Fáj

Miskolctól északra, merre már a madár se jár, van egy táj, ahová nemigen teszi be a lábát olyan, kinek nincs ott se rokona, se ismerőse: a Cserehát. (Nem keverendő a Váctól Salgótarjánig tartó Cserháttal. Bár mindkettő ugyanarról a fafajtáról kapta a nevét, ezen kívül semmi közük egymáshoz.) Messze elkerülik e vidéket a főutak, még egy aprócska város sincs a közelben, Edelényre vagy Encsre is csak hosszú kanyargás után lehet eljutni a dombok közt tekergő, keskeny kis utakon. Pedig szép vidék ez, csak hát túlságosan néptelen és szegény ahhoz, hogy hallasson magáról – minden statisztika azt mutatja, hogy az Ormánság mellett a Cserehát az ország legelmaradottabb tája.

Hol volt hol nem volt, élt egyszer itt egy család, kinek mesebeli gazdagsága megengedte, hogy szerencsés sarjai bármit megvegyenek, amit megkívántak. Ők voltak a Fáyak, és ők építtettek Fájban páratlan pompával bíró hajlékot maguknak. A kastélyt még az 1700-as évek közepén kezdték építeni, aztán a XX. század elejéig többször is átalakították a korszellemnek megfelelve, hogy mindig divatos maradjon. Így végül L alakú lett, és minden oldalról felettébb különböző képet fest. Ez nem csak azért van így, mert a különböző homlokzatokat különböző korokban alakították ki, hanem azért is, mert a domboldalon fekvő kastély hol egyszintes, hol emeletes, pedig a tető végig egy vonalban van.

A kastély most a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága tulajdonában van, ami hosszú távon azt jelenti, hogy előbb-utóbb eredeti ragyogásában láthatjuk majd viszont – csak győzzük kivárni. A jószándék úgy látom, megvan, és csurran-cseppen némi pénz is az államkasszából a felújításokra. Ugyanakkor az állami műemlékkezelés szabályai nehezen és költségesen beszerezhető engedélyhez kötik azt, hogy ki dolgozhat egy nemzeti műemlék helyreállításán, és hát ahogy az lenni szokott, ezek a kedves vállalkozó bácsik és nénik bizony, ha már egyszer elnyerték a jogot, tízszeres áron dolgoznak a helyi mesteremberek tarifáihoz képest. Mer' miért is ne, ha már lehet, ugye. Az eredmény itt Fájban az, hogy 13 év állami munka után fura összevisszaságban váltják egymást a felújított és roskadozó részek. Nem sietik el a dolgot, de amit csinálnak, azt legalább jó drágán, s nem mellesleg tényleg igényesen csinálják. Megint más kérdés, hogy vajon mihez kezdenek majd ezzel a világvégi gyöngyszemmel, ha egyszer befejezik, mert hát igény, az itt, nem nagyon lesz rá.

Na de miért emlegettem az elején páratlan pompát? Ehhez előbb közelebb kell mennünk a falakhoz, aztán be is kell lépnünk a kastélyba. A pompa alkotóját úgy hívták, hogy Marco Casagrande, aki egy Magyarországon élő és dolgozó, ünnepelt olasz szobrász volt a maga korában, az 1800-as évek derekán. Ő faragta például a főbejárat feletti domborműveket:

Szerencsére nem kell megállnunk az ajtóban, mert mint minden nemzeti műemlék, a Fáy-kastély is látogatható a felújítás közben is. Belépődíj nincs, de illik hagyni a perselyben egy kis támogatást. A kastély mindenese egy középkorú úriember, aki az alagsori szinten lakik egy kis szolgálati lakásban. Minden kérdésünkre válaszolni tudott, és az összes rejtett zugot megmutatta nekünk. Házigazdánkon látszott, hogy ritka kincs errefelé a vendég, és őszintén tudott örülni nekünk.

Egy szobát sikerült eddig teljesen felújítani és berendezni. A többiben azt lehet látni, hogy milyen komoly fantáziára van szüksége egy restaurátornak, ha újra elő akarja csalni a régi mintákat a falfestésből: a szobák nagy részében csak a későbbi vakolat alól kiszabadított néhány kopott foszlány látszik a régi díszítésből.

Nem így a díszteremben. Ott Kelet-Magyarországon egyedülálló módon nem csak festés volt és van a falakon, hanem Casagrande mester ókori domborműveket idéző olaszosan harsány, egzotikus faragványai is. Fáy István gróf az 1800-as évek közepén ugyanis országos hírű koncerteket rendezett a teremben. Kellett hát a méltó környezet, ahol egyrészt nem volt szégyen rangos vendégeket fogadni, másrészt meg a közönség soraiban helyet foglaló előkelő hölgyek és urak tudtak nézelődni egy jót, ha unták már a muzsikaszót.

Ami a kastélykertből megmaradt, az sajnos nagyjából ráfér egy fényképre. A már most is kellemes küllemű tavacska körüli tájkép, a tervek szerint japános szépségű kertté változik majd, ha elkészül a kastély.

A többség akkor fogja csak megnézni ezt a palotát, és még pár tucatnyi felújítás alatt álló társát szerte az országban, amikor úgy 2015 táján mindenütt új lesz rajta a festék, kiépül a büfé meg a "museum shop", és beszámol róla az [origo] meg a Fókusz (remélem, így lesz!). Eljövök ide majd akkor is, és örülni fogok, hogy láttam egykor, honnan jutottak el odáig.

Igazán elvetemült gyaloglóknak feltétlenül ajánlott pár nap alatt végigjárni a számításaim szerint kb. 60 km hosszú "Cserehát turistája" körutat, amit a piros turistajelzés mutat, és Fájon is keresztülhalad. Bár valamelyik irányba mindig lejt az út, könnyen járható, nincsenek nagy szintkülönbségek. Már maga a változatosan hullámzó táj is sétára hívja a barangolót, ráadásul olyan látnivalók esnek útba, mint Szanticska, az élő skanzen, Abaújszolnok görög katolikus temploma, a felsővadászi Rákóczi-kastély, Tomor parasztházai, kúriái és közékori református temploma, vagy a szemerei Szemere-kastély.