj fejében.

Kívül teljes nyugalom fogadja az embert, amolyan igazi monostori hangulat. Szerencsére az sem jellemző, hogy turisták áradata zavarná meg ezt az ünnepélyes csendet. A templom ránézésre nem túl nagy, inkább falusi imaháznak néz ki, mint egykor komoly egyházi központnak. A vidéki hangulat viszont egy csapásra eltűnik, ahogy belépünk az ajtón:

Látványos és mifelénk egzotikus az arannyal vakító cifra ikonosztáz. Érdekes és különleges a lekerekített kocka formájú kupola. Méginkább szédítő a látvány, hogyha a falu szegénységéhez hasonlítjuk az itteni gazdagságot. Igazi időutazás ez az egész abba a nagy templomépítő korba, amikor az emberek többsége komolyan küzdött azért, hogy minden nap ehessen valamicskét, ugyanakkor az egyházaknak minden eszközük megvolt ahhoz, hogy elkápráztató és meghunyászkodásra késztető külsőségek mellett tartsa kordában, sőt, térden hunyászkodva a jónépet.

Ha Grábócot Szekszárd felől közelítenéd meg vagy hagynád el, ne a hatos út felé indulj, hanem a Mőcsényen és Szálkán át vezető mellékúton haladj. Így olyan látványosságok fogadnak majd útközben, mint a szépen hullámzó dombok között hosszan kanyargó Szálkai-víztároló, vagy az égszínkék Mausz-kápolna.

A tiszta vizű tó partján nyáron strand és büfé is van, és a tőle északra lévő dombról nézve remekül fest, a kápolnától pedig jó a kilátás a szekszárdi szőlőkre és az épp alatta kezdődő végtelen Alföldre.

Érd

Ne, ne, ne! Ne lapozz tovább Érd nevének láttán! Bármily hihetetlen, van ott több olyan dolog is, ami kitűnően alkalmassá teszi eme legfiatalabb megyei jogú várost egy félnapos kiruccanásra, főleg ha Pesten vagy a környékén élsz.

Beismerem, a városkép nem túl csábító, amolyan igazi alvóvárosos: családi házak végtelen sora meg néhány szocreál középület a belvárosban, kiegészítve pár darab tízemeletes panellal... Szóval ezt inkább hagyjuk, keressük meg helyette az izgalmas részleteket.

Az Földrajzi Múzeumrul, mely méltó emléket állíta vala az nevezetes magyar utazóknak

A mai városközpont gyakorlatilag egyetlen látnivalója a Szabadság téren lévő Magyar Földrajzi Múzeum, ami egy XIX. század elején épült egykori vendégfogadóban kapott méltó helyet. A klasszicista épület azóta volt családi kúria, tiszti lak, főiskola és tanácsháza is, végül 1983-ban beköltözött oda a földrajzi gyűjtemény.

Maga az épület tipikusan olyan, mint egy régi városháza valamelyik közepes méretű egykori mezővárosban. A ház mögött kicsi, de kedves parkot találtam, ahol földrajztudósok és utazók szobrait állították fel. A szobrok között kiemelt helyre került a múzeumalapító Balázs Dénes, akit stílusosan gyaloglás közben, hátizsákkal és fotómasinával öntöttek bronzba. Szerintem jól sikerült a szobor, ami egy lelkes, jókedélyű, kimondottan jó fejnek látszó, és ami a legfontosabb, örökké barangolni vágyó embert ábrázol.

Kora őszi szombat volt, de a múzeumot mégis teljesen üresen találtam, így váratlan bónuszként egyszemélyes tárlatvezetést is kaptam a személyzettől. Az állandó kiállítás egész látványosra sikeredett, mert a magyar világutazók útvonalának bemutatásán kívül sok olyan tárgyat is vitrinbe tettek, amit ők hoztak haza a világ minden szegletéből. Bennszülött fegyverek, egzotikus hangszerek, távol-keleti dísztárgyak vannak mindenfelé. Na meg egy kis barlangkutató és térképészeti szeglet is helyet kapott az egyik szárnyban ezzel a hatalmas földmérő micsodával...

Végül de nem utolsó sorban meg kell említenem a múzeummal szemben található pékséget, ahol zavarba ejtő választékban, remek áron lehet nagyon finomat enni.

Innen érdemes Érd-Ófalu felé venni az irányt, a Felső utcán délnek fordulva.

Érd-Ófalu titka, melybül csak három van az magyar országban

Érd-Ófalu nem meglepő módon a város legrégebbi része, és még a Duna-partra épült, nem pedig a régi balatoni út mentén. Itt, a Mecset utcában látható, sőt, mászható az ország három máig álló középkori török minaretje közül az egyik. Az érdi minaret 23 méter magas, és alapja 12 szögű.

Néha nyitva van az ajtó, de ha nem, egy papíroson ott áll, hogy a kulcsot bármikor el lehet kérni egy közeli házban. Mivel ez a minaret jóval kisebb az egrinél, a lépcső még a vártnál is keskenyebb. Egy kövérebb müezzinnek esélye sem volt felmászni, hogy elkiáltsa az imát. Felkapaszkodni itt is inkább az élmény, mint a kilátás miatt érdemes, bár fentről jól látható az Ófalu és a Duna melletti sűrű ártéri erdővel borított Beliczay-sziget, miként az a fennsík is, amiről alant szólok majd. A lépcsőház amellett, hogy szűk, sötét is, mert apró nyílásokon szűrődik csak be a fény, és azokon is ritkán. Emellett a csigalépcső nagy része még eredeti, vagyis olyan korból származik, amikor nem volt szempont a müezzin kényelme mellett az sem, hogy legalább nagyjából egyenlő magasságúak legyenek a lépcsőfokok.

Az érdi magaspartrul

Ha Érden északról dél felé haladunk, a kertvárost jellemző dombság szép lassan átadja a helyet a Duna alföldjének. Ebből emelkedik ki nyolcvan méterrel a Mezőföld északi peremét jelentő Kakukk-hegy, ami valójában nem hegy, hanem egy meredek falú fennsík. A "hegy" leglátványosabb része az Érdi magaspart, ahol 50 méteres függőleges löszfalat mosott ki a vén Duna.

A falat nem csak azért nem érdemes extrém kihívásokra vágyóknak sem alulról mászva meghódítani, mert természetileg védett, hanem azért sem, mert a lösz omlós, és könnyen le lehet zuhanni a fal darabjaival együtt, ahogy néhány szerencsétlen bolonddal ez meg is történt már.

A fal tetejét e két út valamelyikén érdemes megközelíteni:

1. Gyalog fel lehet mászni az ófalui Molnár utca végében lévő téglagyár felől.
2. Autóval (nagyobb eső után inkább terepjáróval...) az ófalui Mély utcán fel lehet kaptatni a fennsíkra, majd ott rögtön balra kell fordulni egy földúton. Másfél kilométer után érdemes leparkolni, és gyalog balra indulni a kiskertek között a Duna-partig.

Észak, vagyis Érd és Buda felé ilyen a kilátás:

A táj nem olyan változatos, mint a nagyobbik Dunakanyarban, viszont itt tényleg a folyó felett állunk, egy függőleges fal tetején. Pár száz méteren át, amíg egy kiskert kerítéséhez nem érünk (nem tudom, mit keres ott egy kerítés...), kitaposott ösvényen sétálhatunk a parton, jobban mondva a part felett...

Ha még nem akarod, hogy véget érjen itt a nap, érdemes folytatni az utat, akár a fennsík tetjén lévő föüldúton is, Százhalombatta felé, ahol megnézheted az őskori régészeti parkot.

Sellye és Drávaiványi

Az Ormánságnak az keserves pusztulásárul

Kevés régebb óta és nagyobb ínségben szenvedő tája van az országnak, mint az Ormánság. Az elmúlt 90 év vergődését lehet azzal magyarázni, hogy gyepűre szorult térség Baranya távoli, horvát határ menti részén, távol a nagyvilág zajától – és munkahelyeitől. De a bajok gyökerét keresve mélyebbre kell ásnunk még a szép sellyei kastélypark fenyőinek gyökérzeténél is, egészen a XIX. századig.

Az Ormánságot járva az ember főleg apró falvakat, lakatlan, romos házakat, idősek vagy nyomorgó cigánycsaládok lakta viskókat lát, pedig 100-150 évvel ezelőtt az itteni parasztság gazdagabb volt az országos átlagnál. Aztán elkezdtek egykézni, hogy ne darabolódjon fel a családi föld s vagyon. Állítólag errefelé némely falvakban együtt járt kocsmázni nyájával a helyi református pap is, de volt köztük sok olyan, aki komolyan szívén viselte falujának jobb sorsra tán nem is érdemes népének állapotát, és kétségbeesett leveleket írt feljebbvalóinak, mint például Fülep Lajos zengővárkonyi lelkész 1929-ben:

nézzétek, lássátok, milyenek az egykés falvak, milyen Somogy, Baranya, Tolna széthulló magyar világa! Az emberek cifrálkodnak, páváskodnak, pénzükkel-vagyonukkal dicsekednek, amit megkeresnek, magukra költik – önzők, zsugoriak, kapzsiak: egykézők; javasasszonyok, ostoba bábák, lefizetett orvosok lelküket-testüket megrontják a szülni nem akaró asszonyoknak, a férfiak önmagukat rongálják, idegeiket sorvasztják, kocsmában, fajtalankodásban prédálják erejüket; a múlttal nem törődnek, a jövőt nem ismerik: kurtára fogott jelenidejükben elpereg tartalmatlanul az életük.

Ejnye, ezek a mai fiatalok! Az egykézés miatti elnéptelenedésnek aztán tök egyenes következménye volt, hogy az üres házakban megjelentek a letelepedő cigány családok, akiknek földművelési szaktudásuk nem nagyon lévén, lassan nyomorba süllyedtek a falvak.

Az Ormánság régi gazdagságából egyre nehezebb emlékeket találni, de azért maradt még néhány, ahová érdemes elbarangolni.

Sellye kastélyárul s annak kies kertjérül

A maga kétezerötszáz lakójával Sellye az Ormánság "fővárosa". A főutcát elnézve, régebben is központi hely lehetett a városka, hiszen kisvárosi jellegű házak sorakoznak rajta, és még egy főtér szerű kiszélesedés (Köztársaság tér) is van rajta, aminek legmagasabb pontján áll a Draskovich-kastély.

A frissen vakolt, kívülről jó állapotú sárga ház jól mutat a zöld ablaktáblákkal. A négyzet alaprajzú, zárt belső udvaros barokk kastély már az 1700-as évek közepén is nagyjából így nézett ki, amikor a Batthyány család felépítette. Most szakmunkásképzősök kollégiuma van benne, de beosontunk a nyitott ajtón, hogy megnézzük a belső udvart.

Kellemes meglepetés volt, hogy a épület-állapotilag odabent is minden rendben van – kár, hogy csúnya a kövezet és nincs egy bokor sem, bár az ott lakó srácoknak pont ez kell, hogy kosarazni tudjanak (jó lehet olyankor a visszhang...). A kastélynak a hátulja a szebbik oldala:

Ez már egész barokkos, meg is jelentek rögtön lelki szemeim előtt a toronyfrizurás hölgyemények meg a Lajos-hajú uraságok, ahogy a kertben sétálva vitatják meg a vacsorát avagy a nagypolitikát. Látványosak az ablakok körüli stukkók, és nagyon szépen helyén van mindegyik.

Az egykori barokk kertnek már nyoma sincs, vannak viszont kétszázötven éves fák a nem kicsi kastélyparkban, és remek arborétumszerű hangulat fogadja az embert. Aki kedveli az örökzöldeket, jól fogja itt érezni magát, mert a leírás szerint Kanadától Kínáig megtalálható itt szinte valamennyi jellemző fenyőféle. Különösen érdekes közülük a mamutfenyő, a balzsamfenyő, a jegenyefenyő és a japánakác.

Drávaiványinak az legnagyobb népi műgonddal kipingált templomárul

Drávaiványi tipikus ormánsági település, lehangoló faluképpel és egy káprázatos belsejű református templommal. Nagyon úgy tűnik, hogy az 1700-as évek végétől több évtizedes rivalizálás kezdődött az ormánsági falvak közt, ami arról szólt, hogy ki tudja minél látványosabb bravúrokat bemutatva kifesteni a helyi református templom fakazettás mennyezetét és egyéb belső tárgyait. Nem szabad hát hagyni, hogy megtévessze a vándort egy ormánsági templom szerény külseje (mégiscsak kálvinista imaházról van szó, ahol elvileg tilos a hivalkodás):

Kérjük el a kulcsot az ajtón kiírt címen (pár házzal arrébb a főutcán – csengő ottjártunkkor nem volt, de a szomszédok készségesen segítettek bekiabálni), aztán irány a templom belseje!

Ha nincs oltár, és nem szabad kegytárgyakat pakolni a templomba, ráadásul még a falakat is kötelező fehérre festeni, hogy megkülönböztessük magunkat a földi hívságokat túl sokra becsülő katolikusoktól, mit lehet tenni? Pingáljunk ki mindent, amit csak lehet, a szószéktől kezdve a karzaton és a padsorokon át a mennyezetig!

Az eredmény egy több, mint kétszáz éves, elképesztően színes kavalkád. A fejünk felett egy szöveg 1792-es évszámmal hirdeti a templomalapító adományozók dicsőségét, nem tökéletes helyesírással, bizonyítván, hogy az ismeretlen műalkotó népi sarjadék (látványos például, ahogy az "Urnak" szóba utólag sikerült csak beilleszteni az "r" betűt).

A 167 fakazetta közül ez a napkorongos a "királykazetta", és a maradékon mindenütt teljesen különböző, nonfiguratív minták sorakoznak. Kivéve egyet, amin az egész Ormánság összes pingált mennyezetű temploma közül egyedülállóként figurális ábrázolás látható. Ez a kivétel éles szemmel itt valahol fellelhető:

Tucatnyi hasonlóan szép festett kazettás református temploma van még állítólag Baranyának. Érdemes felfedezni a többit is, például Patapoklosi, Adorjás vagy Kovácshida felé barangolva.