Somogy megye legmagasabb pontja: az Alman-tető (és környéke)

Somogy – legmagasabb pontját nézve – a Dunántúl legalacsonyabb megyéje. De ettől még sok szép dombja van ennek a hatalmas, ritkán lakott, s így gyakran üresnek látszó tájnak. A korábbi, Kereki várát bemutató barangoláshoz nagyon közel, onnan akár gyalog is megközelíthető távolságra találjuk meg a megye legmagasabb pontját, amit sokáig nem is jeleztek a térképek, és tévesen más dombot tartottak a legnagyobbnak. Aztán nagy nehezen egy éve méltóképpen megjelölték a 316 méteres Alman-tetőt.

Bár mint említettem, Kereki felől is vezet erre turistaút, én inkább Szólád felől közelítettem, mert miután a várat már láttam korábban, e másik útvonal új látnivalókat ígért. Szólád néhány környékbeli faluval együtt egy zsákút mentén fekszik, elrejtve a dombok közt, így érintetlen, ősi hangulatot áraszt, és általában nagyon csendes. Mint oly sok helyen a Balaton vidékén, itt is a szőlő és a bor nyújt leginkább elfoglaltságot a helybélieknek.

A fenti, turistautak-hu-ról származó térkép bal felső sarkában jelöltem be a szóládi borospincéket, amik viszonylag híresek, és alighanem csak a tavaszi időpont miatt nem láttam különösebb jövés-menést. A pinceajtókat, melyeket általában magas és függőleges löszfalba vájtak, a főutcától keletre nyíló mellékutcákban találjuk. A jobban kiépített, tágasabb pincesoron halad a zöld háromszög turistajelzés. A rejtőzködőbb, és helyenként már beomlott ajtók pedig a Nezdére vezető, löszvölgybe épített mélyút mentén sorakoznak egy kilométerrel délebbre (N46°47'14'', E17°50'35 és N46°46'41'', E17°50'58'' környékén). Nagyjából száz pincét használnak ma is. Az önkormányzat 1999-ben sokat költött a felújításukra, amiért Európa-díjat is kaptak.

Ha busszal érkezel, vagy az Alman-tető környékének látnivalóit hosszabb túra keretében szeretnéd megközelíteni, akkor el lehet indulni Szólád központjából a zöld háromszög jelzésen. Mivel a turistaút alsó szakasza kevésbé látványos, én Nezdéig autóztam, és a fenti térképen jelölt sárga pöttyök mentén tettem egy közepesen hosszú, oda-vissza összesen nyolc kilométeres sétát. Ez alatt alig több, mint 200 méter szintkülönbséget kell legyőzni.

A Szólád határában még mindkét oldalon löszfallal és pinceajtókkal kísért út hamar a nezdei fennsíkra ér, ahol rengeteg szőlő terem, és látszanak már Somogy legmagasabb dombjai. Mivel csak 150 méter magasan vagyunk, és kellően meredekek az erdős domboldalak, akár hegynek is láthatja őket az Alföldhöz szokott szem.

Nezdét már három oldalról körbeölelik a dombok. Azon a kellemes áprilisi hétvégén néhány helyi lakos szorgosan csinosította telkét. Szezonban többen is fogadnak szállóvendégeket, és jónéhány házat nyaralónak használnak itt. A Szóládhoz csatolt takaros kis faluba érkezvén, néhány házat elhagyva egy kis utcán fel kell kapaszkodni balra, az üres telkek felett húzódó másik utcára, ahol hamarosan újra üdvözölhetjük a pincéknél is látott zöld háromszög jelzést. Itt, ahogy több helyen még a dombságban, szép új tábla mutatja túránk végpontjának, a Csillagó-hegynek irányát és távolságát.

Rögtön e tábla után következik az egész útvonal legmeredekebb része. Ritkán érezni ennyire melegnek az áprilisi napsütést, mint ezen a rövid kaptatón. Jutalmul egy csodálatos szelídgesztenyefa következik, alatta szépen kiépített pihenőhellyel, és az első kilátással az innen hét kilométerre kezdődő Balatonra.

Nem sokkal feljebb egy szoborpark kezdődik, vitatható színvonalú modern alkotásokkal, melyeket 2002-ben állítottak fel a nemzeti romantika manapság népszerű stílusában. Csaba, Koppány és más vezérek állnak itt sorban, turullal és székelykapuval kiegészítve, a felső végen pedig egy kettős kereszt zárja a sort, meg egy harangtorony ellopott haranggal. Jól lehet fényképezni őket, ahogy egy vonalban sorakoznak, vagy háttérben a Balatonnal (sajnos párás idő volt, de a jobb oldali képen becsszóra ott van a magyar tenger a horizonton).

A sámánoktól a kereszténységig vezető domboldalt megmászva egy derékszögű jobbkanyart vesz az út, és elkezdődik az erdő. Hamarosan egy aprócska fakilátóhoz érkezünk, ahonnan nagyjából ugyanolyan a kilátás, mint alóla, a remek pihenőhelyül szolgáló padokról. Útjelző tábla is van, mely szerint már csak nyolcszáz méter a megye legmagasabb pontja. Érdemes azonban itt időzni inkább, mert a csúcson nem lesz kilátás. Szép időben látszana a fél Balaton.

Már csak negyed óra erdei séta az Alman-tető fákkal borított csúcsa, ahol elégedetten vehetjük szemügyre a 2009 októberében állított (de már fél év után repedésekkel teli) kopjafát. Pontosan 316,43 méter magasan van itt a talpunk, Somogyország legmagasabb pontján. E megyét nem csak mérete miatt becézik országnak, hanem azért is, mert ez itt Koppány vezér birodalma volt, akit a somogyi nép mindig is hősének tekintett, és így erősebb alapokra épül itt az ősmagyar kultusz, mint bárhol máshol az országban. Van a közelben egy geocaching-lelőhely is, melynek lapját már csak azért is érdemes megnézni, mert ott is részletesen írnak a környékről.

Innentől már végig fennsíkon halad az út, előbb sűrű erdőn keresztül, majd az erdő és Kötcse földjeinek határán. Az Alman-tető csúcsa és a Csillagó-hegy kilátója között éppen félúton, az erdő szélére érve újabb tábla mutatja az utat. Innen nyolcszáz méter van még hátra, és látszik már a geodéziai torony. Ezekről a különös építményekről a Csóka-hegyen és az Öttömösi-erdőben írtam már korábban.

A torony nyitva van és biztonságos, persze nem árt vigyázni a fémlétrákon való közlekedéskor. Odafentről teljes a körpanoráma, hiszen húsz méterrel a Csillagó-hegy 314 méter magas csúcsa felett tekinthetünk szét. Északra a Balaton, délre a somogyi dombok mögött a Mecsek kéklik, már amikor.

A környék biciklizésre is remekül alkalmas, egyedül a nezdei emelkedő teszi keményen próbára az izmokat. Sajnos quadokkal és egyéb járgányokkal is próbálkoznak. Nem kicsi volt a kárörömöm, mikor visszafelé sétálván, a mellettem fél órával korábban elszáguldó, borzalmas port kavaró terepjáró utasait tehetetlenül unatkozva találtam meg fák közé csúszott járművük mellett... (Bocs, de nem szeretem, ha a polgártársak felverik az erdő csendjét.)

Ha vissza kell térni Nezdére, más ösvényeken is lehet próbálkozni, de jelzett út ez az egy van. Aki busszal jött vagy még nem fáradt el kellőképpen, menjen bátran tovább Kereki felé, a Fejérkő várához vezető piros L jelzésen.

Fót

Fótnak jellegérül, s kevés szóval az nemes Károlyi családrul

Már az Érdről szóló bejegyzés írásakor úgy éreztem, hogy valami küldetés vezérel, és ez a tudálékos tudatállapot most Fót esetében visszatért. Mintha be akarnám bizonyítani ama magától értetődő tényt, hogy némely Pest környéki alvóvárosokban nem csak aludni lehet, és nem csak "bejönni" érdemes onnan, hanem oda "kimenni" is.

Fótot nyugatról az M2-es, balról az M3-as, délről az M0-ás szorongatja, mégis túlságosan nagy benne a forgalom. Egyrészt azért, mert eme alig hat éve városi rangú települést falusi szerkezete ellenére már majdnem húszezren lakják, másrészt meg nem tudom minek, de kamionok százai róják belvárosi útjait naponta. A fejlődésnek ára van, és a fótiak ezt azzal fizetik meg, hogy gázolajgőzt szagolnak. Az elmúlt húsz év alatt másfélszeresére nőtt a Fóton élők száma, főként gondolom a jobb levegő (hiú) reményében.

Fót, ahogy azzal minden rendes magyar település ismertetője kezdődni szokott, évszázadok óta lakott hely. Az újkorban Budapest növekedése viszonylag gazdag falusi életmóddal ajándékozta meg a szorgosabb lakosokat, mert a lankákon megtermelt zöldséget és gyümölcsöt jó áron el lehetett adni a fővárosi piacokon. Aztán megjelent a dúsgazdag nemesség is, akiknek ízlett a Fóti-Somlyón termő bor és a jó dombsági levegő. A XIX. században az eredetileg Nagykárolyról származó Károlyi család itt építette fel legnagyobb kastélyát, és egy gigantikus-romantikus templomot is adtak a falu egyházának.

Fót legszebb épületei egytől egyig gróf Károlyi István szépérzékét (és az ő hatalmas vagyonát) dícsérik. Úgy emlékeznek rá a fótiak, mint aki jó sorshoz segítette a falu népét. A reformkorban Széchenyi oldalán politizált, majd a '48-as forradalaom után Pest vármegye főispánja lett. A szabadságharc után kis ideig börtönben volt, de rangjánál fogva hamar kiszabadult, és végül megúszta a dolgot 100.000 forint jóvátétel megfizetésével. Hogy ez mennyire sok pénz volt akkor, azt jól mutatja, hogy később a lenyűgöző gazdagságú templom felépítése ennek a pénznek alig ötszörösébe, félmillió forintba került. A szép kort megélt István uraság a kiegyezés után megbékélt Ferenc Józseffel, sőt, jó barátságot kötött a császári párral, akik ismét főispánná tették őt meg. Sőt, többször meglátogatták a grófot Fóton (ami nem esett messze a gödöllői királyi kastélytól), rangos kitüntetésekkel jutalmazták meg, és miután 84 éves korában végleg elszenderült, maga Erzsébet királyné tette fel sírjára az elismerés koszorúját.

Az csudálatos arányérzékkel megépíttetett Károlyi-kastélyrul

A Károlyi-kastély a gyermekotthon kerítésel körülvett területén van, és egy mindig nyitva álló kapun keresztül lehet besétálni hozzá a városközpontban lévő Vörösmarty térről, a jellegtelen városházával szemben nyíló bekötőúton (N47°36'28'', E19°11'49''). Az utcákról nem látszik az épület, mert jobb esetben kerítés és fák, rosszabb esetben a hozzá és mellé épült órmótlan építmények takarják.

Fót korábbi birtokosai egy, a mostani kastélyóriás helyén álló, földszintes barokk épületben laktak. Károlyi István aztán ki mást is bízhatott meg az épület bővítésével, mint a kor legendás építészét, Ybl Miklóst, aki lépten-nyomon visszatér e blogban.

A ezernyolcszáznegyvenes években itt igencsak szabadjára engedhette fantiázáját a mester. Pénz volt bőven, így monumentális mű születhetett a klasszicizmus és a romantika jegyében. A hatoszlopos timpanon eleganciát, a díszítések pedig egyéniséget adnak a kastélynak.

Egészen 1945-ig laktak itt Károlyiak, és addigra már a belső teret jelentősen átépítették, hogy megfeleljen a korszellemnek. Ennél persze sokkal nagyobb hatással volt az épületre az, hogy 1957-ben beköltözött ide a híres Fóti Gyermekváros, ami később jóindulatúan Károlyi István nevét vette fel. Ma már gyerekek nem laknak az épületben, és szemmel láthatóan nagyjából üresen áll. Bár mocorogtak emberek a környéken, bejutni sajnos nem sikerült. Egy hatéves újságcikk szerint két család lakik a kastélyban: a Károlyiak mai sarjai és a gyermekotthon tornatanára. Itt pedig egy 2007-es rövid beszélgetés olvasható Károlyi László gróffal. Végül van itt egy idei cikk is, mely szerint továbbra is a grófi család bérel egy szárnyat, és az állam állítólag fontolgatja a kastély eladását. Ez utóbbi természetesen húsz éve így van, szóval jó eséllyel még további évtizedekig fog romlani az épület állapota, mielőtt valaki rászánja magát egy értelmes döntésre.

A környezet az egykori szocialista célépítészetnek megfelelően elhanyagolt. Hajdanában majdnem ezer gyereket kellett itt ellátni, akik mára százan sem maradtak. Az egyre inkább összemenő gyermekotthon panelházai és bódéi a hatvanas-hetvenes évek óta ellepik a parkot, és persze minden olcsó betonból készült. Ezeket lebontva talán meg lehetne menteni valamit az ötven hektáros kertből, amiben százával bújnak még meg a különleges fafajok. Bár meglátszik a hatalmas parkon az ápolatlanság, érdemes sétálni benne egyet.

Fótnak Ybl Miklós által emeltetett fényes templomárul és az hozzá tartozó Károlyi kriptárul

Akkora a fóti katolikus templom, hogy tornyainak alakja két kilométer távolságból, az M3-ason autózva is tisztán kivehető. Én is így figyeltem fel rá, és éppen azért barangoltam el Fótra, hogy közelebbről is láthassam ezeket a teljesen egyedi sárga égimeszelőket.

Ybl Miklós barátunk még ki se pihente magát a kastély remekbe szabott tervrajzainak elkészítése után, máris hasonlóan fontos megbízást kapott a fóti gróftól: építsen a családjának méltó temetkezési helyet, és ha már hozzálát, emeljen fölé egy hivalkodóan monumentális, de feltétlenül egyedi és fenséges templomot, aminek kastélyához hasonlóan csodájára jár majd az egész monarchia nagyméltóságú közönsége. A nagy mű 1855-re készült el, mindössze tíz évnyi építkezés után.

Károlyi István, ahogyan azt a templom árcédulája is sejteti, buzgó hívő volt, és főleg a szabadságharc bukása után vonult vissza sokat imádkozni. Az egyház számára tett hatalmas anyagi áldozatai, no meg példás életpályája nyomán, IX. Pius pápa személyesen is megismerkedett a gróffal, és ha már így összebarátkoztak, ajándékba adott neki egy ereklyét, Szent Lucentius vértanú valamely testrészét, amit a jobb oldali torony alatt helyeztek el.

A homlokzat jórészt olyan, mintha egy mór vagy arab várorom előtt állnánk, leszámítva a jáki templomot idéző neoromán bélletes bejáratot. Igazából ettől lesz csak keresztény jellegű az épület, mert nélküle akár hatalmas zsinagógának is nézhetnénk azt. Érdekes, hogy a templommal egy időben épült kastélyon egyértelműen a letisztult nyugat-európai stílus az uralkodó, ugyanakkor itt keleti formák kerülnek elő. Ez a semmihez se hasonlatos megjelenésű pompázatos épület előtt még a sokat látott Ferenc József is féltékeny mondatra ragadtatta el magát: "a Habsburgoknak nincsen ilyen temetkezési helyük".

A templom mellett két, ugyanolyan sítlusú kisebb épület bújik meg a szépen gondozott zöldben. Ránézésre is látszik, hogy a templommal egyszerre készültek. A bal oldaliban plébánia van, a jobb oldaliban pedig zárda volt – annak idején ritka lehetett a cölibátust fogadott urak és hölgyek ilyen közeli elhelyezése – nem mintha rosszra gondolnék, amikor épp egy ennyire tekintélyt parancsoló templom állt köztük.

A templom főbejárata szerencsére gyakran nyitva van. A nyitva tartási idő elég bonyolult, de a plábánia honlapján megtalálható. Ilyenkor néhány ember összegyűlése után remek idegenvezetést kapunk, alig 350 forintért cserébe. Először a templom bal hátsó részéből, kívülről nyíló altemplomot mutatják meg, ahol a Károlyiak mennyeien békés hangulatú temetkezési helyére léphetünk be.

A sokoszlopos, gyönyörű ívekkel lezárt csarnoknak hátborzongatóan hideg a színe. Az oszlopfőkön lévő angyalok olyanok, mintha éjjelente a sötétben felkelnének repkedni egy kicsit. Bal oldalt egy carrarai márványból készült Jézus-alak ül úgy, mint aki tárt karokkal várja a holtakat. Jobb oldalon egy szépséges, kezében vuvuzelát tartó angyal üldögél, őrizvén a mögötte eltemetett családtagok nyugalmát.

Bár Jézus és az angyalok révén megvannak a keresztény motívumok is, én inkább egy római kori szentélyt képzelek ilyennek, mint egy temetkezési kápolnát. Ez nyilván nem véletlen, hiszen több híres olasz szobrászmester vett részt a részletek kidolgozásában. A koporsókhoz nem szabad besétálni (ez a családtagok kiváltsága), ellenben a míves vasrácson át beleshet a kriptába is a kíváncsi szem.

Az altemplom után irány a fenséges belső tér. Kevés helyen láttam a tobzódó színeknek ilyen tökéletes harmóniáját, mint ebben a háromhajós, hatalmas templombelsőben. Talán a Mátyás-templom vagy a szegedi dóm színei nyűgöztek még le ennyire, na meg sokkal régebbről és jóval távolabbról, a dél-francia Albi katedrálisának festése.

A főhajó aranyozott kazettás mennyezetet kapott, alatta pedig két oldalról, a sok-sok ablakon át, bőven árad befelé a fény, fokozván a csillogást. A mellékhajók kecses neoromán fedőíveit kékkel festették meg, a hímzett főjű oszlopok pedig vörös márványból készültek.

A templommal egyidős, osztrák szobrászok kezét dicsérő főoltárt sajnos nem láttam, mert épp vége felé közeledett évtizedes felújítása. Ma már alighanem frissen vakító aranyozással fogadja a látogatókat.

Az Fót fölé magasodó Somló-hegyrül

A csúcsforgalmas, elővárosi hangulatú belváros levegőjéből immár eleget szippantván, induljunk el fölfelé a Fáy András utcán, a Fáy András sétányon álló Fáy András-présházhoz (N47°37'12'', E19°12'42''). Nem véletlenül neveztek el itt mindent a reformkor e nevezetes férfiújáról, hisz' annak idején ő volt Fót második legjelentősebb családjának feje.

Fáy Andrást Mikszáth nevezte el úgy, hogy "a nemzet mindenese", amit azzal indokolt, hogy a "haza bölcse" és a "legnagyobb magyar" cím már foglalt volt. Irodalmi és politikai érdemeit valóban hosszan lehetne sorolni, én mégis ellentmondásos személyiségnek tartom, mégpedig egy, a korabeli bulvársajtót alighanem sokáig megtöltő magánéleti történet miatt.

András uram, bár egyes mendemondák szerint kedvelte a nőtársaságot, sokáig rossz véleménnyel volt a házasság intézményéről, főleg mivel nem talált szellemileg és kultúráltságban hozzá illő feleséget magának. Aztán tudós ember lévén akadémiai kísérletbe fogott. Magához vett egy falusi leányt, hogy majd méltó feleséget, igazi úri hölgyet nevel belőle magának. Haladó elmélete szerint ez lehetséges volt, a próbálkozás elsőre mégsem jött be. Visszaadta hát a neveletlen lánykát a szüleinek. De Fáyt nem abból a fából faragták, hogy könnyen feladja. Elkérte hát a fóti bíró hatéves lányát, Sziráky Zsuzsannát, és nevelgetni kezdte. Gyaníthatóan a kapcsolatuk túlságosan korán vesztette el plátói jellegét, mivel Zsuzsika 17 éves sem volt, mikor fiút szült neki. Hét évvel később, 1832-ben házasodtak csak össze, méghozzá titokban, egy félreeső veresegyházi templomban. A pletykák persze akkoriban is gyorsan terjedtek, és hamarosan mindenki róluk susmorgott a hátuk mögött. Több gyermekük nem is volt, de Zsuzsanna végül rendes életet kapott, és bőven túlélte férjurát. Eredeti gyászjelentését itt találtam meg, a hetedik oldalon. (Ha már itt tartunk: meggyőződésem, hogy egy adott kor szelleméről, mindennapjairól a legtöbbet reklámjaiból tudhatjuk meg. Ajánlom például a szégyentelen szeműek figyelmébe a 9. oldal pikáns hirdetéseit...)

Maga a présház épületként nem látványos, mert egy ocsmány huszadik századi szárnyat csatoltak hozzá. Állítólag nagyszerű étterem működik benne remek kilátással, és az áraikat is ennek megfelelően lőtték be. A parkoló azonban jó kiindulópont a Fóti-Somlyó meghódításához. Esetleg még vethetünk egy pillantást az étterem mögötti utcasarkon álló Vörösmarty-kunyhóra: a költő állítólag ebben a kis kalyibában írta a nagy hatású Fóti dalt.

A 288 méterig emelkedő Somlyó régen szőlőhegy volt, és ez volt Budapest egyik legfontosabb boroskertje. A szőlőtermesztéssel régen felhagytak, így ma már erdők és kopár mezők uralják a domboldalakat. A Vörösmarty-kunyhótól a zöld sáv jelzésen, vagy a zöld pillangóval jelölt tanösvényen lehet elindulni a dombtetőre. A nadrágjukat a bozóttól nem féltő vállalkozó kedvű egyének toronyirányt is próbálkozhatnak a csúcs felé, a számtalan meredek, keskeny csapás egyikén.

A hegy város felőli kopasz oldalán több helyen előbukkan a mészkő (bal oldali kép), az erdős csúcs környékét viszont vulkanikus kőzetek (jobb oldali kép) alkotják. Úgy látszik, ez az egyetlen domb különféle módon, más és más korokban emelkedett ki a Pesti-síkságból.

A tisztás legmagasabb részén remek félkörpanorámás tűzrakóhelyet leltem, ahonnan Fót belvárosának épületei mögött tiszta időben jól láttam volna Budapestet, és a budai oldal hegyeit is a János-hegytől a Visegrádi-hegységig.

Mivel közel van a város, és nem is túl nagy területű az erdő, nagyvadakkal itt aligha találkozhatunk. Ellenben meleg időben százával szaladgálnak a gyíkok, és ezrével röpködnek a lepkék. Akit érdekelnek ezek a kedves kis élőlények, az órákig elidőzhet itt a fajgazdagság tanulmányozásával. A változatos fákból álló erdőben akár nagyobb sétát is lehet tenni, amihez melegen ajánlom ezt a vadonatúj, és fantasztikusan jó Gödőllői-dombság turistaatlaszt. Nem mellesleg, Szarvas András már-már teljesen logikátlan önzetlensége folytán a Fótot ábrázoló térképrészlet például ingyen megnézhető és el is menthető.

Tuzsér és Zsurk

Mintha csak visszavágyna Kárpátaljára, a Tisza egy göndör hajtűkanyarral még egyszer beköszön északkeleti szomszédainkhoz, és egy kis darabon határfolyót alkot, mielőtt dél felé fordulva megkezdené hosszú alföldi hömpölygését. Itt bújik meg két félreeső, de komoly történelemmel büszkélkedő falu: a nyüzsgőbb Tuzsér, és a mindig csendes Zsurk.

Legtöbben dél felől, a négyes úton közelítünk, és ez esetben Tuzsérra érünk oda előbb. A leghosszabb magyar főút 332-es kilométere után kell balra letérni a falu központjába. Bizony nincs már messze a Záhonynál lévő 341-es kilométerkő, ami a legmagasabb számmal ellátott kis zöld tábla az országban. (A Budapesttől legtávolabbi település viszont nem Záhony – erről itt írtam.) A valóságban kicsit közelebb vagyunk ennél a fővároshoz, hiszen az elkalandozó négyes út helyett az M3-ason közlekedve legalább 30 kilométerrel rövidebb az út.

Tuzsér a civilizáció kezdete óta fontos tiszai őrhely volt. Már i.e. 1900 környékén bronzkori földvár védte itt a folyami átkelőt. A földvárat a honfoglaló magyarok is megóvták, mert itt húzódott a gyepű vonala, és itt lehetett átkelni a Tiszán az első magyar fejedelmi központ, a Bodrogköz felé. Aztán mindig helyi kisnemesi családok birtokában volt a község, akik közül a Lónyaiak építettek egy olyan kastélyt maguknak, mely ma is áll.

E kicsi de fényűző nemesi hajlék egy középkori várkastély helyére épült, bécsi barokkos mintára. A XVIII. század végén ugyanis az a Lónyay János volt a falu ura, aki egy időben Mária Terézia testőreként szolgált, és megkedvelte az osztrák fővárosban uralkodó építészeti divatot. A kis kastély mellett két melléképület zárja le az udvart a többi irányból. Ezeket nem újították fel olyan szépen, de kivehető a régi vonalvezetés. A bal oldali házban konyha és istálló volt, jobbra pedig a cselédek lakrésze és a vendégszobák.

Az eredetileg alig hatszobás, földszintes kúriát a család legsikeresebb sarja, a pénzügyminiszterségig felszamárlétrázó Lónyay Menyhért bővíttette ki, leginkább felfelé. Így alakult ki 1870-ben az emeletes manzárdtető, és ekkor keletkeztek a magasra tornyosuló szárnyvégek. Ezzel a bővítéssel (amit elképesztően termékeny régi ismerősünk, Ybl Miklós tervezett) lett 700 négyzetméteres a főépület lakórésze. A rangos vendégek így már a kastélyban szállhattak meg, sőt, még fürdőszoba is került az emeletre.

A tuzséri kastélyt az államosítás után irodaként, társasházként, üdülőként és téeszközpontként is próbálták "hasznosítani", de annyira ramaty állapotban volt, hogy senkinek se kellett. Így aztán, ha már hasznát nem vették, kénytelenek voltak 1950-ben műemléknek nyílvánítani. A rendszerváltás után a Műemlékek Nemzeti Gondnokságára bízták a kastélyt, ami azt jelenti, hogy egy nagyon lassú és nagyon drága, de mindenképpen igényes felújítás alatt áll. Kívülről már nagyjából kész vannak, viszont a kert felőli hátoldal még meglehetősen dísztelen.

A kertből sajnos nem sok maradt. Nagyrészt letarolták két helyi focipálya kedvéért, országos mintát követve. Úgy tűnik, hogy a régi rendszerben a községek tanácsai egyszerűbbnek tartották kiirtani a kastélykerteket, mint valahol a szántókon kialakítani a Helyi FC pályáját. A hatalmas fákat meg eladták az elvtársak saját zsebre.

A barokk-neobarokk udvarház legfőbb nevezetességét odabent találjuk. Mikor ott jártunk, mozgolódásunkra előkerült az épület gondnoka, aki fejenként 200 forintért cserébe teljes körű idegenvezetést tartott a nagyrészt üres szobákban. Megmutatta még a borzalmasan elhanyagolt emeletet is, ahol már nem sok fogalmat tudtam alkotni arról, milyen lehetett újkorában. Nem így a díszteremben!

A komolyzenei koncerthelyszínként ma is használt nagyszoba freskóit sikerült teljes valójukban restaurálni, hiába tettek meg mindent különböző korok barbárai az ellenkezőjéért. Ezzel a tuzséri kastély elmondhatja magáról, hogy ez az egyetlen olyan nemesi otthon a Tiszántúlon, ahol manapság freskók láthatók. A háromdimenziós hatású ál-oszlopok és ál-stukkók felett felhős égre nézhetünk fel, benne vidám, helyenként fura alakokkal. Frissnek hat az egész, mert a szigorú barokk kor szokásaival ellentétben a Lónyay atyafiak nem mély vallásosságuk kifejezésére törekedtek, hanem reneszánsz-szerű motívumokat kértek a plafonra. Kápolna sincs a kastélyban, és a nagyteremben sem vallási témák sorakoznak a festményen. A Wurzinger Mihály névre hallgató, felvidéki festő az Olümposzt jelenítette meg, görög istenekkel és puttókkal. Egyik sarkában pedig maga az építtető látható díszes osztrák egyenruhában, amint kezében tartja az eredeti kiskastély látványtervét. Itt kaphatunk némi benyomást arról is, milyen volt valaha a kert.

Tuzsért észak felé elhagyva egészen Záhonyig kell mennünk hogy egy jobboldali leágazással Zsurk községbe érjünk. Takaros, jó állapotú falunak tűnt az ábécében utolsóként szereplő magyar település. Ha már utolsó a névsorban, stílusos is, hogy a nagyvárosktól ilyen távol, a határ mentén terüljön el. Tuzsérhoz hasonlóan tiszai átkelő volt itt is. Alighanem már a honfoglaló magyarok megtelepedhettek a faluban, mert 1067-ből már bizonyíték van a létezésére egy oklevélben.

Fekvését tekintve nem meglepő, hogy turisták nemigen látogatják Zsurkot, és pár perc hírnév is csak akkor jutott neki, amikor az itteni vodkagyár körüli sikkasztásoktól volt kissé zajos a magyar sajtó. Pedig református öröksége nagyobb figyelmet érdemelne.

A templom melletti fa harangtorony a legrégebbi a maga nemében az ország mai területén: 1560 körül épült, legalábbis így tartják errefelé, mert pontosan nem tudni. Állítólag 41 méter magas, és ha ez igaz, akkor 12 méterrel nyírbátori testvére fölé tornyosul, pedig amazt szokták legnagyobbként emlegetni. Tömegre talán nagyobb is, mert jóval zömökebb a karcsú zsurki toronynál. A lényeg, hogy könnyen lehet, hogy Zsurkon van nem csak a legöregebb, hanem a legmagasabb fa harangtorony is Magyarországon.

Árnyékában bújik meg a neobarokk templom, ami gyakorlatilag nem látszik ki a nagyra nőtt fák közül. Érdekessége az, hogy bár 1891-ben épült, festett kazettás mennyezete és karzata sokkal régebbi, még 1795-ből származik. Mikor új templom építését határozták el, a helybéli hívek úgy döntöttek, hogy túlságosan kedvelik a szépen pingált kazettákat ahhoz, hogy kidobják őket. Ezért aztán aláállványozták az egészet, és úgy bontották le nagy műgonddal a rozogává vált régi épületet, hogy a plafon végig a helyén maradt. A köré épült új templom pedig az elbeszélések szerint szakasztott mása az eredetinek.

Ezt a kedves történetet attól az asszonytól hallottuk, aki harangozni jött, és kinyitotta nekünk az ajtót. (A harangozás romantikája persze már a múlté, itt is gombnyomásra működik az ilyesmi.) Az ő telefonszáma kint van a bejáratnál, és gondolom akkor is szívesen megmutatja a falu kincsét a vendégeknek, ha éppen nem volna itt dolga. A festés más, mint mondjuk az Ormánságban, mert az elvont népi motívumok helyett itt némely kazettákra komplett romantikus festményeket alkottak. Az egyiken például Jeruzsálemet láthatjuk, mármint azt, ahogy az a művész fantáziájában megtestesült.

Nem véletlen, hogy magáról a tájról nem szóltam még semmit: az éppen olyan sík, mint az Alföld délebbi részein, és aligha tartogat titkokat, leszámítva persze a Tisza szép ártéri erdőit, melyek kisebb-nagyobb foltokban itt is végigkísérik a folyó minden kanyarulatát.

Ostffyasszonyfa

A furcsa nevű Ostffyasszonyfán nem találunk látványos kastélyt vagy régi templomot, de mégis érdekes hely annak, aki valami különlegeset, vagy éppen szépségében elborzasztót akar látni. A Kemeneshát már-már észrevétlenné laposodó északi végén fekvő falu nevét leginkább az osztrák sebességimádó vagányok ismerik, akik az 1997-ben megnyílt Pannónia-ringen jóval olcsóbban száguldozhatnak két- vagy négykerekű versenyjárgányaikkal, mint otthon.

Az "Ostffyasszonyfa" név jelentését nem egyszerű megmagyarázni. A falut a 14. században a kun Osl család kapta meg, az ő leszármazottaik lettek az Ostffyak. Eddig tiszta sor. Az utótag eredetére viszont három magyarázat is van. Az egyik szerint a királyné assonyság tulajdona volt e föld. Egy másik szerint Szűz Mária emlékét őrzi a név, amit egy 1758-as forrásra hivatkozva gondolnak így, mely szerint volt itt egy csodatévő Mária-kép, amit 1620-ban átmenekítettek a Sopron megyei Osliba. Egy harmadik elmélet szerint az Ostffyak birtoka asszonyi ágon öröklődhetett. A "fa" pedig nem növény, hanem a "falu" szó rövidülése, és gyakran előfordul hosszú magyar helységnevek végén.

A község négy út kereszteződésében fekszik, de egyik sem forgalmas ezek közül, és az volt az érzésem, hogy tényleg csak az vetődik erre, aki a Pannónia-ring hollétélől érdeklődik a helybéliek körében. Sajnos maga a falu nem is rejt semmi különösebb érdekességet, viszont kellemes meglepetést nyújtott a Kemenesmihályfa felé vezető út mellett lévő hatalmas szélkerék, ami meglepő módon elkerítetlenül áll egy szántóföld közepén, és megérintheti bárki, aki erre barangol.

Egy jól járható kavicsos-földes bekötőút vezet a szélerőmű tövéig (a főútról a 47°18'39"N; 17°4'9.5"E koordinátájú pontnál kell letérni). Szerencsére a tulajdonosok is egyfajta látványosságként tekintenek a modern energiaipar eme műremekére, így egy minden kíváncsiságot kielégítő tájékozató táblát is tűztek a földbe a kedvünkért. Nem is untatok senkit a technikai részletekkel, mert minden leolvasható erről a képről:

Miközben megmásztam a fémlépcsőket a néhány méterrel a föld felett lévő bejárathoz (sajnos nem volt ott senki, így az ajtó zárva volt), nem túl nehéz fejszámolással kiokoskodtam, hogy három ilyen szélkerék elég lenne egy Ostffyasszonyfa méretű, 830 lakosú település teljes energiaigényének a fedezéséhez, szóval hajrá, kérünk még sok ilyet a füstölgő kémények helyett.

Az ilyen szélerőműveket egyelőre csak egy szebb, de talán soha el nem érkező jövő emlékműveinek tudom tekinteni, mert amíg nem épül belőlük elég, addig nagyon drága lesz az általuk termelt áram, és amíg nagyon drága az általuk termelt áram, addig nem fog épülni elég.

Van azonban a múltnak is emlékműve Ostffyasszonyfán, méghozzá a múltnak olyan szeletéről, amiről éplelkű ember számára nehéz lenne faarccal emlékezni. Itt működött ugyanis egy első világháborús hadifogolytábor, ami az egész világon a legnagyobbak közé tartozott. Az első világégésről manapság elég keveset hallani, leszámítva persze a híres casus bellit és a vége után következő trianoni békét. Pedig 16 millióan estek benne áldozatul a harcok közepette, és még legalább kétszer ennyien hullottak el a nyomában érkező éhinségek és járványok miatt.

A tábor helyét ma már szép erdei táj feledteti, és bár a Cartographia-féle turistatérképen még bejelölték a romjait, nincs tudomásom róla, hogy bármi is látszana belőle. Méltó emlékhelyet alakítottak viszont ki az egykori temetőnek egyik jól feltárt részletében. A temetőt a Sárvárra vezető úttól jobbra, a versenypálya után, sűrű erdő mélyén találjuk. Az aszfaltos bekötőutat kitáblázták az országúton (47°17'30"N; 17°2'8"E).

1915 és '18 között összesen százhatvanezeer hadifgoly, azaz egy Szegednyi vagy Pécsnyi mennyiségű ember fordult itt meg. Nehezen tudom elképzelni hogyan kezeltek, etettek szállásoltak el ennyi embert a semmi közepén. Állítólag a tábor vezetői viszonylag jó szándékú emberek voltak, akik aránylag sokat tettek azért, hogy a hadifoglyok végül élve hazatérjenek. Borzalmas ilyet mondani, de szinte kedvező arány az, hogy átlagban minden tizenhatodik foglyot kellett eltemetni, vagyis összesen tízezer katonát.

Az antant országainak mindegyikéből kerültek ide fogságba esett harcosok, de legtöbben az olaszok, oroszok, románok és franciák voltak. A 197 barakkban egyszerre 30-40 ezren fértek el, bele se merek gondolni, hogy hogyan. Volt villany, vezetékes víz és tábori kórház is, és általában valamilyen munkát is végeztek a foglyok, amiért furcsa módon fizettek is nekik – igaz, a tábor saját pénznemében, ami a falakon kívül persze használhatatlan volt.

A monarchia felbomlása után a magyar vezetés először mintha meg akarta volna tagadni a múltat, mert gyorsan eltűntette a nyomokat. Aztán ahogy a harmincas évekre (sajnos) kezdtünk jóban lenni az akkor már egyre keményebben fasiszta olaszokkal, segítettünk nekik kialakítani egy méltó emlékhelyet. 1931-ben rendezték el a temető mai formáját, nemzetenkénti parcellákkal, jelképes (betonból készült, de fehérre meszlet) fejfákkal, és néhány nagyobb emlékművel.

A ma 100x200 méter nagyságú temetőt azóta is szépen gondozzák, és időnként nemzetközi megemlékezéseket is tartanak benne. A kapu általában zárva van, így ha el akarjuk kerülni a magas kerítés megmászásával egybekötött illetéktelen behatolást, akkor érdemes előre látogatási időpontot kérni a Vas Megyei Temetkezési Vállalatnál (+36-94-312-594), vagy az ostffyasszonyfai önkormányzatnál (+36-95-394-001). Békés, elgondolkodtató hely ez, főleg ha sikerül bejutni. Szép a környező erdő is, megér egy sétát, ha van rá ideje az embernek. Kár, hogy tavasztől őszig minden nap ide hallatszik a versenymotorok bőgése.

A domb neve, a térkép szerint, beszédesen "Bárnevolna".