Vác

Nem is tudom, mivel kezdjem, úgyhogy nézzük, mivel indít Vác hivatalos honlapja: "A környék a kedvező természeti adottságok miatt természetesen már több évezrede folyamatosan lakott hely"... Ez gyenge. Minden magára valamit is adó magyar település így kezdi... Szóval aztán jöttek a törökök, és 150 év alatt 40-szer foglalták oda meg vissza ezt a korábban oly rangos és gazdag várost. A végére mindenki elesett vagy elmenekült. Épp ezért olyan egységesen szép.

Vácra vonattal kell menni. Egyrészt mert az állomáson működött az ország egyik legjobb péksége (sajnos már felvásárolta a Fornetti frencsájz, de gondolatban megkoszorúztam a helyet, és tüntetőleg nem vettem semmit), másrészt mert ez volt Magyarország első vasútvonalának végállomása. A dátum 1846. július 15., a menetidő a Nyugatiból 59 perc volt. (Ajjaj, ez csak 17-tel több perc, mint most, pedig akkor még tíz percet kellett pihenniük Dunakeszin.) Ha valami, hát ez jelzi a város rangját, kár, hogy az állomás történelmi jelentőségét alig idézi fel valami a mai csúnyácska épületet látva. Jó volna felújítani egyszer. Egy viszonylag régi gőzmozdony azért emléket állít az első vasútvonalnak. Gyorsan nézzük meg, aztán irány mondjuk az a kimerítő séta, amit bejelöltem a TérképCentrum térképén:

Az állomástól az üzletekkel sűrűn megrakott Széchenyi utca vezet közvetlenül a város főterére. Viszont ha egy szép barokk térnél többet szeretnénk látni Vácból, akkor ne sajnáljunk egy kis kitérőt balra a viszonylag ronda, széles Dr. Csányi László körúton, ami sajnos nem más, mint a 2-es főút városi szakasza. Kétszáz éve itt még termőföldek voltak, méghozzá a váci püspökség példásan megművelt kertjei. Ennek a gazdaságnak volt a központi épülete a monumentális Vörösház (1-es számmal jelöltem a térképen). Az 1731-ben épült kastélyszerű barokk monstrumot állítólag a nyilván honvágyban szenvedő, Vácon dolgozó nápolyi kőművesek festették az odahaza megszokott vörösre.

Ma üzletek vannak a Vörösházban, és jól kitalálták hozzá az egységes küllemű cégéreket, viszont kár azokért a hangulatrontó, reklámokkal felékesített rozsdás villanykarókért. Igaz, ez még nem a belváros, itt még nincs okunk számonkérni a történelmi hangulatot. Ahhoz innen jobbra kell fordulni a Kossuth utcán. A Kossuth utca a Kossuth térre vezet, ahol a nem túl izgalmas középiskolai épületek alatt, egy templomfalat jelképező kőfülkében bújik meg a városnak talán nevet adó Vácz remete szobra.

Innen egy újabb jobbkanyar után a Káptalan utcában találjuk magunkat, ahol egyre régbbi házak sorakoznak. A 16. szám alatt egy régi kúriában rendezték be a Vác Évszázadai kiállítást, vagyis a várostörténeti múzeumot (térkép: 2), ami márciustól októberig hétfő kivételével mindig nyitva van. Innen már csak pár lépés a legnagyobb váci attrakció, a Március 15. tér (térkép: 3).

A hosszúra nyúlt derékszögű háromszöget formázó főtér csodálatos állapotban pompázik. A háromszög rövidebbik oldalán áll a barokk Fehérek temploma, a hozzá tartozó kolostorral együtt. A templom persze fehér, de nem erről kapta a nevét (és nem is arról, hogy bőrszín alapján kirekesztő volna a gyülekezet), hanem a domonkos szerzetesek csuhájának színéről. A külsőt 1755-re, a borzasztó gazdagon cirádázott, rokokó belsőt 1770-re fejezték be.

A templom pincéje már az építkezés alatt, a XVIII. század elejétől temetkezési helyül szolgált az egyházi és némely arra érdemes világi méltóságok számára. Az ottani klíma remekül konzerválta az eltemetett testeket és azok ruházatát, amiből Memento Mori néven egy hátborzongató kiállítást rendeztek be a tér 19-es számú házának pincéjében (hétfő kivéletével egész évben nyitva van).

A teret nyáron egy rusnya kávézó választja ketté, de ettől eltekintve minden nagyon rendben van. Szélesebbik végén a középkori Szent Mihály-templom tekintélyes területű alapfalai állnak, máshol díszkövezet, szökőkutak vagy épp ápolt, virágzó növényzet tölti ki a teret. Szerencsére a legutóbbi felújítás óta az autókat nem engedik be.

Vácon a XVIII-XIX. században a katolikus püspökség kezében volt a legtöbb hatalom és vagyon. Így a fenségesen egységes barokk homlokzatú házak sorában a világi épületek eltörpülnek az egyházi paloták mellett. Ez látszik a következő képen is, ahol a szerény belmagasságú, sárga városháza látványát elnyomja a mutatósabb irgalmasrendi kórház épülete. E vörös háznak része egy kápolna is, ahová a torony alatti ajtón be lehet pillantani.

A tér túloldalának legnagyobb épülete az 1700-as évek közepén egy rövid ideig a váci püspök palotája volt, de utódja el akart költözni a főtérről, ezért előbb az angolkisasszonyok zárdája költözött be ide, majd amikor II. József a szerzetesrendek feloszlatásával kiebrudalta őket, katonai épület lett belőle. Aztán 1802-ben megalapították itt a Süketnémák Országos Intézetét, ami az első ilyesfajta jótékony szándékú létesítmény volt az országban.

Ha a főteret a túlsó, összeszűkölő végén hagyjuk el, akkor a régi városkapu romja alatt áthaladva a Köztársaság úton találjuk magunkat. Itt már egyre inkább földszintes épületek uralják a képet, mígnem hamarosan feltűnik bal oldalon a hatalmas börtönépület (térkép: 4). Az utca felé csak egy szédítő oromfalat mutató, eredetileg nemesifjakat nevelő intézet létrehozását még Mária Terézia rendelte el. A szerénytelen uralkodónőről Teresianumnak elnevezett intézmény 1777-ben kezdte el a bentlakásos tanítást. Az ifjakat 1854-ben szélnek eresztették, hogy egy évvel később megnyíljon benne a börtön, ami azóta is töretlenül üzemel, jelenleg Váci Fegyház és Börtön néven. 1956 előtt Rákosiék ide hozták a legtöbb politikai elítéltet. Ők, meg az őket a forradalom idején kiszabadító városlakók, nemrég egy modern, szerintem igényes emlékművet is kaptak a börtön falán.

Persze Mária Teréziának minden oka megvolt a beképzeltségre, amíg olyan alattvalói voltak, mint az olasz-osztrák származású Migazzi püspök, aki a császárnő 1764-es látogatása alkalmából az ország legnagyobb diadalívét építette fel a nagytiszteletű Habsburg matróna tiszteletére a Bécs felé vezető út felett (térkép: 5). Az egyenes úton már messziről látszik a szépen felújított kőkapu.

A diadalív alatt átsétálva érdemes azonnal balra fordulni, a Duna partja felé. Vácnál már dunakanyari hangulata van a széles folyamnak, mert a víz felett a Naszály 652 méteres csúcsa magasodik, távolabb pedig a Börzsöny még magasabb hegyei kéklenek. A váci Duna-part nagyon hosszú, és végig hangulatos sétány szegélyezi.

A török támadások előtt az egész várost vastag várfal vette körül. Nem sok látszik már belőle, bástyából pédául csak egy maradt. A Hegyes-toronynak nevezett kőépítmény bizonyára annak köszönheti a túlélést, hogy megtetszett egy építésznek, aki befalazta egy XIX. századi folyóparti villába (térkép: 6).

A torony melletti meredek utcán felcaplatva a Tabán nevű városrészben találjuk magunkat, ami Budához hasonlóan itt is szegény, de hangulatos környék volt. Ma is van itt pár kacskaringós, meredek utcácska, bennük néhány, töbnyire romos, földszintes öreg viskóval. Érdemes a Tabán utcán végigbaktatni, mert a macskaköves kanyarokon és a fel-felbukkanó, dülöngélő vályogházakon kívül itt egy régi görög templomot is láthatunk.

Vácon minden lényeges dolog a belvárosban van, a nagypiac például a Fehérek temploma mögött bújik meg, a strandot meg a Tabán utca végén, a hatalmas barokk piarista templommal (térkép: 7) szemben alakították ki, egy szintén gigantikus szentháromság-szobor közelében.

Az 1745-re bfejezett templom nagy büszkesége a hasonló korú, tükrös velencei oltár. Az omladozó vakolatú templomhoz omladozó vakolatú hajdani kolostor is tartozik, ebben most is a piaristák gimnáziuma üzemel.

A hosszú kolostorépület után aztán feltűnik Vác legnagyobb épülete, a püspöki város legújabb bazilikája (térkép: 8). Mire 1770-ben elkészült a székesegyház, az már az ötödik volt a hányattatott sorsú váci püspökség főtemplomainak sorában.

A jókora, díszburkolatos teret minden irányból látványos egyházi épületek veszik körül, a templom oszlopos homlokzata pedig minden szögből és távolságból más és érdekes. Messziről még látszik a kupola, közelebbről a bejárat feletti barokk szobrok vehetők jobban szemügyre, majd elámulhatunk a hatalmas oszlopok klasszicista nagyszerűségén. Eredetileg egy hagyományos barokk, kéttornyú templomot tervezett ide az Eszterházy Károly püspök meghívására itt dolgozó bécsi építész, de aztán jött Migazzi püspök, aki egy olasz mestert, Isidore Canavale-t hívatatta magához. Őbeléje már beköltözött az aktuális korszellem, így megépülhetett a klasszicista székesegyház, ami akkor annyira modern volt, hogy sokan csúfnak látták.

Nem mellesleg a megvalósult templom jóval olcsóbb volt a korábban tervezettnél, így bőven maradt pénz az egész város kicsinosítására. Ebben az időszakban, az 1700-as évek második felében, épült fel Vác összes palotája, Migazzi pedig a megtisztelő "Vác újjáalkotója" ragadványnévvel vonulhatott nyugdíjba. Érdemes a belsőre is vetni egy pillantást, de nekem kicsit csalódás volt, mint ahogy a kétszáz évvel korábban arra látogató Kazinczy Ferencnek is, aki bár nagyon kedvelte az újszerű külsőt, belépvén ezt írta naplójába: "A templomnak minden festéseit ki kellene hányni".

A templomnak hátat fordítva, a teret jobb oldalon előre felé elhagyva, a püspöki palota csendes kis utcájában találjuk magunkat (térkép: 9). A főtér főpapi rezidenciáját cserélte erre az 1775-re megépült, picit szerényebb, de arányosabb épületre Migazzi püspök.

Innen a Budapesti főút (tényleg így hívják ezt a nem túl széles utcát) és a Galamb utca is a Géza király térre vezet, melynek túlsó végén felbukkan egy újabb barokk templom homlokzata, a hozzáépült ferences kolostor társaságában (térkép: 10). Ha jobbra lesétálunk mellettük a Duna-partra, a XVIII. századi épületegyüttes egyre inkább középkorinak látszik. Ez nem ámítás, ugyanis a kolostor és a templom a törökökkel vívott harcok alatt elpusztult vár legépebben megmaradt falcsonkjaira épült. A vár emléktáblája felett I. Géza király kapott egy szobrot, ő építtette ugyanis itt fel az első székesegyházat.

Földszintes házakkal szegélyezett, kisvárosi utcácskákon lehet innen eljutni a belvárost délről határoló Gombás-patakhoz, melyen az egyetlen máig fennmaradt magyarországi barokk híd vezet át. Mivel a patakmeder keskeny, a kétlyukú kőhíd sem méreteivel hívja fel magára a figyelmet. Szép viszont az a hat barokk szobor, amik a híd korlátján állnak. Több mint 250 éve, 1758 óta jár erre a Pestre tartó forgalom, kész csoda, hogy szegény híd még nem omlott össze alatta.

A hídon átkelve, egy a főúttal párhuzamos, keskeny parkba léphetünk be. A pompás fasorral kísért sétányon kálváriát állítottak fel, ami a Hétkápolnához vezet (térkép: 12). A stációk vége felé bal oldalt, egy dombtetőn, feltűnik a Honvéd-emlékmű. E sötétzöld obeliszk arról nevezetes, hogy 1868-ban a magyar nép itt mert először nyíltan emléket állítani a húsz évvel azelőtti szabadágharc hőseinek. Úgy tűnik, már alig egy évvel a kiegyezés után sikerült is kihasználni az osztrák szigor enyhülését.

A Hétkápolna mögött eredő forrásnak régóta gyógyító hatalmat tulajdonítanak. Díszes kőépítményt kapott a kút, ahol 1815 óta járnak búcsút. Ne álljunk itt meg, hanem menjünk tovább a Duna felé a hatalmas fákkal és tavakkal ékesített parkba.

Vadkacsák, tavirózsák és hatalmas repülő vízimadarak teszik érdekessé a sétát. A legnagyobb tó túloldalán, egy hatalmas platánfákkal ékesített tisztás mögött érhető el az Ártéri Tanösvény kapuja (térkép: 13).

Hogy milyen nehéz lehet ártéren ösvényt építeni, arról a bejáratnál elhelyezett táblánál győződtem meg. Történt ugyanis, hogy a teljes hosszában pallókra épített keskeny deszkasétányt 1994-ben építették ki, de azóta kétszer is fel kellett újítani. Hamarosan esedékes lesz az újabb műtét, ugyanis a tanösvény vége felé kidőlt fák torlaszolták el a békanyállal hamar benőtt ösvényt.

Semmiképpen ne hosszú szárazság idejére időzítsük az ártéri barangolást, mert akkor van igazi hangulata a helynek, ha csak néhány centivel járunk a víz felett. Az idei nedves nyár elején például tökéletes volt a környezet.

Kissikátor és Szentsimon

A Mátrától északra van egy völgy, attól északra pedig egy hegység, amit tévedésből Heves-Borsodi-dombságnak hívnak. Még tőle is északra, ahol már csak a madár jár, van egy újabb völgy, a hegyek és a szlovák határ közé ékelődve. Összesen ötezren laknak ezen a tájon, és rajtuk kívül nagyon kevesen járnak erre. Pedig aki szeret szép tájakon autózni, motorozni vagy biciklizni, annak kötelező program végigmenni egyszer a Salgótarján és Ózd közötti legrövidebb úton, mert ez magyar földön az egyik legeldugottabb, legvadregényesebb országút.

Az utat félúton szeli ketté a megyehatár, melynek borsodi oldalán, az elfeledettség áldásos hatása révén, ma is eredeti szépéségében láthatunk két középkori templomot.

A sikátór szó falun született, és onnan költözött be a városba. Eredetileg állítólag a földekhez vezető keskeny szekérutat jelentett. Egy ilyen útról kaphatta a nevét a tényleg parányi Kissikátor, ahol előbb épült templom, mint falu. A bekötőúttól jobbra, egy domboldalon, a falu előtt lévő temetőben van az apró kápolna, amiért érdemes betérni ide. Egy kálváriával szegélyezett, kavicsos utcácska vezet fel hozzá, ami a 48°12'1''N, 20°7'39''E pontban kezdődik.

Kerek templomokat a XIII. század után nem építettek többé, ezért ha ilyen formát látunk, szinte biztosak lehetünk benne, hogy középkori falak előtt állunk. Így van ez a dunántúli Kallósdon, és így van ez itt is: alighanem az ezeregyszázas években épült az a körtemplom, melynek padlója méterekkel lejjebb volt a mostaninál. Ez romos lett, de a megmaradt falakat kipótolva, és föléjük roppant arányos tetőt ácsolva, 1764-ben újjáépítették a templomot, mégpedig reneszánsz-barokk vegyes ízlés szerint.

Bár a kerektemplom (tudálékosan mondva "rotunda") elterjedt magyar divatirányzat volt az Árpád-háziak korában, idővel elfeledetté vált e stílus, és a megmaradt kör alaprajzú imaházakra csodálkozó értetlenséggel tekintett a XVIII. század népe. Gondolom emiatt terjedt el az a legenda, miszerint egy réges-régi augusztus ötödikén (Havas Boldogasszony napján), csodák csodájára hó esett a temető egy részére, méghozzá kör alakban. A földöntúli eseményt megtapasztaló lelkes falubéliek pedig azon nyomban templomot emeltek a behavazott kör mentén.

A vasárnapi misékre kitartóan felbaktatnak ide még a legidősebbek is, talán azért, mert tudatában vannak annak a kincsnek, amit odabent őriznek. Más napokon a templom többnyire zárva van, de a faluban bárki szívesen segít megtaláli a kulcsot rejtő házat. Az első különleges élmény a kerek belső tér volt, ami jóval tágasabb, mint kívülről gondoltam volna, és még egy kis karzat is elfér benne. Aztán a 250 éves mennyezetet bámultam sokáig. Nem tudom, van-e másik festett fakazettás kerektemplom az országban, de én nem hallottam ilyenről. A mennyezetfreskók hiánytalan állapotban pompáznak, hála az 1983-as felújításnak. A virágok mellé sok helyen kagylókat is festettek, talán olasz mintára.

A kagyló motívum arról az ezüst keresztelőtálkáról származik, amit odabent tartanak egy szekrényben, és 1312-es évszám olvasható rajta. Mikor a templomot bemutató hölgy a kezünkbe adta, beleborzongtam az élménybe – az ilyesmit múzeumi vitrinben szokás tartani, sosem volt még 700 éves tárgy a tenyeremben.

A tapintható törénelem után térjünk vissza az Ózdra vezető országútra, mert egy másik közeli falu is hasonló látnivalót kínál. Hangonyt elhagyva mindjárt az Ózd tábla fogad minket, de valójában Szentsimon községben járunk, amit csak 1979-ben csatoltak a szomszédos acélvároshoz.

Szentsimon gótikus külsejű templomát egy falu végi kanyarban találjuk (48°13'58''N, 20°13'34''E). A környezet nagyon szép, sok a fa, csak azt nem értem, miért kellett betonszürkére meszelni a falakat. Aligha ilyen volt újkorában. A ma látható templom nagy része az 1200-as évekből származik, de a következő évszázadban máris átépítették a gótika jegyében, és megtoldották az új szentéllyel. A formája azóta nem változott.

A torony érdekessége, hogy a kereszt mellett van rajta iszlám félhold és református csillag is. Úgy látszik, Szentsimon a vallásbéke szigete volt hajdanán. Ha nincs mise, itt is zárt ajtók fogadják a barangolót, de a szomszédos plébánián vagy a szemközti házban kopogtatva bebocsátást nyerhetünk a bámulatos belső térbe.

A templombelső egyik sztárja az a néhány freskótöredék, amit 1330-ban és 1423-ban festettek a falra. Sárkányölő Szent György és a háromkirályokat fogadó Mária alakja került elő. Szintén szépek a szentély gótikus ívei. Hogy a XVIII. századi barokk szószék, karzat és orgona mennyire látszik szépnek, az ízlés dolga, mindenestre az orgona túlméretes mivolta engem azért zavart, mert kitakarta a legfőbb látnivaló egy részét: Magyarország legrégebbi festett kazettás mennyezetét. Ezek a színes reneszánsz fatáblák 1650-ből származnak, és egészen más stílusúak, mint a későbbi népies festések, amiket az Ormánságban, Szatmár-Beregben vagy akár Kissikátorban láthatunk. Minden kazetta egyedi, és a virágok között sok helyen bújnak meg bibliai jelenetek is.

Somogy megye legmagasabb pontja: az Alman-tető (és környéke)

Somogy – legmagasabb pontját nézve – a Dunántúl legalacsonyabb megyéje. De ettől még sok szép dombja van ennek a hatalmas, ritkán lakott, s így gyakran üresnek látszó tájnak. A korábbi, Kereki várát bemutató barangoláshoz nagyon közel, onnan akár gyalog is megközelíthető távolságra találjuk meg a megye legmagasabb pontját, amit sokáig nem is jeleztek a térképek, és tévesen más dombot tartottak a legnagyobbnak. Aztán nagy nehezen egy éve méltóképpen megjelölték a 316 méteres Alman-tetőt.

Bár mint említettem, Kereki felől is vezet erre turistaút, én inkább Szólád felől közelítettem, mert miután a várat már láttam korábban, e másik útvonal új látnivalókat ígért. Szólád néhány környékbeli faluval együtt egy zsákút mentén fekszik, elrejtve a dombok közt, így érintetlen, ősi hangulatot áraszt, és általában nagyon csendes. Mint oly sok helyen a Balaton vidékén, itt is a szőlő és a bor nyújt leginkább elfoglaltságot a helybélieknek.

A fenti, turistautak-hu-ról származó térkép bal felső sarkában jelöltem be a szóládi borospincéket, amik viszonylag híresek, és alighanem csak a tavaszi időpont miatt nem láttam különösebb jövés-menést. A pinceajtókat, melyeket általában magas és függőleges löszfalba vájtak, a főutcától keletre nyíló mellékutcákban találjuk. A jobban kiépített, tágasabb pincesoron halad a zöld háromszög turistajelzés. A rejtőzködőbb, és helyenként már beomlott ajtók pedig a Nezdére vezető, löszvölgybe épített mélyút mentén sorakoznak egy kilométerrel délebbre (N46°47'14'', E17°50'35 és N46°46'41'', E17°50'58'' környékén). Nagyjából száz pincét használnak ma is. Az önkormányzat 1999-ben sokat költött a felújításukra, amiért Európa-díjat is kaptak.

Ha busszal érkezel, vagy az Alman-tető környékének látnivalóit hosszabb túra keretében szeretnéd megközelíteni, akkor el lehet indulni Szólád központjából a zöld háromszög jelzésen. Mivel a turistaút alsó szakasza kevésbé látványos, én Nezdéig autóztam, és a fenti térképen jelölt sárga pöttyök mentén tettem egy közepesen hosszú, oda-vissza összesen nyolc kilométeres sétát. Ez alatt alig több, mint 200 méter szintkülönbséget kell legyőzni.

A Szólád határában még mindkét oldalon löszfallal és pinceajtókkal kísért út hamar a nezdei fennsíkra ér, ahol rengeteg szőlő terem, és látszanak már Somogy legmagasabb dombjai. Mivel csak 150 méter magasan vagyunk, és kellően meredekek az erdős domboldalak, akár hegynek is láthatja őket az Alföldhöz szokott szem.

Nezdét már három oldalról körbeölelik a dombok. Azon a kellemes áprilisi hétvégén néhány helyi lakos szorgosan csinosította telkét. Szezonban többen is fogadnak szállóvendégeket, és jónéhány házat nyaralónak használnak itt. A Szóládhoz csatolt takaros kis faluba érkezvén, néhány házat elhagyva egy kis utcán fel kell kapaszkodni balra, az üres telkek felett húzódó másik utcára, ahol hamarosan újra üdvözölhetjük a pincéknél is látott zöld háromszög jelzést. Itt, ahogy több helyen még a dombságban, szép új tábla mutatja túránk végpontjának, a Csillagó-hegynek irányát és távolságát.

Rögtön e tábla után következik az egész útvonal legmeredekebb része. Ritkán érezni ennyire melegnek az áprilisi napsütést, mint ezen a rövid kaptatón. Jutalmul egy csodálatos szelídgesztenyefa következik, alatta szépen kiépített pihenőhellyel, és az első kilátással az innen hét kilométerre kezdődő Balatonra.

Nem sokkal feljebb egy szoborpark kezdődik, vitatható színvonalú modern alkotásokkal, melyeket 2002-ben állítottak fel a nemzeti romantika manapság népszerű stílusában. Csaba, Koppány és más vezérek állnak itt sorban, turullal és székelykapuval kiegészítve, a felső végen pedig egy kettős kereszt zárja a sort, meg egy harangtorony ellopott haranggal. Jól lehet fényképezni őket, ahogy egy vonalban sorakoznak, vagy háttérben a Balatonnal (sajnos párás idő volt, de a jobb oldali képen becsszóra ott van a magyar tenger a horizonton).

A sámánoktól a kereszténységig vezető domboldalt megmászva egy derékszögű jobbkanyart vesz az út, és elkezdődik az erdő. Hamarosan egy aprócska fakilátóhoz érkezünk, ahonnan nagyjából ugyanolyan a kilátás, mint alóla, a remek pihenőhelyül szolgáló padokról. Útjelző tábla is van, mely szerint már csak nyolcszáz méter a megye legmagasabb pontja. Érdemes azonban itt időzni inkább, mert a csúcson nem lesz kilátás. Szép időben látszana a fél Balaton.

Már csak negyed óra erdei séta az Alman-tető fákkal borított csúcsa, ahol elégedetten vehetjük szemügyre a 2009 októberében állított (de már fél év után repedésekkel teli) kopjafát. Pontosan 316,43 méter magasan van itt a talpunk, Somogyország legmagasabb pontján. E megyét nem csak mérete miatt becézik országnak, hanem azért is, mert ez itt Koppány vezér birodalma volt, akit a somogyi nép mindig is hősének tekintett, és így erősebb alapokra épül itt az ősmagyar kultusz, mint bárhol máshol az országban. Van a közelben egy geocaching-lelőhely is, melynek lapját már csak azért is érdemes megnézni, mert ott is részletesen írnak a környékről.

Innentől már végig fennsíkon halad az út, előbb sűrű erdőn keresztül, majd az erdő és Kötcse földjeinek határán. Az Alman-tető csúcsa és a Csillagó-hegy kilátója között éppen félúton, az erdő szélére érve újabb tábla mutatja az utat. Innen nyolcszáz méter van még hátra, és látszik már a geodéziai torony. Ezekről a különös építményekről a Csóka-hegyen és az Öttömösi-erdőben írtam már korábban.

A torony nyitva van és biztonságos, persze nem árt vigyázni a fémlétrákon való közlekedéskor. Odafentről teljes a körpanoráma, hiszen húsz méterrel a Csillagó-hegy 314 méter magas csúcsa felett tekinthetünk szét. Északra a Balaton, délre a somogyi dombok mögött a Mecsek kéklik, már amikor.

A környék biciklizésre is remekül alkalmas, egyedül a nezdei emelkedő teszi keményen próbára az izmokat. Sajnos quadokkal és egyéb járgányokkal is próbálkoznak. Nem kicsi volt a kárörömöm, mikor visszafelé sétálván, a mellettem fél órával korábban elszáguldó, borzalmas port kavaró terepjáró utasait tehetetlenül unatkozva találtam meg fák közé csúszott járművük mellett... (Bocs, de nem szeretem, ha a polgártársak felverik az erdő csendjét.)

Ha vissza kell térni Nezdére, más ösvényeken is lehet próbálkozni, de jelzett út ez az egy van. Aki busszal jött vagy még nem fáradt el kellőképpen, menjen bátran tovább Kereki felé, a Fejérkő várához vezető piros L jelzésen.

Fót

Fótnak jellegérül, s kevés szóval az nemes Károlyi családrul

Már az Érdről szóló bejegyzés írásakor úgy éreztem, hogy valami küldetés vezérel, és ez a tudálékos tudatállapot most Fót esetében visszatért. Mintha be akarnám bizonyítani ama magától értetődő tényt, hogy némely Pest környéki alvóvárosokban nem csak aludni lehet, és nem csak "bejönni" érdemes onnan, hanem oda "kimenni" is.

Fótot nyugatról az M2-es, balról az M3-as, délről az M0-ás szorongatja, mégis túlságosan nagy benne a forgalom. Egyrészt azért, mert eme alig hat éve városi rangú települést falusi szerkezete ellenére már majdnem húszezren lakják, másrészt meg nem tudom minek, de kamionok százai róják belvárosi útjait naponta. A fejlődésnek ára van, és a fótiak ezt azzal fizetik meg, hogy gázolajgőzt szagolnak. Az elmúlt húsz év alatt másfélszeresére nőtt a Fóton élők száma, főként gondolom a jobb levegő (hiú) reményében.

Fót, ahogy azzal minden rendes magyar település ismertetője kezdődni szokott, évszázadok óta lakott hely. Az újkorban Budapest növekedése viszonylag gazdag falusi életmóddal ajándékozta meg a szorgosabb lakosokat, mert a lankákon megtermelt zöldséget és gyümölcsöt jó áron el lehetett adni a fővárosi piacokon. Aztán megjelent a dúsgazdag nemesség is, akiknek ízlett a Fóti-Somlyón termő bor és a jó dombsági levegő. A XIX. században az eredetileg Nagykárolyról származó Károlyi család itt építette fel legnagyobb kastélyát, és egy gigantikus-romantikus templomot is adtak a falu egyházának.

Fót legszebb épületei egytől egyig gróf Károlyi István szépérzékét (és az ő hatalmas vagyonát) dícsérik. Úgy emlékeznek rá a fótiak, mint aki jó sorshoz segítette a falu népét. A reformkorban Széchenyi oldalán politizált, majd a '48-as forradalaom után Pest vármegye főispánja lett. A szabadságharc után kis ideig börtönben volt, de rangjánál fogva hamar kiszabadult, és végül megúszta a dolgot 100.000 forint jóvátétel megfizetésével. Hogy ez mennyire sok pénz volt akkor, azt jól mutatja, hogy később a lenyűgöző gazdagságú templom felépítése ennek a pénznek alig ötszörösébe, félmillió forintba került. A szép kort megélt István uraság a kiegyezés után megbékélt Ferenc Józseffel, sőt, jó barátságot kötött a császári párral, akik ismét főispánná tették őt meg. Sőt, többször meglátogatták a grófot Fóton (ami nem esett messze a gödöllői királyi kastélytól), rangos kitüntetésekkel jutalmazták meg, és miután 84 éves korában végleg elszenderült, maga Erzsébet királyné tette fel sírjára az elismerés koszorúját.

Az csudálatos arányérzékkel megépíttetett Károlyi-kastélyrul

A Károlyi-kastély a gyermekotthon kerítésel körülvett területén van, és egy mindig nyitva álló kapun keresztül lehet besétálni hozzá a városközpontban lévő Vörösmarty térről, a jellegtelen városházával szemben nyíló bekötőúton (N47°36'28'', E19°11'49''). Az utcákról nem látszik az épület, mert jobb esetben kerítés és fák, rosszabb esetben a hozzá és mellé épült órmótlan építmények takarják.

Fót korábbi birtokosai egy, a mostani kastélyóriás helyén álló, földszintes barokk épületben laktak. Károlyi István aztán ki mást is bízhatott meg az épület bővítésével, mint a kor legendás építészét, Ybl Miklóst, aki lépten-nyomon visszatér e blogban.

A ezernyolcszáznegyvenes években itt igencsak szabadjára engedhette fantiázáját a mester. Pénz volt bőven, így monumentális mű születhetett a klasszicizmus és a romantika jegyében. A hatoszlopos timpanon eleganciát, a díszítések pedig egyéniséget adnak a kastélynak.

Egészen 1945-ig laktak itt Károlyiak, és addigra már a belső teret jelentősen átépítették, hogy megfeleljen a korszellemnek. Ennél persze sokkal nagyobb hatással volt az épületre az, hogy 1957-ben beköltözött ide a híres Fóti Gyermekváros, ami később jóindulatúan Károlyi István nevét vette fel. Ma már gyerekek nem laknak az épületben, és szemmel láthatóan nagyjából üresen áll. Bár mocorogtak emberek a környéken, bejutni sajnos nem sikerült. Egy hatéves újságcikk szerint két család lakik a kastélyban: a Károlyiak mai sarjai és a gyermekotthon tornatanára. Itt pedig egy 2007-es rövid beszélgetés olvasható Károlyi László gróffal. Végül van itt egy idei cikk is, mely szerint továbbra is a grófi család bérel egy szárnyat, és az állam állítólag fontolgatja a kastély eladását. Ez utóbbi természetesen húsz éve így van, szóval jó eséllyel még további évtizedekig fog romlani az épület állapota, mielőtt valaki rászánja magát egy értelmes döntésre.

A környezet az egykori szocialista célépítészetnek megfelelően elhanyagolt. Hajdanában majdnem ezer gyereket kellett itt ellátni, akik mára százan sem maradtak. Az egyre inkább összemenő gyermekotthon panelházai és bódéi a hatvanas-hetvenes évek óta ellepik a parkot, és persze minden olcsó betonból készült. Ezeket lebontva talán meg lehetne menteni valamit az ötven hektáros kertből, amiben százával bújnak még meg a különleges fafajok. Bár meglátszik a hatalmas parkon az ápolatlanság, érdemes sétálni benne egyet.

Fótnak Ybl Miklós által emeltetett fényes templomárul és az hozzá tartozó Károlyi kriptárul

Akkora a fóti katolikus templom, hogy tornyainak alakja két kilométer távolságból, az M3-ason autózva is tisztán kivehető. Én is így figyeltem fel rá, és éppen azért barangoltam el Fótra, hogy közelebbről is láthassam ezeket a teljesen egyedi sárga égimeszelőket.

Ybl Miklós barátunk még ki se pihente magát a kastély remekbe szabott tervrajzainak elkészítése után, máris hasonlóan fontos megbízást kapott a fóti gróftól: építsen a családjának méltó temetkezési helyet, és ha már hozzálát, emeljen fölé egy hivalkodóan monumentális, de feltétlenül egyedi és fenséges templomot, aminek kastélyához hasonlóan csodájára jár majd az egész monarchia nagyméltóságú közönsége. A nagy mű 1855-re készült el, mindössze tíz évnyi építkezés után.

Károlyi István, ahogyan azt a templom árcédulája is sejteti, buzgó hívő volt, és főleg a szabadságharc bukása után vonult vissza sokat imádkozni. Az egyház számára tett hatalmas anyagi áldozatai, no meg példás életpályája nyomán, IX. Pius pápa személyesen is megismerkedett a gróffal, és ha már így összebarátkoztak, ajándékba adott neki egy ereklyét, Szent Lucentius vértanú valamely testrészét, amit a jobb oldali torony alatt helyeztek el.

A homlokzat jórészt olyan, mintha egy mór vagy arab várorom előtt állnánk, leszámítva a jáki templomot idéző neoromán bélletes bejáratot. Igazából ettől lesz csak keresztény jellegű az épület, mert nélküle akár hatalmas zsinagógának is nézhetnénk azt. Érdekes, hogy a templommal egy időben épült kastélyon egyértelműen a letisztult nyugat-európai stílus az uralkodó, ugyanakkor itt keleti formák kerülnek elő. Ez a semmihez se hasonlatos megjelenésű pompázatos épület előtt még a sokat látott Ferenc József is féltékeny mondatra ragadtatta el magát: "a Habsburgoknak nincsen ilyen temetkezési helyük".

A templom mellett két, ugyanolyan sítlusú kisebb épület bújik meg a szépen gondozott zöldben. Ránézésre is látszik, hogy a templommal egyszerre készültek. A bal oldaliban plébánia van, a jobb oldaliban pedig zárda volt – annak idején ritka lehetett a cölibátust fogadott urak és hölgyek ilyen közeli elhelyezése – nem mintha rosszra gondolnék, amikor épp egy ennyire tekintélyt parancsoló templom állt köztük.

A templom főbejárata szerencsére gyakran nyitva van. A nyitva tartási idő elég bonyolult, de a plábánia honlapján megtalálható. Ilyenkor néhány ember összegyűlése után remek idegenvezetést kapunk, alig 350 forintért cserébe. Először a templom bal hátsó részéből, kívülről nyíló altemplomot mutatják meg, ahol a Károlyiak mennyeien békés hangulatú temetkezési helyére léphetünk be.

A sokoszlopos, gyönyörű ívekkel lezárt csarnoknak hátborzongatóan hideg a színe. Az oszlopfőkön lévő angyalok olyanok, mintha éjjelente a sötétben felkelnének repkedni egy kicsit. Bal oldalt egy carrarai márványból készült Jézus-alak ül úgy, mint aki tárt karokkal várja a holtakat. Jobb oldalon egy szépséges, kezében vuvuzelát tartó angyal üldögél, őrizvén a mögötte eltemetett családtagok nyugalmát.

Bár Jézus és az angyalok révén megvannak a keresztény motívumok is, én inkább egy római kori szentélyt képzelek ilyennek, mint egy temetkezési kápolnát. Ez nyilván nem véletlen, hiszen több híres olasz szobrászmester vett részt a részletek kidolgozásában. A koporsókhoz nem szabad besétálni (ez a családtagok kiváltsága), ellenben a míves vasrácson át beleshet a kriptába is a kíváncsi szem.

Az altemplom után irány a fenséges belső tér. Kevés helyen láttam a tobzódó színeknek ilyen tökéletes harmóniáját, mint ebben a háromhajós, hatalmas templombelsőben. Talán a Mátyás-templom vagy a szegedi dóm színei nyűgöztek még le ennyire, na meg sokkal régebbről és jóval távolabbról, a dél-francia Albi katedrálisának festése.

A főhajó aranyozott kazettás mennyezetet kapott, alatta pedig két oldalról, a sok-sok ablakon át, bőven árad befelé a fény, fokozván a csillogást. A mellékhajók kecses neoromán fedőíveit kékkel festették meg, a hímzett főjű oszlopok pedig vörös márványból készültek.

A templommal egyidős, osztrák szobrászok kezét dicsérő főoltárt sajnos nem láttam, mert épp vége felé közeledett évtizedes felújítása. Ma már alighanem frissen vakító aranyozással fogadja a látogatókat.

Az Fót fölé magasodó Somló-hegyrül

A csúcsforgalmas, elővárosi hangulatú belváros levegőjéből immár eleget szippantván, induljunk el fölfelé a Fáy András utcán, a Fáy András sétányon álló Fáy András-présházhoz (N47°37'12'', E19°12'42''). Nem véletlenül neveztek el itt mindent a reformkor e nevezetes férfiújáról, hisz' annak idején ő volt Fót második legjelentősebb családjának feje.

Fáy Andrást Mikszáth nevezte el úgy, hogy "a nemzet mindenese", amit azzal indokolt, hogy a "haza bölcse" és a "legnagyobb magyar" cím már foglalt volt. Irodalmi és politikai érdemeit valóban hosszan lehetne sorolni, én mégis ellentmondásos személyiségnek tartom, mégpedig egy, a korabeli bulvársajtót alighanem sokáig megtöltő magánéleti történet miatt.

András uram, bár egyes mendemondák szerint kedvelte a nőtársaságot, sokáig rossz véleménnyel volt a házasság intézményéről, főleg mivel nem talált szellemileg és kultúráltságban hozzá illő feleséget magának. Aztán tudós ember lévén akadémiai kísérletbe fogott. Magához vett egy falusi leányt, hogy majd méltó feleséget, igazi úri hölgyet nevel belőle magának. Haladó elmélete szerint ez lehetséges volt, a próbálkozás elsőre mégsem jött be. Visszaadta hát a neveletlen lánykát a szüleinek. De Fáyt nem abból a fából faragták, hogy könnyen feladja. Elkérte hát a fóti bíró hatéves lányát, Sziráky Zsuzsannát, és nevelgetni kezdte. Gyaníthatóan a kapcsolatuk túlságosan korán vesztette el plátói jellegét, mivel Zsuzsika 17 éves sem volt, mikor fiút szült neki. Hét évvel később, 1832-ben házasodtak csak össze, méghozzá titokban, egy félreeső veresegyházi templomban. A pletykák persze akkoriban is gyorsan terjedtek, és hamarosan mindenki róluk susmorgott a hátuk mögött. Több gyermekük nem is volt, de Zsuzsanna végül rendes életet kapott, és bőven túlélte férjurát. Eredeti gyászjelentését itt találtam meg, a hetedik oldalon. (Ha már itt tartunk: meggyőződésem, hogy egy adott kor szelleméről, mindennapjairól a legtöbbet reklámjaiból tudhatjuk meg. Ajánlom például a szégyentelen szeműek figyelmébe a 9. oldal pikáns hirdetéseit...)

Maga a présház épületként nem látványos, mert egy ocsmány huszadik századi szárnyat csatoltak hozzá. Állítólag nagyszerű étterem működik benne remek kilátással, és az áraikat is ennek megfelelően lőtték be. A parkoló azonban jó kiindulópont a Fóti-Somlyó meghódításához. Esetleg még vethetünk egy pillantást az étterem mögötti utcasarkon álló Vörösmarty-kunyhóra: a költő állítólag ebben a kis kalyibában írta a nagy hatású Fóti dalt.

A 288 méterig emelkedő Somlyó régen szőlőhegy volt, és ez volt Budapest egyik legfontosabb boroskertje. A szőlőtermesztéssel régen felhagytak, így ma már erdők és kopár mezők uralják a domboldalakat. A Vörösmarty-kunyhótól a zöld sáv jelzésen, vagy a zöld pillangóval jelölt tanösvényen lehet elindulni a dombtetőre. A nadrágjukat a bozóttól nem féltő vállalkozó kedvű egyének toronyirányt is próbálkozhatnak a csúcs felé, a számtalan meredek, keskeny csapás egyikén.

A hegy város felőli kopasz oldalán több helyen előbukkan a mészkő (bal oldali kép), az erdős csúcs környékét viszont vulkanikus kőzetek (jobb oldali kép) alkotják. Úgy látszik, ez az egyetlen domb különféle módon, más és más korokban emelkedett ki a Pesti-síkságból.

A tisztás legmagasabb részén remek félkörpanorámás tűzrakóhelyet leltem, ahonnan Fót belvárosának épületei mögött tiszta időben jól láttam volna Budapestet, és a budai oldal hegyeit is a János-hegytől a Visegrádi-hegységig.

Mivel közel van a város, és nem is túl nagy területű az erdő, nagyvadakkal itt aligha találkozhatunk. Ellenben meleg időben százával szaladgálnak a gyíkok, és ezrével röpködnek a lepkék. Akit érdekelnek ezek a kedves kis élőlények, az órákig elidőzhet itt a fajgazdagság tanulmányozásával. A változatos fákból álló erdőben akár nagyobb sétát is lehet tenni, amihez melegen ajánlom ezt a vadonatúj, és fantasztikusan jó Gödőllői-dombság turistaatlaszt. Nem mellesleg, Szarvas András már-már teljesen logikátlan önzetlensége folytán a Fótot ábrázoló térképrészlet például ingyen megnézhető és el is menthető.